Az első rész itt olvasható:
Bár a jelenlegi ruandai elnök, Paul Kagame sokak szerint rendbeszedte az országot, 2017-ben már harmadjára választották meg vezetőnek, amit a nemzetközi közösség több szinten is kritizált, mert ehhez az alkotmányt is módosította.
Elemzők autokratikus rendszernek tartják a Ruandai Hazafias Front (RPF) pártjának vezetését, mert korlátozza a politikai ellenzéket,
zaklatják, letartóztatják, börtönbe zárják vagy egyszerűen eltűntnek nyilvánítják a rendszerkritikusokat, meglehetősen gyakori, hogy autóbalesetben hunyjanak el. Az ENSZ is bírálja a kormányzati visszaéléseket az emberi jogok megsértése, a szólásszabadság, a sajtószabadság (a kormányellenes riportok publikálása súlyos következményekkel járhat, állítólag az utolsó független újságíró eltűnt), a gyülekezési jog (előzetesen engedélyt kell kérni hozzá), a vallásszabadság (csak a hatóságok által engedélyezett és regisztráltak működhetnek) korlátozása miatt.
Kagame a népirtás után, 1996-ban állítólag hidegvérrel legyilkoltatta a Zaireba (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) menekült hutu milíciákat, mondván vissza akarnak térni Ruandába és folytatni a vérengzést. Köztudott, hogy a mai napig részt vesz az ott zajló bányászati polgárháborúkban, „nyílt titok”, hogy saját fegyveres csapatokat tart fenn, amelyek a bányák feletti uralomért harcolnak más csapatokkal, hogy a kibányászott ásványokból profitáljon. Mindez a helyiek életét figyelmen kívül hagyva, kényszermunkával, nyomorúságos körülmények között, erőszakkal kizsákmányolva történik, sokszor emberéleteket követelve. A ruandai kormány viszont tagadja, hogy Kagame katonai segítséggel (köztük sok tuszival) és fegyverekkel támogatta volna az M23 terrorista fegyveres csoportot, ami a kongói kormány ellen indított lázadást. Kagame kongói szerepvállalása miatt ugyanakkor a ruandai nyugati segélyek utalását is leállították.
Kagame ezzel együtt is rengeteget tett az ország megszilárdításáért és a népirtás megszüntetéséért, anno az RPF vezérkari főnökeként sikerült a szélsőséges hutu mészárlókat visszaszorítania, majd az állam élére állnia. Határozott és szigorú vezetéssel elérte, hogy Ruandában Afrikában példaértékű gazdasági és társadalmi fejlődés és biztonság legyen. Fejlesztette az infrastruktúrát, csökkent a szegénység, javult az oktatás- és egészségügy helyzete. Civil szervezetekkel együttműködve a közösségek újraépítésén és a népirtás utáni megbékélésen dolgoztak. Ezeken a gyűléseken rendszeresen elhangzik az, hogy nem a bosszú visz előre, hanem a megbocsátás, amivel az egész nemzet egységét lehetne jellemezni. Talán ezen érvek miatt szavazzák meg újra és újra Kagamét, és a helyieknek is ez volt a véleménye, akikkel beszélgettünk, mondván a „semmiből tett óriásit”.
A kérdés csak az, hogy milyen áron történik ez, és meddig maradhat fenn a látszatdemokrácia? Meddig bírja az elnyomást a társadalom szegényebb rétege az egyre nagyobb különbségek miatt?
És mennyire maradt meg az emberekben a hutu-tuszi konfliktus, mennyire kötelezték őket az érzelmek elfojtására, amik később ismét kitörhetnek?
Közösségek és vallások
Ruandában már évszázadok óta létezik egy közösség érdekében tevékenykedő mozgalom, amit umugandának hívnak, magyarul ez a közös cél érdekében való összejövetel. A harminc éve történt népirtás előtt is szokásban volt az umugandák szervezése, ám akkor ez főleg a tusziellenes nézetek népszerűsítésére adott alkalmat, és az esetleges háború lehetőségeit fontolgatták. A vérengzés után a ruandai kormány azonban újra bevezette a hagyományos értelemben véve vett umugandát, ezúttal már az ország újjáépítésére.
A 18 és 65 év közötti munkaképes lakosok minden hónap utolsó szombatján részt vesznek reggel 8 és 11 óra között a közösségfejlesztő projekteken – bár az önkéntességet némileg megkérdőjelezi, hogy ma már bírságot kell fizetnie az elmaradóknak. A legtöbben azonban így is elkötelezetten állnak a különböző munkákhoz (például vízelvezető csatornák tisztítása, utcaseprés, szemétszedés, bokrok lenyírása, menedékház- és kórházépítés, idősek segítése).
Ruanda a mai napig 90 százalékban keresztény vallású. Az első gyarmatosítók, a németek 1900 környékén katolikus papokat (Fehér Atyák) hívtak az országba, akik az oktatás és az egészségügy terén kezdtek tevékenykedni. A németek mellett ők is a „felsőbbrendű” tuszikat támogatták, magasabb szintű taníttatást és ellátást biztosítva nekik. Ezzel kezdődött a hutuk elleni diszkrimináció, akik ezért üldözni kezdték a tuszikat, majd a végkimenetel a már ismert népirtásba fulladt.
A népirtás után megnőtt az „új templomok” száma, ami a protestáns (főleg a pünkösdi-karizmatikus) templomokat jelentette.
Sokan ábrándultak ki a katolikus egyházból, mert a vérengzés alatt nem védték meg az Isten házába menekülteket, sőt, a legnagyobb mészárlások is ott következtek be.
A lakosság negyede így mostanra áttért az új vallásokra, vasárnaponként pedig egész napos istentiszteleteken vesznek részt az umushananába öltözött gyülekezeti tagok.
A gyarmatosítás előtti idők szokásait ugyanakkor ápolják a helyi közösségek. Az Akagera Community Centre közössége nekünk is bemutatta a hagyományos énekléssel és dobolással kísért törzsi táncot. A több évszázaddal ezelőtt alapított Intore (Kiválasztottak) eredetileg kizárólag a király előtt lépett fel fűparókában, lándzsát és pajzsot szorongatva, az ugrálós harci táncot most az Akagera közösség fiai gyakorolták.
Az ősi kultúrával és tradíciókkal a Huyéban található Etnográfiai Múzeumban és a Nyanzai Királyi Palotában is megismerkedhettünk. A kiállításon a hagyományos öltözetek, eszközök, és a szokásokról készült korabeli képek mellett egy méhkaptár alakú nádfedeles ház is látható – a népirtás alatt az összes ilyen lakóházat felégették, így a királyi palota és a hozzá tartozó tej- és sörtároló épületek is csak rekonstrukciók. Az udvaron hosszúszarvú inyambo tehenek élnek, amelyek még a király csordájából származnak, mert csak a királynak lehetett ilyen nagyra becsült marhája. Ma a felújított palotamúzeum falain a királyok és családjaik korhű fotói lógnak és az ősi ruandai nép hódításait bemutató tablók.
Iskolák és iskolások
Utazásunk legfontosabb eseménye az iskolák látogatása volt: alapítványi feladatokat kellett ellátnunk, tanárokkal, gyerekekkel találkozni, interjúkat készíteni a támogatottak jelenlegi életkörülményeiről, átadni az adományokat, lebonyolítani a kreatív- és sportfoglalkozásokat, beszámolni a tanároknak az alapítványról. Az ország legszegényebb részének minősülő déli tartományokban látogattunk el két iskolába,ennek ellenére még az E. S. Nyanza középiskola és a G. S. Kamana általános- és középiskola között is óriási különbségek voltak. Lelkileg is nagyon megterhelő volt az interjúk alatt végighallgatni az egyéni történeteket, ám amikor a jövőjükről kérdeztük őket, a gyerekek boldogan mesélték, hogy orvosok, tanárok, politikusok vagy pilóták szeretnének lenni.
Délutáni foglalkozásként különféle sportversenyeket, futóversenyt, röplabda- és kosárlabda-bajnokságot szerveztünk a gyerekeknek, Kamanában azonban nehezen bírtunk az 1500 iskolással, akik mindig mindenhova követtek és körbevettek minket, a fehér bőrünket tapogatták, a futóversenynél pedig olyan tolongás alakult ki, hogy többen el is estek.
Érkezésünk előtt kötélből, anyagokból és zacskókból összeeszkábált labdaszerűséggel gyakorolták a röplabdát a gyerekek, így nem csoda, hogy rendes labdával már profik voltak. Papucsban vagy mezítláb játszottak, távozáskor pedig a műanyag palackjainkért könyörögtek, amit sokszor labdaként vagy egyéb játékszerként használnak.
Az iskolai rendszer jelentős változásokon ment keresztül az utóbbi évtizedekben Ruandában, régen ugyanis nemek szerinti megosztásban a nők és a férfiak a mindennapi életben betöltött feladataiknak megfelelően eltérő oktatásban részesültek. A nőket főként a háztartás vezetésére, míg a férfiakat vadászatra, állattenyésztésre és halászatra tanították. A belga idők alatt a faji osztályozás miatt a tuszik a legjobb oktatásban részesültek, míg a hutuk sokszor nem is járhattak iskolába. A függetlenedés után egy mindenki számára elérhető iskolázási rendszert vezettek be, amit azóta is folyamatosan próbálnak fejleszteni.
A nyanzai gimnáziumban Claude, egy tavaly érettségizett tanársegéd tartotta a matematikaórát, amire beültünk – angolul a műveletek vektorokkal témakörben, 58 diáknak, közben énekléssel, tapssal, begyakorolt mondatokkal. A kérdésekre hibásan válaszolóknak az osztálytársak kezeikkel virágot mutatnak, jelezve, hogy nincs semmi baj, próbálja meg újra.
Az általános iskolai oktatás Ruandában hat évig tart, hivatalosan 7 éves kortól 12 éves korig, de sokan később csatlakoznak csak be a rendszerbe. A középfokú oktatás szintén hat évig tart, 13-tól 18 éves korig, 3-3 éves alsó és felső középiskolai szakaszra osztva. Ennek ellenére
egy ruandai átlagosan csak 3,3 évet tölt el az oktatásban.
A mezőgazdaságban dolgozók korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, sokan a kötelező iskolai költségeket (egyenruha, ebéd, társadalombiztosítás) sem tudják kifizetni havonta, ezért inkább magukkal viszik a gyerekekeiket a földekre dolgozni. Hiába érti sok ruandai szülő, hogy fontos lenne a gyerekük taníttatása, mégis idő előtt kiveszik őket a rendszerből különböző családi vagy anyagi okok miatt – ilyenkor pedig már nagyon ritka az, hogy valaki később újra becsatlakozzon. A Közel Afrikához Alapítvány gyermektámogatási rendszere épp a gyerekek „tandíjához” kíván hozzájárulni úgy, hogy a támogató havi szinten ötezer forinttal segíti a választott gyereket, a pénzt pedig a helyi iskolának fizetik ki.
Egy családlátogatásunk alkalmával olyan gyerekeket látogattunk meg, akik gyalog két órára laknak az iskolától – ezt a távot naponta kétszer kell lesétálniuk, monszunidőszakban csurom vizesen, ráadásul van, akinek hajnalban az iskolakezdés előtt még vizet is kell hordania a kútról.
A középiskola elvégzése után érettségi vizsgát tesznek a tanulók, de az állami felsőoktatásba bekerülni nagyon nehéz, mert oda csak néhány rendkívül tehetséges (vagy protekcióval rendelkező) diákot vesznek fel.
Ruandában alapvetően fejlett, és csaknem a teljes népesség számára elérhető az egészségügyi ellátás, ami viszont decentralizáltan működik, a kormány az egészségügy finanszírozását és irányítását a helyi közösségekre ruházta át. A díjakat a vagyoni helyzet alapján fizetik, a társadalom legszegényebb tagjai ingyen vehetik igénybe a szolgáltatást, míg a leggazdagabbak fizetik a legmagasabb árakat.
Személyesen is megtapasztalhattam egy ruandai kórház ügyeleti ellátását, miután a napokon keresztül tartó kínzó torokfájás, esténként erős fejfájással és lázzal kiegészülve már maláriagyanús tüneteket mutatott. A kórház épülete korrekt volt kívül-belül, az ügyeleten rögtön szólítottak, vért vettek, egy orvos is megvizsgált. Pár órával később meg is volt a negatív maláriateszt, az orvos garatgyulladást állapított meg, amire fel is írt egy rakatnyi gyógyszert, köztük antibiotikumot is.
A két hét alatt nagyon megszerettem a ruandaiakat, a kultúrát, a vidéket minden „keserűségével” együtt. Fel tudtam venni az ottani mentalitást, az afrikai ráérünk arra még életritmust, a mindennapos kedélyes és őszinte hozzáállást az élethez. Meg lehetett szokni a fehér bőrünk miatti folytonos bámulást, a szúnyoghálóban alvást, a lavórban fürdést, a palackos vizet, a samosat, a chapatit, a manióka kenyeret, rizst babbal, a hihetetlen zöld és dombos tájat és végül, de nem utolsó sorban a rengeteg különleges embert.
Számomra különösen meghatározó volt Jean Bosco és felesége, Divine története, akik tíz nagyon szegény iskolás gyereket támogatnak, akiket a piacon találtak, miközben a szemétből ettek. A felmenőik közül többen áldozatul estek a népirtásnak, vagy teljesen árvák és nincs hol lakniuk. Naponta egyszer az iskolában étkeznek, amit Boscóék fizetnek, vasárnaponként pedig meghívják a gyerekeket a házukba, hogy bevonják őket a háztartási munkálatokba (főzés, mosás, mosogatás stb.) és egyéb kézműves foglalkozásokat tartsanak nekik. Sokszor a tanulásban is segítenek, majd a lányokkal közösen megfőzött ebéddel fejezik be a napot. Bosco egy szálláshelyet is üzemeltet a rászorulóknak, többüknek munkát is ad a saját földjén, boltjában pedig csak a helyi vállalkozóktól, kereskedőktől beszerzett dolgokat árul.
Amikor meglátogattuk őket, a közösen elfogyasztott ebéd után a gyerekek most is megfogadták, hogy minden nap mennek majd iskolába – Divine elmondása szerint azonban többször látni néhányukat a piacon, ahol ha sikerül valamit ellopniuk, vagy kéregetésből összehozni valamennyit, akkor tudnak belőle maguknak tollat venni az iskolába. A szomorú történet hallatán átadtunk egy írószerekkel teli zsák adományt. Olyan boldogság ült az arcukra, hogy rögtön megfogadták – most már kivétel nélkül –, hogy nem hagynak ki egy tanórát sem.
