Külpol

A jelenleg futó legnagyobb békefenntartó programját kezdte meg áprilisban az ENSZ a nyugat-afrikai országban. Az Unamsil nevű akcióban részt vevő kenyai, zambiai, indiai és más katonáknak heteken belül el kellene érniük a tizenegyezres létszámot. Csakhogy a végén még visszavetheti a lendületet, hogy egyelőre a tervekkel homlokegyenest ellenkezőleg alakul a helyzet: a leszerelni tervezett felkelők szórványosan gyilkolják és százszámra ejtik rabul az ENSZ-katonákat.

Május elseje nem hivatalos ünnep Törökországban. Bár Isztambulban számíthatunk arra, hogy ebben az évben is megrendezik a tüntetők és a rohamrendőrség szokásos összecsapását, a nagyvilág figyelmét elsősorban a leendő török köztársasági elnök személye köti le. Úgy tűnik, hogy ezúttal sikerült konszenzusra jutni az amúgy rendkívül széttagolt török politikai életben. Ezzel szemben kérdéses, hogy ez milyen árral jár majd.

Orbán Viktor végre eleget tett több román kollégája unszoló meghívásának, és méltóztatott Bukarestbe utazni. Ám az úton, mint minden megkésett és nem kívánt dolgon, nemigen volt áldás.

Jó kormányok vagy rossz kormányok, háború vagy béke, egyre megy: az Afrika szarvának nevezett térségben úgy hét-tíz évenként aszályos esztendők jönnek, és az aszály éhínséget jelent, az éhínség pedig halottakat, rossz esetben milliószámra. A mostani becslések szerint csak Etiópiában idén mintegy nyolcmillió ember szorul külső segítségre a túléléshez, ugyanannyi, mint a környező országokban.

Az elmúlt hét kétségkívül leglátványosabb hacacáréja nagycsütörtökre esett, mikor is a szlovák rendőrség különlegesen kiképzett osztaga némi kulturált kapurobbantás után kihallgatásra vezette el az ország háromszoros exminiszterelnökét és legnagyobb ellenzéki pártjának elnökét, Vladimír Meciart. A Demokratikus Szlovákia című kalandfilmsorozat ezáltal egyszerre bővült akciós és vígjátéki elemekkel.

Van egy hely, ami nincs. Jobban mondva: van egy hely, ami volt. Ez a Háry vendéglő a Bródy Sándor utcában, csak egy köpésre a rádiótól, a Színház- és Filmművészeti Főiskola mindkét épületétől, a Pázmánytól, ezeket most csak azért sorolom fel, mert a vendégkör nagy részét az említett intézményekbe járók tették ki, ergo ne csak én érezzem pocsékul magam, hanem ha még nem vették volna észre, mindenki a környéken.

A hatéves Elián Gonzálezt tavaly november 25-én mentette ki a tengerből a floridai Fort Lauderdale-nél az amerikai parti őrség. Édesanyjával és tizenhárom további kubai menekülttel egy alumínium locsolócsövekből épített csónakon kelt volna át a tengeren. Rajta kívül ketten élték túl az utat. Elián szívszorító és tragikus története azóta nyálas és ízetlen sajtószenzáció lett. Rángatják jobbról, rángatják balról, politikai számítások és indulatok hullámzanak körülötte.

Oroszország második elnökét Vlagyimir Putyinnak hívják, és ez ellen nekünk sem lehet kifogásunk. Közép-Európának nem kell tartania tőle: az új államfő sem fog tudni kitörni elődjének abból a vonalvezetéséből, mely belátta: e térség már nem része az orosz nagyhatalmi törekvéseknek. Még akkor sem, ha Putyin utolsó ideiglenes elnöki megnyilvánulása, miszerint Oroszország akár a NATO tagja is lehetne, nyilvánvalóan aktívabb szerepvállalást sejtet. Az igazi kérdés mindenesetre az: mi történik majd Putyin alatt magával az Orosz Föderációval?

Afrika legnépesebb országa gazdasági szempontból lényegében egyetlen romhalmaz. A csődtömeget egymást váltó/buktató katonai diktatúrák két évtizede után nem egészen egy éve demokratikusan választott helyi, tartományi és országos törvényhozók gondozzák, és demokratikus módon került hatalomra az államfő is. De néhány hónap alatt nem lehet csodát tenni. Ráadásul éleződnek az etnikai, vallási feszültségek is, újra meg újra az ország széthullásának véres rémképét idézve föl.

Türelmes nép a szaharai. Idestova tíz éve vár arra, hogy saját függetlenségéről szavazhasson. Az ENSZ által kiírt és felügyelt népszavazás 1992 óta függőben van, de talán idén nyáron, a nemzetközi elkötelezettség erősödésével és az új marokkói király, VI. Mohamed trónra léptével az utolsó jelentős afrikai terület is önállósodhat végre.

Tavaly március 24-én este hét óra után Szerbiában fölzúgtak a hamuszín egek, és nem volt ez másképp a következő két és fél hónapban sem. Ez a hetven-egypár nap azonban nem az egész világot rengette meg, hanem csak Jugoszláviát. A világ legnagyobb és legerősebb armadájának bombáitól remegett a föld, de az agyakat is megrezegtette. Egyesekére fölöttébb káros hatást gyakorolt: bizton állítható, hogy a bombázások Szerbiában több mentális kárt okoztak, mint anyagit.

Tiszteletre méltó karakánságról tettek tanúbizonyságot a tajvaniak, amikor a három komolyan szóba jövő elnökjelölt közül éppen arra a politikusra, Csen Sui-pienre szavaztak a legtöbben, akinek a megválasztásától a pekingi vezetők súlyos fenyegetésekkel próbálták eltántorítani őket. A fenyegetéseket azonban nem követte a kilátásba helyezett büntetés. Peking kivár és figyel.

Az Iráni Iszlám Köztársaság választópolgárai a 2000. február 18-i választásokon nyolcvanszázalékos részvétel mellett a demokratikus átmenetre, a nyitás politikájára, a nyugati és elsősorban az amerikai kapcsolatok rendezésére szavaztak, mikor elsöprő többséggel a Khatami elnök mögött felsorakozó reformerők képviselőit juttatták az iráni parlamentbe, a medzsliszbe.

Ha tavasz, akkor ravasz. A délszláv válság során már megszokhattuk, hogy kikeletkor kezdődnek el a nagy összecsapások, mert a balkániak olyanok, akár a medvék. Elemzők, de a szerbiai információk is arra utalnak, hogy nem lesz ez idén sem másképp. De most hirtelenjében az is gondot okoz, hogy összeszámoljuk, per pillanat hány válsággóc van arrafelé.