Latin-Amerika már vagy húsz éve halad a diktatúráktól a liberálisan gazdálkodó demokráciák felé, de még nincsenek túl sokan, akiknek ettől jobb lett. Sokan vannak viszont azok, akik - jólétért cserében - kevesebb demokráciával és kevesebb piaccal is kiegyeznének. Venezuelának is egy reménybeli - kellőképpen ködös víziókkal felvértezett - diktátort hozott vasárnap a Mikulás és az elnökválasztás.

Venezuela, a Kis-Velence (a Maracaibo-öböl faoszlopokon álló indián házairól nevezték el így az első konkvisztádorok) az olajból él. A Közel-Keleten kívül itt vannak a világ legnagyobb olajtartalékai; az ország az Egyesült Államok második legnagyobb szállítója. Negyven éve váltogatják egymást békésen a polgári kormányok. 1989-ben zavargások, fosztogatások voltak a fővárosban, Caracasban, több száz halottal, 1992-ben pedig egymás után két katonai puccskísérlet bukott meg - nem éppen vér nélkül, de a latin-amerikai átlagba ennyi belefér. A politikai életet két párt uralta: egy szociáldemokrata jellegű és egy keresztény-konzervatív. Messziről nézve nagyjából rendben mentek a dolgok.

A mostani elnökválasztást megelőző hónapokban azonban minden felborult. A gazdaság öt éven belül a harmadik válságba futott bele az olajáresés és a pénzügyi világválság miatt. Az inflációt nem sikerült évi harminc százalék alá szorítani, a lakosság nyolcvan százaléka pedig a szegénységi küszöb alatt él. Már az eddigi elnök, Rafael Caldera is független jelöltként nyert a pártpolitikusokkal szemben, most viszont végképp a hagyományos politikai szervezeteken kívül zajlott a küzdelem. Venezuelával ugyanis nem csak az a baj, hogy az olajhasznon egy kisebbség osztozik, és nem csak az, hogy az egyoldalú olajfüggés sebezhetővé teszi, mivel minden más gazdasági ágazat viszonylag fejletlen: mindezt egy velejéig korrupt politikai elit teszi elviselhetetlenné a többség számára, amely a hagyományos politikai osztályon kívül kereste a megváltást hozó új comandantét.

Egy évvel ezelőtt egy korábbi világszépe, Irene Sáez volt ez a személy. Venezuelában a reménybeli szépségkirálynőket évekig formálják testileg és lelkileg, és az ország egyértelmű ranglistavezető a különféle "Miss"-ek húszéves összesítésében. A szépségkirálynő ünnepelt közszereplő, morális instancia. A szépségképzésben komoly hangsúlyt fektetnek a szellemiekre is, nehogy még egyszer előforduljon a négy évvel ezelőtti kínos eset, amikor a frissen választott Miss Venezuela - a kiállt izgalmak hatására - William Shakespeare-t jelölte meg kedvenc zeneszerzőjeként.

A 36 éves Irene Sáez nem liba: öt éve polgármestere a főváros egyik gazdag kerületének, amelyet a rajongók már csak Irenelandnek hívnak. Ott tisztaság van, nincsenek tolakodó koldusok, és tilos a parkokban a szerelmes együttmatatás. Állítólag korrupció sincs. A választások közeledtével azonban elkövette azt a hibát, hogy elfogadta a konzervatív párt támogatását. Ráadásul olyan időszakban - az év elején -, amikor az elnökjelöltek között feltűnt Hugo Chávez szolgálaton kívül helyezett ejtőernyős ezredes, 44 évesen is szenvedélyes baseballjátékos, aki az egyik 1992-es puccsban tüntette ki magát (lecsukták, amnesztiát kapott).

Chávezt hívei comandanténak nevezik. Népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy november elején Barinas szövetségi állam kormányzójává választották - esélytelenként induló - édesapját. Politikai szervezete, a Hazafias Pólus további hét kormányzói helyet is megszerzett, továbbá egyharmadnyi képviselői mandátumot. Pedig a hagyományos pártok szándékosan - és összefogva - előrehozták a parlamenti és helyi választásokat, remélve, hogy sikereik az elnökválasztásig majd lefékezik Chávez lendületét.

Chávez nem viccel, véget akar vetni a gazdasági újliberalizmusnak, megszorongatná a gazdagokat, adna a szegényeknek, és visszacsinálna egy sor privatizációs intézkedést, hogy megteremtse a jótékony és gondoskodó államot. Ellenfelei valahová Perón, Castro és a sátán közé helyezik el a politikai skálán, amióta pedig élre tört a népszerűségi listán, a jómódúak mentik a pénzüket az országból - ez nem feltétlenül tesz jót a megrendült gazdaságnak. Puccsista múltja miatt kitiltották az USA-ból, ő ennek ellenére állítja, hogy nem kíván változtatni a gazdasági kapcsolatokon. Mást nem is mondhat, hiszen Venezuela belepusztulna, ha egy kicsit is megpattannának a gazdasági szálak legfontosabb üzleti partnerével. De Cháveznek vannak más víziói is: új alkotmányt, alkotmányozó nemzetgyűlést akar - bár ezt a kampány vége felé óvatosan hangoztatta.

Okkal, mert a hajrában már nem Irene állt a második helyen, hanem egy volt üzletember, Carabobo szövetségi állam két perióduson keresztül is elismertséggel övezett kormányzója, a 62 esztendős Henrique Salas.

Salas is szembefordult az intézményes politikai erőkkel, saját pártot hozott létre, szintén reformokról beszélt - óvatosan kerülve a szélsőséges felhangokat. Hatékony, tiszta kormányzást ígért, továbbá azt, hogy folytatja az elődje által kezdett privatizációt, egészen a postáig és a börtönökig, a kormányzati funkciókat pedig decentralizálja. Nem szabad azt gondolni, hogy Salas valami szürke technokrata: azzal szórakoztatta reménybeli választóit, hogy kampányát magas lóról küzdötte végig. Szó szerint lóhátról. Bírálói szerint emellett arrogánsan, mert undok, pökhendi ember, nem hiába végzett a Yale-en.

A hagyományos pártok az utolsó pillanatban kétségbeesetten kirúgták jelöltjeiket, repült a szép Irene és a szociáldemokraták idős caudillója, a 77 éves Luis Alfaro is, akitől csak úgy tudtak megszabadulni, hogy a pártból is kiebrudalták. Így Salas és fehér lova mögé - pontosabban Chávezzel szemben - felsorakozott a politikai elit. A venezuelai hadvezetésen belüli megosztottság komorra színezte a választási küzdelmet: a szárazföldi haderő főparancsnoka például kijelentette, hogy nem hajlandó elfogadni egy volt puccsistát az ország élén. Más tábornokok alkotmányos alapra helyezkedtek, mondván, bárki győzzön, ők a legitim államfő mellé állnak. Ismét mások beismerték, hogy annak örülnének, ha győzne Chávez, és eltűnne ez a mostani, korrupt vircsaft.

De mindez már mindegy, Chávez győzött. Hogy a populista ígéretekből mi lesz, kiderül, de minimális kockázattal lehet azt tippelni, hogy a változások nem lesznek eget rengetőek. A venezuelai többség megint csalódni fog, ismét eltűnik kézen-közön a sült galamb. Lapzártáig nem volt puccs, kezdetnek ez is elég.

Kovácsy Tibor