Türelmes nép a szaharai. Idestova tíz éve vár arra, hogy saját függetlenségéről szavazhasson. Az ENSZ által kiírt és felügyelt népszavazás 1992 óta függőben van, de talán idén nyáron, a nemzetközi elkötelezettség erősödésével és az új marokkói király, VI. Mohamed trónra léptével az utolsó jelentős afrikai terület is önállósodhat végre.

A híres berlini osztozkodó konferencia után, 1884-ben Nyugat-Szaharát a spanyolok gyarmatosították, akik később a roppant fantáziadús Spanyol Szahara nevet adták a mintegy 284 ezer négyzetkilométernyi, gyéren lakott, de foszfátban annál gazdagabb területnek. A jemeni ősökkel is büszkélkedő arab és berber szaharaiak nem borultak a spanyol hódítók nyakába, ellenben megkezdték máig is tartó harcukat függetlenségükért és államiságuk elismertetéséért. A hatvanas évekre az időközben függetlenné vált északi szomszéd, Marokkó vetett szemet a területre, és megkezdte diplomáciai aknamunkáját a szent cél érdekében. II. Hasszán király 1973-ban hivatalosan is követelte a területet, míg a szintén ekkoriban alakult Polisario Front, a szaharai felszabadító mozgalom gerillaháborút indított a spanyolok ellen. Mikor az öreg Franco szélsőjobblétre szenderült, már minden le volt zsírozva: a spanyol csapatok kivonulása után Marokkó és Mauritánia kéz a kézben szállta meg Nyugat-Szaharát. Nem volt apelláta, hiába szólt az ENSZ közgyűlési határozata a függetlenségről, referendum követeléséről, és a hágai nemzetközi bíróság is hiába minősítette illegitimnek a mauritániai és marokkói igényeket. Az emlékezetes "Zöld Menetelés" (lásd még: Marcia su Roma) során háromszázötvenezer marokkói sorjázott be Nyugat-Szaharába. Az 1976-os madridi egyezményben két részre osztották a területet, délen a mauritániaiak, északon a marokkóiak lettek a nyerők. A Polisario Algériához, a nagy testvérhez fordult, ahol menekülttáborokat és egyben kiképzőbázisokat is üzemeltetett, és 1976 februárjában kikiáltotta a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, valamint emigráns kormányt is létrehoztak, amit 75 állam ismert el. Mauritánia 1979-ben aláírt egy békemegállapodást a Polisarióval, de végül ismét a marokkóiak tenyereltek bele a déli területekbe.

1988-ban az ENSZ a sarkára állt, és békejavaslatot tett közzé, mely szerint referendumon kell dönteni a terület hovatartozásáról. A javaslatot tűzszünet követte, majd végeérhetetlen vita arról, hogy ki jogosult szavazni. Időközben ugyanis több tízezernyi marokkói telepessel gazdagodott Nyugat-Szahara népessége, és manapság már szinte lehetetlen kiszűrni őket. Az ENSZ a népszavazás megszervezésére, tűzszünet fenntartására és a béke megteremtésére létrehozott szervezetének, a MINURSO-nak a dolgát csak nehezíti a folyamatos konfrontáció a két fél között, a jogi csűrés-csavarás a népszavazás körül, bár idén úgy látszik, pont kerülhet a történet végére. A kelet-timori elrettentő példából kiindulva a nemzetközi közvélemény nyomása erősebb, mint valaha. A szaharaiak célja csupán annyi: a rengeteg halasztás után végrehajtani az ENSZ 1991-es határozatát, és népszavazáson dönteni a terület függetlenségéről. Ezt a célt karolta fel számos nemzetközi szervezet, intézmény és befolyásos politikai vezető, élükön James Baker volt amerikai külügyminiszterrel. Az Egyesült Államok szenátorai közül jó néhányan Kofi Annan ENSZ-főtitkárhoz fordultak levelükkel, 1999. június 23-án pedig Edward M. Kennedy fejtette ki a szenátusban, hogy a konfliktus békés megoldása egész Észak-Afrika biztonságát és stabilitását fogja elősegíteni. A nyugat-szaharai konfliktus békés rendezéséért Európában a német parlament, a Bundestag kereszténydemokrata/keresztényszociális, szociáldemokrata, zöld és szabaddemokrata frakciója is állást foglalt 1997-es indítványában, majd az FDP és a Zöldek ezt külön sajtóközleményeikben meg is erősítették, miután képviselőik találkoztak Mohammed Abdel Azizzal, a Polisario főtitkárával. Az Európai Unió tavalyi határozatában szintén sürgette az ENSZ rendezési tervének mielőbbi végrehajtását. Az ausztráliai szenátus szeptemberben saját kormányát szólította fel, hogy növelje a MINURSO-nak adandó segély összegét, és létesítsen hivatalos kapcsolatot a Polisario Front képviselőivel.

Kérdés, hogy mit fog minderre Marokkó kiötleni, hogyan próbál meg újabb és újabb trükköket bedobni, hogy mint ganajtúró a galacsinját, továbbgörgesse ezt a labdát, ami az ENSZ-nek 1991-től napjainkig vagy kétmilliárd dollárjába került. A minden hájjal megkent, de kétségkívül karizmatikus II. Hasszánt tavaly júliusban Allah magához szólította, azóta fia, a tábornoki rangot viselő, európai divatot követő VI. Mohamed uralja az országot. Az ifjú király több jelentős reformintézkedésre szánta el magát, megnyíltak a börtönök kapui a politikai foglyok előtt, kirúgta a népszerűtlen belügyminisztert, akit még a papától örökölt, munkahelyeket próbál teremteni, és csalogatja a külföldi tőkét. Bár a Polisario vezetői korábban négyszer találkoztak II. Hasszánnal, kézzelfogható eredményeket nem értek el. A jelenlegi demokratizálódó légkör, az enyhülés megteremtheti annak a lehetőségét, hogy VI. Mohamed rászánja magát a gyors döntésre, és kivonul a megszállt területekről. Kelet-Timor tragédiája ráébresztette a marokkóiakat is a döntés megkerülhetetlenségére, különösen, hogy a kelet-timori Nemzeti Ellenállás Tanácsának elnöke, Gusmao is rászánta magát a szaharai menekülttáborok meglátogatására. A legutolsó hírek megerősítették, hogy a referendumra idén valóban sor kerülhet, megindult annak a nemzetközi megfigyelőcsoportnak a szervezése is, amely a választás tisztaságáért, a névjegyzék manipulálhatóságának a kizárásáért fog tevékenykedni. A több milliárd tonnás foszfátlelőhelyek, a feltárandó vasérckészletek és a Kanári-szigetekkel szembeni érintetlen tengerpart együttesen megteremtheti egy új állam gazdasági alapjait. A nyugat-szaharaiak most kivárnak, ez az egy-két hónap már igazán nem számít, az idő nekik dolgozik.

Udvarvölgyi Zsolt