Indonézia: Katonadolog

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1998/48. (11. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az egy héttel korábbi politikai tüntetések után, a mostani hétvégén etnikai, vallási jellegű összecsapások voltak Dzsakartában. A reformasi mozgalom, amely május végén elérte Szuharto távozását Indonézia éléről, egyre türelmetlenebb, miközben a mérsékelt ellenzék két tűz között próbál kitartani a józan fokozatosság álláspontja mellett.

Az egy héttel korábbi politikai tüntetések után, a mostani hétvégén etnikai, vallási jellegű összecsapások voltak Dzsakartában. A reformasi mozgalom, amely május végén elérte Szuharto távozását Indonézia éléről, egyre türelmetlenebb, miközben a mérsékelt ellenzék két tűz között próbál kitartani a józan fokozatosság álláspontja mellett.

A tüntető diákok - középiskolások és egyetemisták vegyesen - világosan megmondják, mit akarnak. Három követelésük van: mondjon le Szuharto választott utóda, Habibie; vizsgálják ki tisztességesen, milyen úton-módon és mennyit lopkodott össze a közvagyonból a Szuharto-család (negyvenmilliárd dollárnál tartanak a becslések); a hadsereg pedig takarodjon vissza oda, ahol a helye van: a laktanyákba. A hadseregnek a szabad sajtó megjelenéséig meggyőződése volt, hogy a nemzeti ideológiából levezetett kettős - nemzetvédelmi és politikai - funkcióját a lakosság teljes egyetértése, sőt szeretetteljes támogatása mellett látja el. Az sem zavarta meg ennek az önképnek a harmóniáját, hogy - amint szép lassan kiderül - nemcsak Kelet-Timorban és Nyugat-Iriánban zajlott hajtóvadászat a szeparatisták ellen, hanem Szumátra északi részén is, ahol ezekben a hónapokban éppen tömegsírokat tárnak fel, volt besúgókat lincselnek meg, mert lassan kiderül, hogy a biztonsági erők itt sem a szelíd meggyőzés módszereit alkalmazták a helyi felkelőkkel szemben.

A törvényhozás, amely most fejezte be a vitát a demokratikus átállás menetrendjéről, és úgy ítélte meg, hogy kell legalább hat év, amíg a fegyveres erőket vissza lehet irányítani eredeti feladatuk keretei közé, a hónap közepén a májusi állapotokat megközelítő hőfokú tömegnyomás alá került. Dzsakartát ismét megszállta a katonaság, a diákok újra meg akarták rohamozni a - nevezzük így - parlament épületét, beindultak megint a vízágyúk, célba találtak a gumilövedékek. Ugyanakkor megjelentek ismét a fosztogatók, a gyújtogatók is, és újból rettegni kezdhettek a kínai kereskedők, akiket májusban egyszer már megtalált a csőcselék.

Eddig szinte hallani sem lehetett róluk, a mostani hétvégén viszont a zavargások főszereplőivé váltak az ország túlsó végéből, Ambon szigetéről származó katolikusok, akik közül nekivadult mohamedánok vertek agyon néhányat, állítólag azért, mert ők meg egy mecsetet dúltak fel előzőleg. Lobognak tehát a

minden irányú indulatok,

és nehéz elképzelni, mi volna, ha a katonák a laktanyák kerítése mögül figyelnék csak, ami az országban történik, és még történni fog.

A mérsékelt ellenzék Szuharto távozásakor tisztában volt azzal, hogy a túlságosan gyors demokratizálás nem jelentene mást, mint a legrövidebb utat a teljes káosz, a polgárháború felé. Az eltelt hónapok egyik legérdekesebb fejleménye, hogy a hadsereg és az állampárt egyes vezéregyéniségei, akik a korábbi évek során ezért vagy azért félreszorultak, most egyfajta középerőként azon igyekeznek, hogy a majdani Indonéziát megtartsák szekularizált állapotában, ami a világ legnépesebb mohamedán országában aligha lesz könnyű feladat. Attól tartanak, hogy Habibie elnök szorult helyzetében túl könnyedén enged utat a radikális iszlámnak. Létrehoztak egy érdekérvényesítési lobbyt Barisan Nasional - Nemzeti Front - néven, amelyről azt állítják a bírálói, hogy tudatosan be akarja hálózni az éppen hogy strukturálódó pártokat, lényegében egy új állampárt alapjait rakva le. Tény, hogy a front pár száz tagja különböző pártokba lépett be, tény az is, hogy maguk mellé próbálják csalogatni a két legbefolyásosabb muzulmán ellenzéki politikust, Abdurrahman Wahidot és Amien Raist, Megawati Szukarnoputrival, az államalapító Szukarno lányával pedig teljes egyetértésben politizálnak. Az utóbbi egyébként rendszeresen hitet tesz a hadsereg politikai szerepének fenntartása mellett.

És éppen ez az a kontextus, amelyben jelentőséget nyernek a diákmegmozdulások. Annyit lehet tudni, hogy a tüntető diákok tömege csoportok, irányzatok, frakciók tucatjaivá szerveződnek, de hogy pontosan ki mit akar, egyelőre nem látja senki. A hatalom pedig egyetlen blokként kezeli őket, ráadásul a merev elutasítás álláspontjáról. Nevezhetjük a helyzet iróniájának vagy a volt államfő kajánságának, mindenképpen tény, hogy Szuharto több hónapos visszavonultság és hallgatás után a mostani diáktüntetések kapcsán ismét megszólalt. Megjegyezte, hogy májusban éppen a vérontások elkerülése miatt mondott le, és tessék, most mégis ontatik az indonéz vér, nem is érti, miért nem fogadják a reformok sorsán vitatkozó honatyák a diákok képviselőit.

Vannak olyan feltevések is, hogy a megmozdulásokat és zavargásokat a Szuhartóhoz hű

katonai körök szítják,

mint már májusban is, hogy bebizonyítsák: csak a hadsereg vezetésével lehet megmenteni Indonéziát. A hadseregen belüli ellentétek kérdése természetesen mindeddig tabu volt, mára viszont egyre kevésbé tudja leplezni a katonai vezetés a nézeteltéréseket, amelyek ugyanúgy szólnak a jövő lehetséges irányáról, mint arról az egyszerű kérdésről, hogy kié legyen a hatalom. A zavargásokról és halálos áldozatokról szóló beszámolóknak érdekes eleme volt, hogy fraternizálásról, tüntetők és katonák ölelkezéseiről, közös himnuszénekléseiről is lehetett olvasni egyes csapategységek kapcsán. Minél előrébb halad a felbomlás a fegyveres erők kötelékein belül, annál erősebben érzik a konzervatív erők a lépéskényszert, a másik oldal pedig mozgásterének bővülését. Ez pedig a konfrontáció kényszerének fokozódását jelenti.

Az elfogadott menetrend szerint pillanatokon belül elkezdődnek a választási előkészületek, maguk a választások május közepén, legkésőbb júniusban lezajlanak. Addig viszont nincs mese: a régi rend embereinek kell lavírozniuk az indulatok között, amiért a fizetségük a legjobb esetben is az utókor hálátlansága lesz.

Kovácsy Tibor

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1998/48. (11. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...