Az akkor kirobbant ideológiai vitákból, úgy tűnik, nem lesz újabb világszintű népi-urbánus, liberális-konzervatív, baloldali- jobboldali vagy bármi ilyes diskurzus. A háború okairól, céljairól folytatott polémia oly gyorsan szunnyadt el, mint amilyen gyorsan keletkezett. Magyarországon az utóbbi fél évben, ha emlékezetem nem csal, egy fél mondat - nemhogy egy egész textus - nem íródott arról, vajon a NATO-tagállamként harcba keveredett magyar állam helyesen vagy helytelenül, igazságosan vagy igazságtalanul, taktikusan vagy bambán cselekedett-e. Ki a nyavalyát is érdekelne ez, Magyarország GY´ZÖTT - végre és először az évszázad folyamán (és az utolsó pillanatban). Győztesként pedig nincs miről és miért vitáznia, emlékművet sem kell emelnie a NATO-bombázásokban hősi halált halt ismeretlen magyar katonának (de az tán még ennél is furcsább, mily lagymatagra sikeredtek a NATO-ba való belépés első évfordulójának szentelt dzsemborik). A történelmi emlékezet számára inadekvát történettel állunk szemben. Ez még akkor is igaz, ha nem is oly rég a mindennapok, pontosabban a nem politikainak tekinthető szférák szintjére is leszivárgott a "galambok" és a Tigris vezette "héják" vitája: egyik ismerősöm úgy tudja, azért kapott hármast vizsgadolgozatára az egyik művészeti főiskolán, mert a bírálóbizottság három tagja is a Konrád-féle művészeti birodalomhoz tartozik, és nem nézték jó szemmel az aktuális eseményeket feldolgozó művét: sorra egyest adtak rá.
A kedélyek azóta lecsillapodtak, és bealkonyult a magyarországi ún. Balkán-szakértőknek is. Hah, hol vannak azok a szép háborús idők - magam is vagy tizenöt-húsz interjút adtam, néha még biznisznek sem volt rossz. Igaz, ha egy olyan országban, ahol egy olyan tekintélyű történész, mint Hajdu Tibor azt mondhatta egy, a konfliktus kitörése után megrendezett Balkán-konferencián, hogy "a jelennel - hogy mi folyik Jugoszláviában - mindenki tisztában van", ott a magunkfajta önjelölt, konjunkturális szakértőknek nincs is sok helye.
Apropó, Konrád. Furcsamód ő sem nyomja már tovább a szerb állami vezetést mosdató, a nyugatiakat meg moslékkal leöntő dumáját. Minek is tenne így, Belgrádban akkora karriert futott be, hogy a szerb állami és - ami még meggondolkodtatóbb - az ellenzéki avagy ún. független média is az egyedül normálisan gondolkodó nyugatiként jellemzi őt. Utóbbiak csak azért siránkoznak, mert a rezsimhű sajtó kissé öncélúan szemezget Konrád háborúról szóló könyvének mondanivalójából. Pedig szerintük az egészet kell nézni, mert úgy bizonyítódik be az csak istenigazából, hogy a NATO is gonosz, az albánok sem... hát... hogy is mondjuk, a szerbek pedig... ööö... nos, ők meg amolyanok.
Ez az igazán aggasztó. A NATO-szóvivőnek a kumanovói szerződés aláírása, azaz a szerbek kapitulációja óta esze ágában sincs emberi jogi érvekről, a kisebbség védelméről, a multikulturalizmus szelleméről értekezni. E problémák nem szerepelnek mások katalógusában sem. A nemzetközi jogászoknak sem túl kifizetődő azzal bíbelődniük, hogy a nemzetközi jog szempontjából miképpen is állunk, és a Kosovo kapcsán előjött elvet ("a világtöbbség felpofozza azt a lokális többséget, amely a kisebbségét irtogatja") esetleg be kellene építeni jogilag is valami nemzetközi okmányba. Mert az világos, hogy a szuverenitásnak mint olyannak egy nagy coki lett felmutatva. Sajnos csak katonailag.
A szerbek pediglen magukra maradtak, főnek a saját levükben, és opponens nélkül szajkózzák a háború alatt memorizált érveiket. Most, hogy a NATO körözőlevelet nyomtatott ki Milosevic tiszteletére (ötmillió dollár jutalmat ajánlva fel a nyomravezetőnek), a szerb ellenzék nem győzi felmondani a leckét: a tíz éve tartó délszláv válságban egy biztos pont van, az, hogy az egyre rosszabb jugoszláv (szerb) politikánál mindig is egy a rosszabb, a nemzetközi közösség Balkán-politikája. A NATO egy gerinctelen tetű: kúrni, azt tud (bombával), de a gyereket már nem akarja vállalni (a kosovói szerbekért semmit se tesz). Az Albrightról meg ne is beszéljünk: nem elég, hogy zsidó, de nem is igazi zsidó, hanem kazár, aki csak úgy tesz, mintha zsidó volna. (A milosevicista sajtó, de egyes társadalomtudósok szakmai lapokban megjelent, a nyugati politikusokra vonatkozó véleményét a közerkölcsre való tekintettel nem idéznénk.)
Az ellenzék szerint nagy hiba Milosevicet mindennap arra figyelmeztetni, hogy külföldön háborús bűnösként körözik, mert így sarokba szorított egérnek érzi magát, aki utolsó csepp véréig küzd majd. Csakhogy Slobodan ezt amúgy is tudja, és ha körözik, ha nem, az utolsó leheletéig harcolni fog. Eközben szintén viccre szaglik, hogy a térség stabilitásáról szóló hét végi budapesti konferencián Orbán is a szankciók fenntartását nevezte meg a nyomásgyakorlás egyetlen jó eszközeként. Majd ettől most jól berezel Milosevic, és megadja magát, ugye. (Jelezzük: Jugoszlávia ellen 1992-ben vezettek be szankciókat, és ezek hol jobban, hol kevésbé máig érvényben vannak. Ragyogó sikerrel.)
Szóval nagy az összhang: a szerb ellenzéket, amely szankcióellenes, és nem szereti, ha Milosevicet fenyegetik, azon külföldiek pénzelik, segítik, akik a szankciók mellett állnak ki (lásd: Magyarország, illetve az Orbán-kormány 375 milliót szavazott meg). És figyeljük csak meg: miközben eléggé marginális kérdés, mi van a szankciókkal, addig a Milosevic-ellenes szerbiai és világblokk még ebben sem tud egyezségre jutni. Persze a mérce is kettős: Robertson NATO-főtitkár a hét végén felhívta Milosevic figyelmét arra (mert attól, hogy körözik, még beszélő vagy legalábbis üzengető viszonyban vannak egymással), hogy azonnal szüntesse meg a Montenegró elleni igazságtalan, tisztességtelen gazdasági zárlatot. A poén csak az, hogy pillanatnyilag Milosevic számára jobb nyomásgyakorló eszköz a Montenegró elleni gazdasági zárlat, mint a nemzetközi gazdaság Szerbia elleni szankciói. Amelyek - dixit Robertson - igazságosak, tisztességesek.
Azon, hogy a szerbiai kormánypártok és hű ellenzékük kriptonacionalista mosógépében minden vörös-fekete színű lesz, nincs mit csodálkoznunk. Ámde van ennél megdöbbentőbb is: a szerb értelmiség eddigelé normálisnak minősíthető részének viselkedése. Sorra jelennek meg a háborús naplókötetek, esszék, interjúkötetek, s az utóbbi műfajban jeleskedett Milosevic örök ellensége, a Nyugat-barát, Nyugat-támogatta B92 rádió és könyvkiadó is. A háború alatt készített beszélgetések a háború után jelentek meg - ez fontos momentum, mert a valóban furcsa körülmények közepette furcsákat bárki mondhatott, ám utóbb megvolt a lehetősége, hogy visszakozzon. A legfontosabb példát mondanám, Sonja Lichtét, aki a jugoszláviai Soros-iroda vezére, amúgy szabadkai és polgári származású, s 1999 márciusáig kifogásunk ellene nem lehetett. Itt azonban belesétált a makkosba. A milosevicista tábor diszkurzív logikáját átvéve, úgy próbálta meg a NATO-bombázások helytelen voltát bizonyítani, hogy az ezen bombázásokat elrendelő Clintont igyekezett dehonesztálni, morálisan diszkvalifikálni. Ám a rezsimmel ellentétben nem Clintonnak az orális szex terén (vélelmezett) hiányából eredő frusztrációit hozta fel a bombázás elrendelésének okaként, hanem úgy érvelt: lám, egy ilyen ember akar itt igazságot szolgáltatni, kisebbséget védeni meg a többi, aki egykoron úgy füvezett, hogy le sem szívta a füstöt? Hát ember az ilyen? Mert, mondja Sonja Licht, én még soha nem füveztem, de ha füveztem volna, le is tüdőztem volna.
No, per pillanat itt áll a szerb értelmiség színe-java.
Ahelyett, hogy saját felelősségét és bűnösségét kutatná és elemezné, inkább hárít, rossz párhuzamokat állít fel, s indulatosan mindenkit elküld a francba.
Akad persze szívderítő példa is. Nenad Dimitrijevic, a CEU (szerb, szerb anyanyelvű stb.) professzora egy friss tanulmányában nekilátott, hogy elméletileg tisztázza, szerbként bűnös avagy felelős-e azért, amit a nevében más szerbek Kosovóban (és másutt) elkövettek. Bűnös nem vagyok, felelős igen, mondja. De különösen fontos ama megállapítása, miszerint illúzió elvárni, hogy a nemzetközi stratégia - első Milosevic elzavarása és a demokrácia bevezetése - mindent megold majd, ha a szerbek nem lesznek hajlandók a számvetésre, a morális önreflexióra. Ebadta kutya minden demokratikus intézmény, ha az aktorok nemzettudata marad a megszokott mederben, nemzettudatuk pillére továbbra is a guzlica és a túrós burek lesz, más síkon pedig a tekintélyelvűség és az arrogancia marad az úr.
És abban, hogy egy intézményt nem elegendő homlokzatként létrehozni, de tisztességgel működtetni is kell (hogy nagyobb magától értődőségeket most ne is mondjunk), igazat adhatunk neki. Erről itt is bőven szereztünk már tapasztalatot.
