Külpol

1996. november negyedikén elbaktattam a kishegyesi (Mali Idjos) tűzoltóotthonba szavazni. Egyszerre négy szinten is! Képzelhetik, hogy meglepődtem, mikor láttam, hogy apám is indult a vajdasági tartományi választásokon. Rá szavaztam, noha a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) színeiben versenyzett. Otthon aztán mondtam is a faternak - még javában az ágyban rádiózgatott -, hogy nem volt valami fényes a kampányuk, ha a saját fia se tudott a jelöltségéről.

Az embernek néha az az érzése támad, minél többen szállnak be a kosovói válság rendezését célzó diplomáciai csatározások ringjébe (Jevgenyij Primakov, Viktor Csernomirgyin, Igor Ivanov, Eduard Kukan, a G-8, az ENSZ, Marti Ahtisaari, Carl Bildt, az unokahúgom sógora), annál összébb gabalyodik a kosovói csomó. Mindeközben Slobodan Milosevic - aki (ha ez így megy tovább) néhány napon belül akár befejezettnek is nyilváníthatja a kosovói etnikai tisztogatást - jót röhög a markába. Persze nem biztos, hogy ő nevet majd utoljára.

Ha igaznak bizonyulnak a vádak és a május eleje óta egyre szaporodó vallomások, börtönbüntetés vár Korzika prefektusára és csendőrparancsnokára, mert gyújtogatásra adtak utasítást egy terrorizmusellenes különleges alakulat tagjainak. A francia állam kétszáz-egynéhány év alatt sem volt képes teljes mértékben magába tagolni Korzikát, és a történtek után ez nem is fog egyhamar sikerülni.

Izraelnek új miniszterelnöke van: a szokásostól eltérő külsejű, kövérkés, joviális, vidám benyomást keltő fickó az illető, nagyjából annyi karizmával, mint egy tasak papír zsebkendő. Ehud Baraknak hívják, a tágabb értelemben vett baloldal jelöltjeként robbant be a nagypolitikába, ahol rövid köszönőbeszéddel, majd az izraeli himnusz, a Hatikva eléneklésével kezdte pályafutását. Beszéde, az ilyen beszédek szokása szerint, főként általánosságokat tartalmazott, éneklése alapján viszont bátran állítható: miniszterelnöknek biztosan jobb lesz, mint amilyen énekes válna belőle.

A hírekből tudható, szomszédaink megnyugtató magabiztossággal vették demokratizálódási akadályversenyük éppen soron lévő próbáját, az első közvetlen államfőválasztás első fordulóját. Különösebb fennakadások nélkül, derekas részvétel mellett, várakozásoknak többé-kevésbé megfelelő, kisebb meglepetéseket hozó eredménnyel, bizakodó hangulatban. Kell ennél több?

Az osztrák politikai életnek is jól betett a NATO-hadművelet. Nem mintha korábban nem borzolta volna fel vizeit az Ausztria "örök semlegességét" megkérdőjelező vita. A Néppárt (ÖVP) és a Szabadságpárt (FPÖ) huzamosabb ideje nyomja: pokolba a múlttal, gyerünk a NATO-ba. A bombázások kezdetéig azonban elsősorban fű alatt folyt a csatározás. "Nincs nyilvános diszkusszió a témáról, hanem szokatlanul sok csoport, csoportocska és egyes politikus személyiségek, akik különböző álláspontot képviselnek" - nyilatkozta Otmar Höll professzor, a laxenburgi Nemzetközi Politikai Intézet igazgatója két hete. A Néppárt külügyi szóvivője pedig szintén áprilisban azon aggódott, hogy "az osztrák lakosság számára még nem egészen világos, milyen biztonságpolitikai megoldás volna a legkedvezőbb Ausztriának". (Az interjúkat teljes terjedelmükben a Regio 1999/2. száma hozza.)

Na végre! - szakad fel MaNcs-olvasók ezreiből a sóhaj a hírre, hogy amennyiben minden jól megy, akár már három hónap múlva független lehet Kelet-Timor. A világ folyására azonban az a jellemző, hogy nem szokott minden jól menni, ritka, hogy jól megy bármi is, sőt a végén a jóról is kiderül, hogy valójában nem jó, és akkor még enyhén is fogalmaztunk. Nem kizárt, hogy Kelet-Timorban is függetlenség helyett polgárháborút hoznak a következő hónapok.

Mostanában egyre kedvesebb "északi szomszédaink" házatáján megint nagy dolgok készülődnek. A VB-n hokisaik alig (3:2-re) kaptak ki a favoritnak számító kanadaiaktól, és az idegenbe szakadt Karel Gott is újra hallat magáról. Csáky Pál folytatja egyre nehezedő harcát, leginkább saját kormányzó társaival egy európaira emlékeztető nyelvtörvényért, és itt van a nyakunkon az első és legközvetlenebb elnökválasztás is. Május 15-én és 29-én rendezik, két fordulóban. A gazdasági okokból rövidnek szánt kampányt a múlt hétvégén kezdték meg az érintettek, kik közt számos régi ismerőst fedezhetünk föl.

Ami a május elsejét illeti, a legtöbb török városban nem volt akadálya az ünneplésnek. Egyedül csak Diyarbakirban tiltották meg a felvonulást, az egyetlen olyan nagyvárosban, amelyben a legális kurd párt, a HADEP adja a polgármestert. Igaz, ünnepelni valójában nem volt mit.

Az a körülmény, hogy az uniós országokban Spanyolország kivételével mindenütt a baloldal vagy erős baloldali meghatározottságú koalíció kormányoz, eleve eldöntötte, hogy a szerbiai-kosovói háborúnak Nyugat-Európában nem lehet politikailag számottevő ellenzéke. Egy hónap után azonban lassan odáig fajul a helyzet, hogy számottevő támogatottsága sem lesz.

Az elmúlt héten Washingtonban az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének vezetői politikai értelemben a kapuzárás előtti pániktól szenvedő férfiakhoz voltak hasonlatosak. Csinálnák, de nemigen akar sikerülni, és mivel nemigen akar sikerülni, egyre jobban akarják csinálni. De mindenképpen úgy tesznek, mint akik csinálják. (Vagy legalábbis mint akik nagyon akarják csinálni.)

A NATO 19 tagállamának külügyminiszterei hétfõi brüsszeli találkozójukon leginkább Fülesre, az Öreg Szürke Csacsira hasonlítottak a Micimackóból. Üldögéltek, lógatták a fejüket, és mindenfélére gondoltak. Néha szomorúan azt gondolták: "miért?", és néha azt: "minekutána"; és néha még azt is gondolták: "amennyiben". De leginkább egyáltalán nem is tudták, mire gondolnak.

A balkáni háború

Kosovo hetek óta kimos a közérdeklõdésbõl minden más nemzetközi kérdést, pedig a május 17-re tervezett izraeli választások közelsége, továbbá a palesztin területek jogállására vonatkozó tárgyalások befejezésének két héttel korábbi hivatalos határideje elõzményeivel és következményeivel akár hasonló horderejû problémaként is jelentkezhetne. Csak hát Izraelben most nagyjából béke van, fegyverek helyett jelszavak csapnak össze, ami örvendetes, de messzirõl nézve nem túl érdekes.