Hetek óta egyfajta miniatűr polgárháború zajlik az ország délnyugati részében két joruba népcsoport (az ife és a modakeke) között. Korszerű kézifegyverekkel lövik egymást, a halottak száma bizonytalan, de növekvő. Ellentéteik nem új keletűek, legalábbis ami földtulajdonlási vitáikat illeti. Ezeket viszont átszínezi egy második konfliktus is, amelynek középpontjában a helyi hatalmi pozíciók megszerzése áll. Az ehhez hasonló - gyakran ezrek fejvesztett menekülését kiváltó - torzsalkodások az ország más területein is szinte mindennaposak. Délnyugaton, a Niger olajlelőhelyekben gazdag deltavidékén például, vagy Északon, ahol Suleja városában két napon át tombolt az erőszak, mert a lakosság nem értett egyet a tradicionális helyi vezető, az emir személyének a kiválasztásával.
És akkor a mohamedán-protestáns ellentétekről még szó sem esett. Az északi, mohamedán államokban újra és újra felmerül az iszlám törvénykezés, a sária bevezetése, és hiába mondják a helyi vezetők, hogy ez az ott élő nem muszlimokra nem vonatkozik, az utóbbiak rendszeresen és dühödten tiltakoznak az ilyen javaslatok ellen, ami kölcsönös gyilkolásba torkollik. Februárban Kaduna városában százak haltak meg, a déli keresztény származásúak tömegesen keltek útra. De hamarosan megkezdődött az ellentétes irányú vándorlás is, miután délen az ott élő északiakon bosszulta meg a helyi lakosság a fajtáján esett sérelmeket.
Elkülönült hagyományok
Nigéria valójában sohasem volt egységes ország. A brit gyarmati adminisztráció sem kísérelte meg, hogy közelebb hozza egymáshoz az északi hausszákat, a délnyugati jorubákat és a délkeleti ibókat. (Ezek csak az alapcsoportok, összesen vagy 250 etnikum él egymás mellett.) Az ország nagy kiterjedésű északi tartományait meghagyták hagyományos vezetőik uralma alatt, viszonylagos elszigeteltségükben, még a misszionáriusokat is eltanácsolták onnan. Eközben délen kialakult egy nyugatias képzettségű és kultúrájú réteg, amely aztán a függetlenné válás után, a hatvanas évektől Nigéria politikai és gazdasági elitjét adta. A katonai vezetők nagyobbik része viszont északi eredetű lett, mert a britek a hausszákat jobb katonáknak tartották.
Az évtizedek során lassan - és igen részleges módon - megkezdődött a lakosság keveredése, elsősorban a nagyvárosokban. De ez az állami kereteket is gyakran feszegető ellentétek elsimítása helyett gyakran azzal járt, hogy az etnikai, törzsi konfliktusok egyszerre több helyszínen zajlottak, és ez ma sincs másként. Tavaly az egyik legsúlyosabb összecsapás az ország legnagyobb városában, Lagosban történt, és egy kicsinyesnek induló piaci helyfoglalási vitából bontakozott ki.
Az éles etnikai-vallási választóvonalak létének egyik súlyos következménye az, hogy Nigériában sohasem voltak és ma sincsenek igazán politikai pártok. Minden párt nemzetiségi alapon szerveződik, minden kormányzat legfőbb problémája az etnikai arányok kiegyensúlyozása. Nigéria szövetségi államként vált függetlenné, de a kezdeti négy országrész mára harminchat tartománnyá szaporodott, ahogy egyre kisebb népcsoportok követelték saját maguknak is az önrendelkezés - és az olajkincsből való részesedés - jogát.
Olajozott működés
Az olajkincs mint az ország felemelkedésének forrása viszont mára egyre kevesebb reménnyel kecsegtet. Az egymást váltó diktatúrák nagy ívű országépítő víziói (vasművek, amelyekben alig folyik termelés, új főváros - Abuja -, ahol több híd ível át szikkadt patakmedreken, mint ahány a Niger hatalmas deltavidékén található) is nyelték a pénzt, de még inkább a koncessziók és az olajexport körül kialakult korrupció. Az olajból származó jövedelem ma is fontos bevételi forrás, de a mára százmillió lakosúvá duzzadt ország ettől már nem remélheti sorsa jobbra fordulását.
Obasanjo elnök személye meglehetősen egyedi jelenség az ország történetében. Katonaként került hatalomra ő is, miután puccsista elődjét meggyilkolták. Aztán választásokat írt ki, majd visszavonult. Évekig vezette tyúkfarmját, de a legutóbbi diktátor, Abacha összeesküvés vádjával lecsukatta - igaz, minden, elvileg lehetséges politikai ellenfelével szemben hasonlóképpen járt el. Abacha halála és a következő tábornok-elnök, Abubakar által levezényelt kétéves átmeneti reformidőszak után Obasanjo úgy lett elnök, hogy joruba létére a nem jorubák körében kapta a legtöbb szavazatot.
Csak éppen ez a nép hangja volt, akik pedig ugyanennek a népnek a nyomorúságára és elkeseredettségére apellálva saját helyi hatalmi - és gazdagodási - törekvéseik érvényesítésében utaznak, nem a - mindeddig kevés eredményt hozó - reformokra, hanem csupán a kicsikarható koncra számítanak. Így aztán azon sem lepődhetnénk meg különösebben, ha előbb-utóbb újra egy tábornok érezne magában elhivatottságot Nigéria egyben tartására. Akkor aztán jön a visszaállamosítás, felvirágzik ismét a korrupció, a százmillió ember pedig megtudja, hogy nincs olyan nyomor, ahonnan ne lehetne még lejjebb süllyedni.
Khwowa Tsithiboo
