Magyar Narancs: A lengyel elnökválasztás óta sokan teszik fel a kérdést: meddig marad még velünk a populista jobboldal és miért olyan sikeres, hogy visszatérésre is képes?
Ivan Krasztev: Ez a fajta jobboldal mára strukturális részévé vált az európai politikának, tehát nem csak jön és megy. Az egykori radikális pártok mára átalakították a jobboldalt, és nem csak Kelet-Európában. A szereplők közben még cserélődnek is, nem lepődnék meg, ha Lengyelországban a következő választáson a Konföderáció már erősebb lenne, mint Kaczyński pártja, a Jog és Igazságosság. De nem hiszem, hogy a következő egy-két évtizedben visszatérünk a húsz évvel ezelőttiig létezett felálláshoz, amelyben egy nagy balközép és egy nagy jobbközép párt küzdött, miközben kis pártok bóklásztak a peremvidéken. És miközben a jobboldal felemelkedéséről beszélünk, más dolgok is történnek: Szerbiában, Törökországban, Izraelben vagy akár Magyarországon egyfajta autoriter konszolidáció történik. Itt a legfőbb választóvonal már nem a bal-jobb tengely, hanem egy-egy politikai vezető körül húzódik. Vučić vagy anti-Vučić, Netanjahu vagy anti-Netanjahu, Erdoğan vagy anti-Erdoğan. Ezek a személyek strukturálják a politikai rendszereket – bár kivételek vannak, és Lengyelországra épp nem teljesen igaz ez.
MN: A modern demokratikus politika egyetlen célja az lenne a jövőben, hogy a baloldaltól a liberálison át a jobbközépig minden erő összefogjon, hogy megállítsanak egy autokrata vezetőt?
IK: A demokratikus politika nagy és sokrétű változáson megy át. De ha azt firtatjuk, hogy valamely rendszer demokrácia-e vagy sem, három dologra érdemes figyelni. Először is: egy demokráciában, ha nyersz, akkor nem sokat nyersz, és ha veszítesz, nem vesztesz sokat. Nem veszted el a tulajdonod és a szabadságod. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megértsük, demokráciában élünk-e vagy sem: meg kell nézni, mi az ára az ellenzékbe kerülésnek. Ha ez túl nagy, akkor valószínűleg nem demokráciában élünk. A második a választók érzéseinek intenzitása választáskor: mennyire fogadják el, hogy mindenki szavazata ugyanannyit ér. Ha ezt széles körben elfogadják, az egyfajta „drámátlanítást” hoz magával. A harmadik pedig a jövő kérdése. A jövő a demokrácia láthatatlan intézménye: azt üzeni, lesz holnap, és azt mi alakíthatjuk. Hogy számos problémát, amit ma nem tudunk megoldani, megoldhatunk holnap is. A demokrácia ismérve, hogy bizonyos ügyeket elhalaszthatunk, ami csökkenti a feszültséget. Most azonban a sürgősség érzésének növekedését látjuk: nincs biztos jövő, és nincs már idő sem. A baloldalon ezt az érzést a klímaváltozás erősíti: ha ma nem teszünk semmit, 10–15 év múlva már nem is tehetünk semmit. A jobboldalon a demográfiai félelmek fűtik: ha ma nem teszünk semmit, 10–15 év múlva teljesen és visszafordíthatatlanul átalakul a társadalom szerkezete. A politikai pártok egyre inkább úgy tekintenek a soron következő választásra, mint az utolsóra, a legfontosabbra. A politikusok régebben is azt szajkózták, hogy „ez a legfontosabb választás”, de most el is hiszik. És ha ez az utolsó választás, akkor nem lehet elveszíteni. Egy bolgár kommunista költő ezt írta: „Ha ez az utolsó, végső csata, akkor jobb, ha te lősz először.” Az érzés, hogy a tét túl nagy, veszélyes.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
