A szerb bulvársajtó szerint az újabb háború - melynek során éppen az évforduló, március 24. táján bombázná újra a NATO Szerbiát - legbiztosabb jele, hogy megérkezett a CNN stábja Szkopljéba. A szerb újságírók úgy tudják, hogy az amerikai újságírók csak tudják.
De előbb pillantsunk az egyetlen jó és egyben rossz hírre. A boszniai szerbek számára létfontosságú, a keleti és nyugati szerb területeket összekötő korridort biztosító város, Brcko újra Bosznia-Hercegovinához tartozik, s már nem speciális státusú. A rossz hír ebben az, hogy a nemzetközi közösség számára négy és fél év kellett, hogy a daytoni szerződés után rendezzék a helyzetet. De ennél még rosszabb, hogy ettől a szerbek, bosnyákok és horvátok még nem fognak békésen egymás mellett éldegélni.
Brcko esete jól szemlélteti, hogy a Kosovska Mitrovica-i aktuális krízis megoldása sem megy egyik napról a másikra. A szerbek és albánok között kettéosztott kosovói városba most lengyel kéksisakosok érkeztek rendcsinálni és -fenntartani. A franciák már kifáradtak, az amcsik meg kóláznak az egészre, és ki sem mozdulnak a számukra kijelölt terrénumról.
Segítők, menekülők, ellenállók
A katonai elemzők aszongyák: választási évben az USA nem indít háborút. Eközben Szarajevóban Albright külügyminiszter Milo Djukanovic montenegrói elnöknek megígérte, hogy ha Szerbia megtámadja őket, lesz USA-intervenció. A segítség el is kél: úgy tíz napja a jugoszláv katonaság és a szerb rendőrség hermetikusan lezárta a két tagállam közti határt, már a gyógyszert sem engedik be Montenegróba. Egyedül onnan engedik be viszont Szerbiába az utóbbi számára stratégiai fontosságú nyersanyagokat (jó kérdés, Djukanovicék mi a fenének küldik oda egyáltalán, és miért nem ellenbojkottolnak?).
Eközben a két állam közti határvidék, a Sandzak muzulmán lakossága (újabban bosnyákoknak mondják magukat) a háború szagát véli érezni a levegőben, hosszú sorokban állnak útlevélért (most olcsóbb - mondják az óvatosabbak az újságíróknak), amely egész Szerbiában is hiánycikk már, és a térség központjában, Novi Pazarban három hétre előre eladtak minden jegyet a külföldre induló autóbuszokra. A híres Novi Pazar-i textilgyárosok (értsd: farmernadrág-hamisítók) is átdobják gyáraikat Boszniába, amely jelenséget szintén a háború előjeleként szokás értelmezni (szökik a tőke az instabil régióból).
Miközben a szerbiai ellenzék - ahogy szokott - semmiben sem tud megegyezni (elmaradt a március 9-i belgrádi tüntetés is), újfent mozgósításról suttognak, és híresztelések keltek lábra, hogy a határt már lezárták, és nem engedik át a katonaköteleseket (szökik az ágyútöltelék az instabil régióból). Milosevicék újabb represszív hullámokat korbácsolnak a gyerek-úszómedence méretűvé összezsugorodott Szerbiában: az ellenzéki Studio B elektronikus médiaközpontot bírságolják és ütik-verik (szó szerint), a legnagyobb esti lapot, a Vecernje novostit is bedarálni (visszaprivatizálni) igyekeznek. Ha csak tehetik, naponta letartóztatnak pár fiatalt, akik az Otpor (Ellenállás) nevezetű mozgalom tagjaiként plakátolgatnak, akcióznak. Politikai perből amúgy sincs hiány: Nisben elkezdődött a bírósági tárgyalás az egykori U‚K politikai képviselőjének, Adem Demacinak a titkára, Aljbin Kurti ellen, aki a terrorizmus vádjára kijelentette: nem ismeri el a szerb bíróságot, csak a saját népéét, de különben is, ha tehetné, megint úgy cselekedne, mint ahogyan azt letartóztatásáig tette.
A leporolt forgatókönyv
Aljbin Kurti nincs egyedül e gondolkodásmódjával: Dél-Szerbia Macedónia és Kosovo határolta térségében már folynak a fegyveres összetűzések, mégpedig Presevo, Bujanovac, Medvedja, többségükben albánok lakta községekben, ahol egy új U‚K, pontosabban az U‚K ottani szervezete kezdett el működni. Az biztos, hogy Kosovóból kap segítséget - a leszerelt kosovói U‚K-harcosok átszivárognak a demilitarizált zónán, összecsapnak a szerb rendőrséggel és katonasággal (eddig több tucatnyian haltak meg), aztán meg visszaszivárognak, miközben gyarapodik bázisuk az ottani albán lakosság körében (eközben a gyerekek és nők menetrendszerűen menekülnek át Kosovóba vagy Macedóniába, majd a csatazaj elültével vissza). Korábban lojális albánoknak tekintették e populációt maguk a szerbek is, a bombázások után azonban repültek a munkahelyekről, a szerb rendőrség pedig - ha már Kosovóból kiebrudalták őket - rajtuk edzi magát. A terror egyre nagyobb.
A már bevált forgatókönyvről van szó, állítják a szerbek: az albánok kicsit lázadoznak, robbantgatnak, rendőrt ölnek, emezek persze feldühödten reagálnak és megtorolnak, erre elmenekülnek a gyerekek és a nők, amire felfigyel a nemzetközi közösség, és beavatkozik. Az albánok tehát provokálnak, mert tudják, hogy csak így érhetnek el valamit.
Más koncepciók szerint is egy korábbi forgatókönyv újrajátszásáról van szó, csak nem az albánok, hanem maga Milosevic dirigál. Célja a területcsere, mondják a nagyokosok (attól függetlenül, hogy ha a jugoszláv elnök korábban már zongorázott is ilyen kottából, végül mindent hagyott veszni - Horvátországban, Boszniában és Kosovóba is). Tehát Milosevic az albánok lakta dél-szerbiai területeken háborút provokál, amit szokása szerint elveszít, ámde közben a színfalak mögött megegyezik: hagyja kiszakadni a számára népességügyileg úgyis elveszített, stratégiailag amúgy sem túl lényeges területet (ámbár ha ez megtörténik, veszélybe kerülhet az észak- dél útvonal), cserébe viszont megkapja Kosovo egy részét, éppen Mitrovicát és a stratégiailag oly lényeges kosovói bányavidékek egy részét.
Mi persze egyik verziót sem hisszük el. Egyrészt, mert az információk hiányosak és gyakran ellentmondásosak, másrészt viszont pont ellenkezőleg: a két verzió nem zárja ki egymást. És akkor arról még nem is értekeztünk, hogy a logika itt nem segít, ahogyan eddig sem segített. Egy biztos: újabb háború szaglik a Balkán felől.
- szerbhorváth -
