"Hogyan szólítsuk meg a Nemzeti Front szavazóit anélkül, hogy úgy tűnne, azonosulunk e párt eszméivel? Ez a két jelöltre kiszabott nehéz feladvány." Az idézet, bár tökéletesen illik a francia elnökválasztás első fordulója után kialakult helyzetre, még 1988-ban, Mitterrand és Chirac párbajának idején született. A szélsőjobbhoz fűződő viszony tehát nem először kap központi jelentőséget egy kampány végén, de az e "kihívásra" adott válaszok ritkán múlhatták alul a maiak színvonalát. A ciklus, amely a Nemzeti Front (Front National, FN) szimpatizánsainak elhappolásával indult - olyan projektekkel, mint például a nemzeti identitás minisztériumának felállítása - visszatér az origóhoz. Újra vita folyik Sarkozy pétain-i hajlamairól, újfent felmerül a kérdés, része-e Marine Le Pen megújított Frontja az ún. köztársasági paktumnak, azaz feledhető-e a választókért folytatott hajtóvadászat hevében, hogy a Le Monde-ot idézve: "a Le Pen-i projekt lelke az maradt, ami mindig is volt: retrográd, nacionalista és idegengyűlölő". E kérdések aktuálisak ma szerte Európában, ahol a kormányzó erők nem haboznak udvarolni a szélsőségeknek. Az ordas eszmék terjedését azonban leginkább a rossz gazdaság- és szociálpolitika segíti.
E téren a szocialista Francois Hollande sem hozna óriási fordulatot: Sarkozyhez hasonlóan elkötelezte magát a drasztikus hiánycsökkentés mellett. A közös cél a 2011-ben 5,7 százalékos költségvetési deficit háromra csökkentése 2013-ra, és a nullszaldó elérése 2016-ra, illetve 2017-re. A felrajzolt pálya azonban nagyon különböző társadalmi víziókra épül. A következő két évre tervezett plusz 45 milliárd eurót Hollande inkább a bevételi, Sarkozy a kiadási oldalon fogná meg. A szocialisták növelnék az adórendszer progresszivitását, közelítenék a munka és a tőke terheit, visszacsípnék az adókedvezményeket (így a gyerekek után járót, vagy a nagyvállalatoknak számos kiskaput biztosító bónuszokat). Sarkozy nem részletezte, milyen új adókat vetne ki, de az elvileg ősszel életbe lépő ún. szociális áfa (a munkáltatói járulékok kiváltása az áfa 21,2 pontra emelésével) azt sejteti, a szegényebbekre arányosan nagyobb teher hárulna - akárcsak eddig. Az elnök, ha maradna, megtartaná a túlóra járulékmentességét (amit a 10 százalékon felüli, több mint 7 millió embert érintő munkanélküliség miatt kritizálták sokat), nem térne vissza semmi áron a 35 órás munkahéthez, és a bértárgyalásokat az ágazati helyett a vállalati szintre helyezné, ami megkönnyítené a bérek csökkentését.
Balgazd
Hollande viszont szociális kritériumok alapján adagolná a vállalatoknak nyújtott támogatásokat, és érdekegyeztetésre hívná a nagy szakszervezeteket. Leállítaná a közhivatalnoki állások felének automatikus törlését, és növelné az igazságszolgáltatás, a rendőrség és a közoktatásban dolgozók létszámát (a 2007-es szint visszaállítása nélkül); progresszívvé tenné a víz-, áram- és gázdíjakat; a legkorábban munkába állók számára visszaállítaná a 60 éves alsó nyugdíjkorhatárt; kivonulna Afganisztánból, legalizálná a melegek házasságát és az örökbefogadást. Gazdasági terveinek, elsődlegesen a munkahelyteremtésnek legfőbb feltétele azonban az áhított növekedés, amelynek érdekében Berlinnel, Frankfurttal és Brüsszellel is kész megküzdeni, a "költségvetési szigor igen, életre szóló megszorítás nem!" csatakiáltással.
"A baloldalt akarja? Megkapja Görögországot" - hirdetik plakátjaikon az "egyetemisták Sarkozyvel"; és az üzenet a szocialisták gazdasági inkompetenciájának tételén túl nagyjából hozza a kampányban az unióról folytatott vita színvonalát is. A célpont Hollande azon ígérete, hogy csak a növekedést garantáló záradék beiktatása esetén hajlandó aláírni a márciusban elfogadott, az uniós országok gazdaságpolitikáját gyakorlatilag automatikus szabályokra korlátozó fiskális paktumot. Hollande e kezdeményezésével nemzetközi tapasztalatlanságát és imázsának haloványságát próbálja ellensúlyozni, de Sarkozy egyik gyenge pontját is telibe találta: a nemzetközi aktivizmus olykor nacionalizmusra is hajló bajnokának - úgymond - behódolását Angela Merkelnek. Ez Sarkozynek is feltűnhetett, különben nem mondott volna le a kampánya kezdetén még szívesen látott kancellár asszony további jelenlétéről, és nem pedzegette volna később maga is az Európai Központi Bank (EKB) szerepének és bizonyos fiskális "tabuknak" a felülvizsgálatát.
Ha az uniós konstrukció egyáltalán kampánytémává válhatott, azt a Franciaországban évek óta folyó értelmiségi vita készítette elő. Ez 2005-ben, az uniós alkotmánytervezet leszavazásában csúcsosodott ki, és tavaly, a szocialista előválasztások alkalmával bukott elő ismét, midőn Arnaud Montebourg, az egyik jelölt erőteljes globalizációellenes platformmal lépett fel, az unió reformját és a protekcionizmust szorgalmazván. A különféle védővámok és a hazai, netán uniós piac védelme azóta slágertéma. Hollande szociális és ökoszempontoktól vezérelt korlátozásokat emleget az uniós határokon és a közbeszerzések terén, Sarkozy amerikai mintára bevezetné a "Buy European Act"-ot; a jobbközép Bayrou a "Made in France", Marine Le Pen pedig a nemzeti preferencia jelszavát tűzte zászlajára. Mindenki módosítaná az EKB szerepét, még Sarkozy is (aki egyébként a válság és a Merkellel fogant idill előtt rendszeresen szóvá tette, hogy a frankfurti intézmény a növekedés és munkahelyteremtés céljai helyett csupán az alacsony infláció élharcosa). A franciák nem unióellenesek, de az európai konstrukció antiszociális és antidemokratikus jellegéről folytatott, főként balszélen körvonalazódó vita - melynek egyes megállapításait magáévá tette a szuverenista közép és mérsékelten liberális jobboldal is, meg persze a szélsőjobb retorika - némi populista hátszéllel robbanékony elegyet alkothat. A szél pedig olykor meglepő irányból fúj. Merkozy, azaz Merkel és Sarkozy közös javaslatát Schengen alkalmi felfüggesztéséről (amelynek ihletője Marine Le Pen mellett a dán szélsőjobb), nehéz lenne a progresszív Európa üzeneteként értelmezni.
Európázás
A konfrontációiról kevésbé, kompromisszumkereső alkatáról annál inkább ismert Hollande-ot nehéz lenne elképzelni kenyértörés közben. Mégis, a friss európai fejlemények a segítségére lehetnek. Egyrészt számíthat a veszettül takarékoskodó, de reménytelenül tovább adósodó déliekre, az olasz Mario Montira éppúgy, mint a görögökre vagy az európai élénkítő csomagért lobbizó spanyolokra - még ha a konzervatív Mariano Rajoy is a spanyol kormányfő. De kapott támogatást az EP liberális csoportját vezető belga Guy Verhofstadtól is, aki úgy véli, "sok liberális hiedelmével ellentétben, a takarékosság magában nem hozhat létre növekedést". Az unió három főfelügyelője, Barroso bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker, az Eurogroup vezére, sőt az EKB élén álló Mario Draghi is utalt a növekedés elősegítésének fontosságára - még ha ezen nem is okvetle-nül azt értik, mint Hollande, aki az Európai Befektetési Bank, a tranzakciós adó, a kohéziós alapok vagy az ún. projektkötvények révén finanszírozná az élénkítést, vagyis infrastrukturális, zöld és magasépítési fejlesztéseket.
Sőt: a múlt szombaton már maga Angela Merkel is "növekedési programról" beszélt, és Brüsszel európai "Marshall-tervvel" készül a következő EU-csúcsra. Tavaly decemberben, a német szocdemek kongresszusán tartott rendhagyó beszédében a 93 éves Helmut Schmidt exkancellár az ország kereskedelmi mérlegének fantasztikus többletét a német modell súlyos hibájának nevezte: "Többletünk valójában a többi állam deficitje." Felhívta a figyelmet, hogy a kormánynak nagyobb figyelemmel kell lennie a többi ország érdekére. A francia kampány finisében, miközben az éppen a "mecsetek voksával" riogató Sarkozy hiába teszi kockára maradék hitelét meg pártjának egységét, az unió mintha már elkönyvelte volna Hollande vasárnapi győzelmét. Angela Merkel pedig azon gondolkozhat, hogyan valósítható meg a Schmidt szerint "kikerülhetetlen altruizmus" - vagy legalább annak látszata úgy, hogy az állami büdzséknek a lehető legkevesebbe kerüljön.
Sarkozy: a mérlegHa a pozitívumokkal kell kezdenünk, a Líbiában bebörtönzött bolgár ápolónők meg a FARC-fogságba esett frankokolumbiai képviselő kiszabadítását említhetjük. De Sarko nem csak a túszmentésben jeleskedett: Grúziától Líbiáig fürgén lépett fel a tűzszünet vagy épp a katonai intervenció érdekében. Ám mindez, most úgy tűnik, nem sokat számít. Annál többet például az, hogy az elnök a szárnyaló kezdet után alaposan leszállította a kapitalizmus erkölcsössé tételére vonatkozó ambícióit. A beharangozott nemzetközi szabályozás helyett a hazai bankokat védte, nem nyitott vitát a pénzintézetek különféle tevékenységeinek szétválasztásáról, ahogy elmaradt a menedzserbónuszok "indokolt" mértékben való leszállítása és az adóparadicsomok megpiszkálása is. A jobbára becsapott érintetteken kívül alig valaki emlékszik az alapítása után rögvest dugába dőlt Mediterrán Unióra, a Marshall-tervvel hitegetett külvárosi negyedek félbemaradt rehabilitációjára, vagy a roppant ambiciózusan indult, ám hamar elporlott ökovállalásokra. Egyes területeken azonban Sarko állhatatossága nem vitatható. Fáradhatatlanul építette le a közszolgáltatásokat: átfogó koncepció nélkül, egyszerűen a nyugdíjazás miatt megüresedő állások felének be nem töltésével. Az egyetemek kivételével mindenütt alkalmazott gyakorlat talán a közoktatásban és az egészségügyben rontott leginkább a szolgáltatások és a munkafeltételek minőségén. A leggazdagabb francia települést két évtizeden át vezető Sarkozy kitartóan védte barátai érdekeit is: a médiapiacon, a fegyvereladásban, peren kívüli egyezségekben, az állami támogatások tervezésénél. A ciklus végéig kitartott a felső középosztálytól felfelé kiosztott kedvezmények, például az adópajzs mellett, és nem habozott saját érdekei szerint felhasználni az olykor az illegalitás határán ügyködő rendőri és igazságügyi szerveket sem. Ha mindezt talán meg is bocsátották volna neki a franciák, ahogy az elődök túlkapásait is gyakran elnézték (például a kampányfinanszírozás terén), ma leginkább azt szenvedi meg az elnök, hogy annak idején túl sokan bíztak a szavaiban, s hitték el azt, hogy a politikai akarat számára a globalizált világban sincs lehetetlen. Azok, akik elhitték neki, hogy lehetséges felszámolni a korrupciót, szegénységet és despotizmust generáló frankoafrikai hálózatokat, fellépni Putyin és a diktátorok ellen; vagy megakadályozni a gyárak bezárását, enyhíteni a nyomort, és a kemény munka árán méltósággal élni, most a visszafogottabb Hollande, vagy épp ellenkezőleg, a még nagyobbakat mondó Marine Le Pen felé orientálódnak. Ahogy a társadalmi kohézióban okozott károk is e két ellenfél malmára hajtják a vizet. Sarko az oszd meg és uralkodj elvén szerette a franciákat felosztani: lusta és szorgalmas szegényekre, segélyre érdemtelenekre és adókedvezményre érdemesekre, privilegizált vasutasokra és csaló munkanélküliekre, a női egyenjogúságot tisztelőkre és a kádban bárányt mészárlókra, választott és hívatlan bevándorlókra. Ha Nicolas Sarkozy ma a felmérések szerint a legnépszerűtlenebb politikus, az leginkább nagyotmondásának köszönhető, s a politika lényegét a kommunikációban, illetve a szórakoztatásban látó elképzelésnek. A dolgukat jobbára diszkrét monotóniával végző kollégákhoz képest kirívó stílusnak; az olykor groteszkbe forduló pátosznak és a vulgárissal elegyedő pragmatizmusnak. Ha Sarkozy május 6-án elveszíti a többség bizalmát, az a szórakoztatás aranyszabályának is köszönhető: minél cinikusabb a show, annál nagyobb szüksége van új arcokra. |
