Fekete elnök 2 - Az igazság pillanata

  • Sebők Miklós
  • 2009. január 22.

Külpol

Barack Obama múlt vasárnap bevonult Washingtonba, és kedden - mielőtt e sorokat önök olvassák - már el is mondta minden bizonnyal szárnyaló beiktatási beszédét. Másnap pedig, az Ovális Irodában a legnehezebb feladat várt rá, amivel Franklin Delano Roosevelt óta amerikai elnöknek szembe kellett néznie. Sebők Miklós (A szerző a Compass Közpolitikai Intézet kutatási igazgatója.)
Barack Obama múlt vasárnap bevonult Washingtonba, és kedden - mielőtt e sorokat önök olvassák - már el is mondta minden bizonnyal szárnyaló beiktatási beszédét. Másnap pedig, az Ovális Irodában a legnehezebb feladat várt rá, amivel Franklin Delano Roosevelt óta amerikai elnöknek szembe kellett néznie.

Az amerikai történelem minden bizonnyal legrosszabb, de hivatalának elhagyásakor legalábbis legnépszerűtlenebb elnökének utóda lesz. Egy minden lehetséges szempontból - gazdaságilag, katonailag és morálisan - leamortizált országot vesz át. Egy olyan országot, amely megváltásra vár.

Egy ilyen helyzetben legalábbis az Ötödik elemnek kellene lennie Obamának ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Lesz-e rájátszás az amerikai egyetemi futballbajnokságban? A Utah szurkolói elnöki beavatkozásban reménykednek, de Obama a kezdeti egész pályás letámadás után ma már szabadulna a labdától: vannak égbekiáltóbb igazságtalanságok is az országban. Általában sem tesz mást már hetek óta, mint hűti a felfokozott várakozásokat: lassabban, nehezebben, másképp mennek majd a dolgok, mint ahogy a kampányban ígérte. Előbb-utóbb azonban színt kell vallania: ha kiválasztotta Washingtonban a gyülekezetét, leadta "imádott" Blackberryjét a kormányőröknek, és megjött az a labrador (vagy portugál vízikutya) a menhelyről, jönnek a kemény döntések. Kapjon-e munkahely-létesítési támogatást a Las Vegas-i Szervezett Bűnözés Múzeum? Mihez kezdjen Guantánamo bizonyítékhiányos bentlakóival? Van-e értelme tárgyalni Iránnal? Amit a választók hajlamosak voltak megbocsátani, azt az elégedetlen adófizetők már nem fogják: a legnagyobb szervezet, amit Obama vezetett, saját kampánya volt, legnagyobb döntéseit pedig a Szenátusban hozta, ahol ritkán múlott rajta bármi is.

A kezdet mindenesetre biztató: relatíve problémamentes átmenet és jó kormánytagjelöltek. Ezzel - saját ügyessége mellett - persze nagy szerencséje is volt: a republikánusok romokban hevernek, és ha néha van is kedvük keresni, egyelőre akkor sem találnak fogást rajta. Egy 34 ezer dolláros adótartozás rosszabb (vagy éppen jobb) időkben kizáró ok lenne bármely pénzügyminiszter-jelölt számára. Most legfeljebb helytelenítő hümmögés kíséri az ügyet.

Megszerezni és megtartani

Barack Obama centrista elnöknek ígérkezik egy kulturálisan még mindig inkább jobboldali országban. (Emlékeznek még megjegyzésére a vidéki Pennsylvania "keserű", "a puskához és a valláshoz" ragaszkodó lakosairól? Majdnem a jelöltsége múlott rajta.) Sokan fognak csalódni benne és hamar, de a legnagyobbat talán a "hívő" baloldaliak, a feministák, környezetvédők, civil jogvédők. Naomi Klein szervezheti az Izrael-ellenes bojkottot a The Nationben, a monokauzális aktivisták pedig megtehetnek bármit, hogy aláássanak még egy progresszív elnökséget a "melegek a hadseregben" témával. Obama nem fog besétálni az erdőbe, mert nyolc évre rendezkedne be. Ami jön, nem lesz más, mint amit a baloldali radikális William Ayers és fekete fundamentalista plébánosa esetében tapasztalhattunk - a rezignált elhatárolódás. Nem lesz kötelező állami egészségbiztosítás, Obama nem fog fejvesztve menekülni Irakból, Gitmót nem fogják gyorsított eljárásban bezárni, és a "kínzás" sem fog végleg eltűnni a vallatási eszköztárból, ha megmaradnak a tervezett kiskapuk az "extrém" esetekre.

A baloldali (avagy amerikai szóhasználatban: liberális) áttörésre persze soha nem is volt esély, mivel Obama eleve más pályára készült. Amerikában a fekete polgárjogi aktivista Jesse Jackson nem lehetett elnök, és ezt Obama is pontosan tudta. Jelentős kül- és belpolitikai fordulatra csak azok számíthattak, akik nem értették meg, hogy Obama a demokraták választási, nem pedig közpolitikáját újította meg. Az előválasztási kampányban - minden retorikai vagdalkozás ellenére - az árnyalatnyit balra húzódó Hillary Clinton és az Obama által képviselt évtizedes demokrata mainstream között valójában nem volt érdemi különbség. Gazdaságpolitikájában vagy egészségpolitikájában a free market guy Obama a maga piacpárti tanácsadóival éppenséggel csak új formát adott annak a harmadik utas közpolitikai pozíciónak, melynek kontúrjait Bill Clinton kovácsolta ki sok-sok kacskaringóval, de mindig egy világos cél felé tartva.

Ezért, ha csak rajta múlna, közpolitikai értelemben Obama első négyéves elnöki periódusa nem lenne más, mint egy harmadik Clinton-ciklus, pontosan az, amit a floridai republikánusok a legfelsőbb bíróság hathatós közreműködésével 2000-ben elcsaltak Al Gore-tól. Szeptember 11. és a globális pénzügyi rendszer megingása után persze már nem lehet minden ugyanaz. E két tényezőtől eltekintve azonban Obamának nincs más ambíciója, mint hogy jobban csinálja ugyanazt. Ki kell húznia a gazdaságot a recesz-szióból. Egészségbiztosítást kell adnia a rendszerből kimaradó majd 50 millió ember legalább egy részének. Fel kell készítenie az amerikai gazdaságot a posztindusztriális korra. Kezelnie kell egy iraki háború következményeit. Segítenie kell a béke megteremtését a Közel-Keleten. Mindezt pedig úgy, hogy közben elkerüli a két Clinton-ciklus bénázásait, butaságait és súlyos tévedéseit: a kongresszus félrekezelését, a megalomán egészségügyi reformot, a botrányokat, a Lewinsky-ügyet. És legfőképpen ki kell maradnia a kulturális háborúból, hogy megmaradjon legfőbb ütőkártyája: univerzális kedvelhetősége egy partikuláris érdekekből és heterogén értékekből létrejött választói tábor számára.

A második "fekete elnök"

Amikor az előválasztási kampány során Dél-Karolinában Bill Clinton "mesebeszédnek" nevezte Obama (saját maga és a baráti média által) következetesen háborúellenesnek beállított pozícióját, a gyűlöletbeszédre éles fülű afroamerikai közösség bizonyos tagjai rasszizmussal vádolták meg a volt elnököt. Igaztalanul - Clinton szenvedélyessége a feketéket aránytalanul sújtó társadalmi igazságtalanságok kapcsán inkább az irodalmi Nobel-díjas Toni Morrison bonmot-ját idézi fel. Az apa nélküli családban, "mekin" nevelkedett, szegény, munkásosztálybeli Clinton saját tehetségéből jutott oda, ahova jutott - szociológiai értelemben már ezzel jogosulttá vált volna az "első fekete elnök" címre. Clinton azonban kormányzásában is elsőként lépett túl az amerikai elnökök közül a WASP-dominancián, mivel természetesnek találta, hogy egy etnikumát és identitását tekintve sokszínű népet egy hasonlóan változatos összetételű kormány képviseljen.

Obama elnöksége - minden felhajtás és érthető elérzékenyülés ellenére - a személyi reprezentáció tekintetében nem hoz gyökeres változást az "olvasztótégely" Clinton-kormányhoz képest. Neki is lesz női külügyminisztere és republikánus hadügyminisztere, és ha Bill Richardson nem keveredik bele valami új-mexikói bonyodalomba, még duplázhatott is volna mint latinó kormánytag. Ahogy a Clinton-kormányzatban felülreprezentáltak voltak az arkansasi és Rhodes-ösztöndíjas ismeretségek, úgy most az Obama-adminisztráció van tömve chicagói barátokkal és harvardi üzletfelekkel. Ami agytrösztként Clintonnak a Democratic Leadership Council volt, az lesz Obamának a clintoni idők egyik kabinetfőnöke által vezetett Center for American Progress.

Nem hozott palotaforradalmat a turbulens pénzügyi-gazdasági viszonyok között kiemelkedő szerepet betöltő gazdaságpolitikai csapat összeállítása sem. A kampány nem kifejezetten makrogazdasági szakember tanácsadói statisztaszerepeket kapnak, a Clinton-kormányban Robert Reich által képviselt beruházásélénkítő progresszívek pedig egyelőre nyitottabb fülekre találtak a kongresszusi demokratáknál. Helyettük vezető pozícióban találjuk Tim Geithner FED-vezért, aki egyenest a Wall Streetről (Clinton utolsó főpénzügyére, Larry Summers köpönyegéből) bújt elő, nem beszélve a feministák harvardi réméről, Summersről magáról. Mindannyiukra pedig rávetül a 80-as évek eleji inflációt letörő monetarista Paul Volcker ex-FED-elnök és a 90-es években a költségvetést kiegyensúlyozó Bob Rubin árnyéka. Ha ehhez még hozzávesszük a külügyminiszterként restaurációs teljhatalomra készülő Hillary Clintont Holbrooke-kal, Dennis Ross-szal, tokkal és vonóval, már tényleg egy időutazásban érezhetjük magunkat a dübörgő kilencvenesekbe.

Az induló helyzet különbsége, no meg a korábbi hibákból való okulás mégis kicsit máshová futtathatja ki Obama elnökségének köz- és aktuálpolitikáját. Obama győzelme jelentősebb, törvényhozási többsége erősebb, legitimációja nehezebben megkérdőjelezhető. Egykori szenátorokkal megpakolt kormánya a kongresszusban nem vadidegenekkel, hanem korábbi kollégákkal tud majd együtt dolgozni. Obama - ügyes retorikája ellenére - természetesen kevésbé outsider Washingtonban, mint volt korábban Carter, Reagan vagy Clinton. Személyisége, családi élete nehezebben támadható, és a jelek szerint a republikánusok sem indítottak ellene személyre szabott lejárató kampányt. Szóvivőjét, kampánytanácsadóit hivatalosan is átmenti a fehér házi struktúrába, elkerülve ezzel a Clinton idején sok zavart okozó félhivatalos kettősséget.

Legfőképpen pedig nem kell a közjó érdekében meghasonlásra késztetnie a Demokrata Pártot: a világgazdasági helyzet és a közgazdasági mainstream idomulása a pártvonalhoz egy időre megnyugtatólag hat majd a beavatkozás-párti aktivistákra és a választókerületi beruházásokat mindig örömmel szemlélő kongresszusi képviselőkre. A jobb- és baloldali gazdaságpolitikai elit 2008 elején az első adó-visszatérítésekkel elkezdődött és máig tartó összeborulása pedig garancia rá, hogy a kifutó Bush-adminisztráció és a független jegybank elviszi majd a balhé legalább egy részét.

Ahogy minden elődjének, a nászutaslakosztályból azonban hamarosan Obamának is át kell költöznie a politikai szoba-konyhába. Ha Kínának elmegy az étvágya az exponenciálisan növekvő költségvetési hiánnyal "megalapozott" amerikai bóvliállamkötvényektől, és az olajfüggőséget sem sikerül végképp lerázni a száznapos programmal, csúnya ébredés vár majd a "változás" mai támogatóira. Ami pedig utána jön, az nem a Kennedy-Johnson-korszak demokrata aranykora, keynesiánus gazdaságmenedzsmentje és "nagy társadalma" lesz. Újra sajtókörútra indulnak majd az inflációs és deficithéják, lemorzsolódnak az "obamakonok", és a közvélemény számára is láthatóvá válnak majd a hajszálrepedések a Demokrata Párt egységén. Obama tisztában van ezzel a veszéllyel, és ahol csak lehet, középre húzza majd a kormányt. A visszatekintve oximoronnak tetsző konzervatív optimizmust egy sokak számára hasonlóan furcsa progresszív pesszimizmus válthatja majd fel.

Egy nap, távol a csikágótól

Peggy Noonant nem hiába tartják az egyik legjobb tollú beszédíró-publicistának Washingtonban. Reagan megrendítő Challenger-beszédének egykori szövegírója friss tárcájában a Wall Street Journalben arról ír, hogy mindenki érzi, ez a beiktatás valahogy más. Rosszkedvük telén egy reménysugár, hogy a lehetőségek országában minden megtörténhet. Vagy Obama-nyelven: hogy ezek nem kék és vörös, hanem valóban Egyesült Államok.

Nem véletlen, és nem csak az elnöki hivatalnak szól, hogy Obama ilyen tiszteletet vált ki a jobboldalon is. A kezdetektől tudatosan építette befogadó imázsát, és ez a nemzeti "egységtörekvés" vezette akkor is, amikor a baloldalon gyűlölt, abortuszellenes Rick Warrent kérte fel, hogy "pásztorkodjon" a beiktatási ceremónián. Obama persze tehet bármit, nem felelhet meg majd mindenkinek, és őt is le fogják húzni a sárba, mert a sárdagasztás a politikai élet része. De aki látta a győzelem estéjén a legkülönbözőbb bőrszínű arcokat, érezhette, bár teljesen talán meg nem érthette, hogy mit jelentett Amerikának ez a győzelem. George W. Bush és John McCain egy emberként nyilvánította történelminek a napot. És most az egyszer csatlakoztak hozzájuk azok a tízmilliók is, akik Obama megválasztásától és kormányzásától azt várják, hogy felemeli őket a kilátástalanságból: hogy új reményt ad.

Minden fenntartásunk, óvatosságunk és realizmusunk ellenére tehát - ha csak egy napra is - de mi is függesszük fel a kétségeinket. Az első afroamerikai elnök megérdemli az esélyt és támogatást a munkájához. Obama beiktatása ünnep Amerika és a világ nemcsak nagy-, de kisbetűs demokratáinak is. Jó ok arra, hogy egy pillanatra elfeledjük mégannyira indokolt szkepticizmusunkat, és együtt örüljünk a változásnak.

(A szerző a Compass Közpolitikai Intézet kutatási igazgatója.)

Neked ajánljuk