Görög válság – történeti háttérrel

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015.07.10 15:20

Külpol

Az újkori Görögország legalább hatszor került a teljes államcsőd állapotába, magával rántva mindig másokat is.

Idővel nem csak az emberek, de a társadalmak rövidtávú memóriája is meglehetősen romlani látszik, szemben a hosszú távú emlékezettel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a jelenlegi görög válság. Nem kel történésznek lennünk, hogy az ókori Athén és Spárta dolgait eléggé pontosan felidézzük, uralkodóik nevét is többnyire számon tartjuk. Ám ki tudna akár elnagyolt képet is festeni arról, mi történt Görögországban ötven, száz, százötven évvel ezelőtt? Nagyon kevesen. A kiváló román társadalomtudós, Alina Mungiu-Pippidi csokorba szedte a görög legújabb kor néhány fordulatát, melyekből két tanulságot az ember mindenképp levonhat: az a vitaverseny, mely kialakult az elmúlt hetekben arról, hogy mi az oka a mostani válságnak, a pénzéhes, kapitalista nyugat, vagy a dolgozni nem szerető görög nép, e történeti tények tükrében még méltatlanabbnak és ostobábbnak látszik.

Az ottomán uralom alól, jelentős európai segítséggel felszabadult Görögországot, már születésének első éveitől komoly belső – nem csak politikai – küzdelmek tették úgyszólván életképtelenné. Első elnökét, Joannisz Kapodisztriaszt meggyilkolták, az akkori nagyhatalmak alkotta trojka, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország gyorsan királyságra változtatta a társadalmi berendezkedést. Abban reménykedtek, hogy a szimbólumokhoz a szokásosnál is jobban vonzódó, többségében analfabéta lakosság nyugalmát, egy koncentrált központi hatalom, az abszolút monarchia inkább tudja garantálni.

Őfelsége IV. Vilmos brit uralkodó Madagascar nevű hajóján 1832-ben lépett görög földre a bajor királyi család egyik sarja, Wittelsbach Otto herceg, 3500 katona és három miniszter társaságában, hogy elkezdjék modernizálni az országot. Göröghon ekkor még sokkal kisebb volt, mint most, fővárosa a Peloponnészoszon volt, s csak 1833-ban került át Athénba, mely addig gyakorlatilag néptelen romvárosnak számított, szemben az olyan, százezres görög lakosságú városokhoz, mint Szmirna – a mai törökországi Izmir – vagy az egyiptomi Alexandria. A török kisebbség aránya is jelentős volt ekkor még Görögországban.

The Entry of King Otto in Athens, Peter von Hess

The Entry of King Otto in Athens, Peter von Hess

Az új uralkodótól, I. Ottó királytól (görögül Othon) a trojka azt várta, hogy modernizálja az állami adminisztrációt, az infrastruktúrát és az adórendszert, szorítsa vissza a görög irredentizmust és kormánya ne provokálja Törökországot, vagyis ne veszélyeztesse az adott geopolitikai konstellációt. A kibontakozást három párt támogatta – vagy gyakran nem támogatta – politikai szinten, melyek mindegyik be volt kötve a trojka valamely nagyhatalmának helybeli követségéhez. És hogy még véletlenül se érthesse félre senki a helyzetet, a nevüket is ennek megfelelően választották: Angol Párt (Άγγλικό Κόμμα) – liberális programmal; Francia Párt (Γαλλικό Κόμμα) – ez is liberális programmal. valamint az Orosz Párt (Ρώσσικο Κόμμα) – mely konzervatív volt, és természetesen Szentpétervár szempontjait követte.

Az angolok különösen az adórendszer alapos reformjára helyezték a hangsúlyt, minthogy leginkább Nagy Britannia kölcsönözte akkortájt a görög állami kiadásokra fordított óriási összegeket. A Bajorországból Ottó által importált pénzügyminiszter, Josef Ludwig von Armansperg báró hozzá is kezdett egy modern adózási rendszer megvalósításához. Bajorországban is rendbe tette a büdzsét,  ott sem használt a renoméjának, ám Görögországban ez még kockázatosabbnak bizonyult. Az emberek egyik napról a másikra azt tapasztalták, hogy több adót fizetnek, mint azon görög testvéreik, akik török uralom alatt maradtak – az Ottomán Birodalom néhány évtized múltán bele is rokkant ebbe. A király viszont kénytelen volt kitartani az adószigor mellett, elvégre trónját csak így tarthatta meg. Cserébe egyre nagyobb engedményeket tett a görög nacionalizmusnak, egyre provokatívabban lépett fel Törökországgal szemben, s a görög területek egyesítése, a „határon túli görögök” felszabadítása vált azon központi gondolattá, mely féken tarthatta az ellene zendülőket. Ellenségekben és intrikákban persze még így sem volt hiány: egy forradalmat és több puccsot élt túl, sőt gyilkossági kísérletet is szerveztek a királyi család ellen. 1862 októberében aztán, ahogy érkezett, úgy távozott is, egy brit hadihajón. A következő évben a nagyhatalmak Vilmos dán herceget ültették Görögország trónjára, aki I. György néven uralkodott.

De ezzel nyilvánvalóan a probléma nem oldódott meg. Az újkori Görögország legalább hatszor került a teljes államcsőd állapotába, magával rántva mindig másokat is. Egyszer még Otto király, azaz 1832 előtt, a következő csőd Ottó uralkodása alatt történt, s ezt követte még négy – beleértve a mostanit. Néhány európai ország 1865-ben Latin Pénzügyi Unió néven elhatározta, hogy közös pénzt vezet be; tulajdonképpen ez volt az euró elődje. Ám a projekt – a különböző nemzeti teljesítőképességekből fakadó konfliktusok miatt – egy idő után persze összeomlott, nem kis részben akkor is egy aktuális görög pénzügyi válság miatt. (Lásd erről Szabó Gergely bróker tanulságos írását, melyet a Mandiner közölt.)

Hogy a 19. században milyen volt az ország gazdasági-pénzügyi állapota, azt beszédesen jelzi: az egyik nagy görög gazdasági összeomlást az okozta, hogy a világpiacon zuhanni kezdett a fügének az ára!

Mindebből Mungiu-Pippidi azt a következtetést vonta le, hogy a hitelezők és maga az unió három hibát követett el, melyeknek a görög kormányok hibái és a helyi adottságok mellett szintén szerepe van a mai válság kialakulásában.

1. Bevették Görögországot, miként Ciprust is az eurozónába. Ezzel a következtetéssel – látván a görög fejlődés buktatót – nagyon is egyet lehet érteni. De amikor a szerző hozzáteszi, hogy az uniót mindössze egyfajta „büszkélkedés” hajtotta erre, nagyon  téved. Ha azt mondaná, hogy piacbővítés – egyetértenék vele. De azért ennél is többről szó van: az unió sokak szerint akkor lehet csak európai, ha a demokrácia hazája annak része. Tudjuk, politológiai tévedés bármilyen közvetlen fejlődéstörténeti kapcsolatot feltételezni a 21. századi nyugati demokrácia és a kétezer évvel korábbi kezdemény között, ám valamilyen fontos fogalmi összefüggés mégiscsak van közöttük.

2. Számítva az európai szolidaritásra a hitelezők meggondolatlanul és alaptalanul járultak hozzá az újabb és újabb hitelekhez. Még akkor is adták a görögöknek a pénzt – azok meg költötték –, amikor világos volt, hogy az ország azt nem tudja visszafizetni.

3. Amikor rádöbbenve a valóságra, az előző moderált kormányra olyan feltételeket próbáltak ráerőltetni, amelyek annak politikai bukását eredményezte, s világra segítette a vállalhatatlan Szirizát.

A szerző a DK elnökségi tagja

Neked ajánljuk

Öt és feles  

  • Sajó László

Ameddig lehetett (amikor már nem lehetett volna, akkor is), mehettek szurkolók a meccsekre, Magyarországon, hol is másutt.

Az otthonosság érzése

  • Bojtár B. Endre
A következőkben érdekes kordokumentumot teszünk közzé, mely a baráti Lengyelország politikai mindennapjainak színes, fordulatos világába enged betekintést.

„Nincs menekülési útvonal”

  • Sirbik Attila

Az absztrakt festészet kereteit folyamatosan új anyagok, technikák és formák alkalmazásával igyekszik tágítani. A legújabb kiállításán két sorozatát mutatja be, amelyek bár két külön világot jelenítenek meg, a forrásuk mégis közös.

V. Sziszifusz

Ha éppen nem a Bánk bánról vagy a Borisz Godunovról van szó, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az operák már rég készen vannak, s hogy ilyesformán egy adott mű színre állításakor már csupán a hogyan lehet a kérdés, és nem a mit.

Három piros ajtó

  • Sándor Panka

A Brenner József néven született Csáth Géza rendkívül szerteágazó tehetsége már egészen fiatal korában megmutatkozott, az írás mellett festett, hegedült és zenét is szerzett.