Pedig az ENSZ éppen ezzel az akcióval igyekezett fordítani egyet sokat bírált gyakorlatán, amely Afrika esetében - okulva az 1993-as szomáliai kudarcon - lényegében a tétlenséget jelentette, mint például 1994-ben, a ruandai népirtás idején. Egyelőre azért még tart az elszánás, de tény az is, hogy miközben a helyzet változik, az Unamsil mandátuma változatlan: a tavaly nyári békekötésben foglaltakat kell érvényesítenie. Ez a megállapodás a jövőre tervezett választásokig előírja az Egységes Forradalmi Front (RUF) lefegyverzését, miközben az 1997-ben puccsal megbuktatott Ahmad Tejan Kabbah elnök helyreállított kormányzatában miniszteri és más posztokat juttat a RUF embereinek, vezérüket, Foday Sankohot pedig alelnöki stallummal békíti.
Mindezek hátterében egy olyan, 1991 óta húzódó polgárháború áll, amelyet alapvetően
pénzéhes ifjú gengszterek
vívnak - saját meggazdagodásuk érdekében - a lakosság ellen. A gyémánt, itt, Sierra Leonéban is a gyémánt, mint Kongóban, Angolában. Ami pedig az évek során alkalmazott harcmodort illeti: a RUF emberei földművelő falvakat rohantak meg, aki nem menekült el, azt lemészárolták, a megerőszakolt nők életkora az eddig bizonyított adatok szerint 5 és 75 év között mozgott, aki ellenállt, annak kezét-lábát megcsonkították, volt, akit sorsára hagytak, volt, akit magukkal hurcoltak szexrabszolgaként. A fiúgyerekek másra kellettek, velük rövid betanítási idő után először saját családjukat, falujukat irtatták, miután telenyomták őket kábítószerekkel. Aztán hamarosan belőlük lettek a legkegyetlenebb "harcosok". Öt-tízezerre becsülik az ilyen esetek számát, amit tekinthetünk akár csekélységnek is, ha azt nézzük, hogy az UNICEF becslése szerint világszerte vagy negyedmillió, 18 év alatti gyermek katona harcol 16 különféle háborúban.
Eredetileg minden másként indult: a felkelőknek a korrupcióból és a hadsereg háta mögül országló kormányokból volt elegük. De az évek csak teltek, a régi gárdából pedig mindenki halott már, akinek nem tetszett a nemes forradalmi célok eltorzulása. Sankoh meg csak hallgatott mindvégig, talányosan.
Az ENSZ és Sierra Leone kormánya őt tekinti egy személyben felelősnek azért, hogy a RUF embereinek alig egyharmadát fegyverezték le, valamint azért, hogy az elmúlt napokban már meghaladta az ötszázat azoknak az ENSZ-katonáknak a száma, akikről nem tudni pontosan, hol vannak, és mi történt velük. Csakhogy senki sem tudja, mennyiben ura saját mozgalmának a kezdeti harcostársainál is sokkal idősebb, Papának nevezett vezér. ´ maga a fővárosban, Freetownban székel, rezidenciáját saját fegyveresei őrzik, köréjük viszont az ENSZ-erők vontak gyűrűt. Katonái még mindig dúlják a vidéket, működtetik a gyémántbányák egy jelentős részét, ami persze vonzza a RUF-ba az új jelentkezőket. Eközben Sankoh egyszerre fenyeget és sürget párbeszédet, egyszerre állítja azt, hogy rögtön intézkedik a Unamsil-katonák kiszabadulása érdekében, és azt, hogy a RUF-nak senki eltűnéséhez semmi köze.
Ami tény: a feszültség akkor éleződött ki, amikor az ENSZ-katonák megpróbáltak eljutni
a gyémánttermelő övezetekbe
is. Gyémántügyben egyetlen érdemleges tényről tudunk: a lelőhelyekben gazdag ország exportja az utóbbi időben erősen - két év alatt a felére, harmincmillió dollárnyira - csökkent, miközben furcsa módon a szomszédos, gyémántban jóval szegényebb Libériáé háromszázmillióra lendült fel látványosan. (Mindezt természetesen a hivatalos adatok szintjén kell érteni, és ki tudja, mit érnek ezek.) Az ottani vezetés természetesen tagad minden összefüggést, legfőképpen azt, hogy érdekelt volna a Sierra Leone-i polgárháború elhúzódásában. Amúgy Libériában is hasonlóan kegyetlen, etnikai hátterű polgárháború zajlott egészen 1997-ig, amikortól kezdve az egykori felkelőből lett államfő, Charles Taylor áll az ország élén. Hogy köztisztelettől övezve-e, az kérdés, a tekintélyét mindenesetre csorbítja, hogy egy brit Afrika-szakértő állítása szerint a polgárháborús években részt vett titkos, emberáldozattal színesített rituális szertartásokon, ahol az áldozat belső szervei bizony-bizony elfogyasztásra kerültek, amit azért nehéz csupán folklorisztikus furcsaságnak tekinteni.
Hétfőn Freetownban ezrek tüntettek Sankoh otthonánál, a tavalyi megállapodások betartását, ráadásul felelősségre vonást is követelve. A megállapodás ugyanis a RUF gyilkosainak gyakorlatilag amnesztiát ígért. Az említett külső gyűrű ENSZ-katonái megpróbálták elhajtani a tömeget, ez nem sikerült, ekkor aztán a RUF emberei lőttek a tüntetők közé. Ezt követte a brit kormány döntése, hogy ejtőernyősöket küld az országban élő külföldiek kimenekítésére. Lapzártakor 250 brit katona volt a helyszínen, de küszöbön állt az erősítés, repülőgép-anyahajókkal is kiegészítve. Nigéria pedig az Unamsilban szolgáló egységeken felül 1600 főt ígért a kormányerők támogatására.
Az ENSZ szereti, ha a szűkebb térségek belügyeként rendeződnek a konfliktusok - a tavalyi békekötésben is Nigéria és az általa szervezett nyugat-afrikai béketeremtő haderő volt a főszereplő. Aztán tessék: több a baj, mint az eredmény. Csakhogy itt a jelek szerint nem körvonalazódik a megnyugtató megoldás, kívülről sem, belülről sem. Nem kizárt, hogy csak harctéri győzelemmel lehetne békére kényszeríteni a "felkelőket". Nem kizárt, hogy van egy foka a kegyetlenségnek egyfelől, a reménytelenségnek másfelől, amelyen túl mégiscsak szentesítheti a cél az eszközt.
Khwowa Tsithiboo
