Kosovo hetek óta kimos a közérdeklõdésbõl minden más nemzetközi kérdést, pedig a május 17-re tervezett izraeli választások közelsége, továbbá a palesztin területek jogállására vonatkozó tárgyalások befejezésének két héttel korábbi hivatalos határideje elõzményeivel és következményeivel akár hasonló horderejû problémaként is jelentkezhetne. Csak hát Izraelben most nagyjából béke van, fegyverek helyett jelszavak csapnak össze, ami örvendetes, de messzirõl nézve nem túl érdekes.

Rabin és Arafat 1994 májusában írta alá Kairóban az elsõ megállapodást két izraeli fennhatóság alatt álló palesztin terület, Jerikó és a Gázai-övezet részleges autonómiájáról. Az úgynevezett oslói békefolyamat értelmében május 4-én, az ötéves évforduló napján kellene befejezõdniük a kétoldalú megbeszéléseknek, hogy végleg kibontakozzanak a független palesztin állam jogi körvonalai.

A megbeszélések üteme már az elsõ idõkben elmaradt az elképzelések mögött, pedig akkor még olyan izraeli kormány tárgyalt Arafatékkal, amely elfogadta az önálló palesztin állam gondolatát. Netanjahu kormányra kerülése óta tovább lassultak a tárgyalások, a szóban forgó területek palesztin közigazgatás alá helyezése messze nem tart ott, ahol kellene. Az izraeli vezetés csak tavaly októberben, erõteljes, már-már zsaroló amerikai nyomás hatására, tért vissza az elõdei által már elfogadott "békéért területet" elvhez.

Izrael vezetõit persze kevéssé sürgeti az idõ, hiszen a Palesztin Hatóság felállítását követõen ennek a testületnek a felelõsségévé tehették a terroristák és szervezeteik ráncba szedését is, minden robbantást és késelést a békefolyamat befagyasztásával torolva meg. Annál szívesebben gyorsított volna Arafat - több okból is. Ha önszántából hozzájárul a folyamat meghosszabbításához, ezzel az izraeli vezetésre bízza a továbbiakban az ütemezést, ami egyfajta vétójoggal volna egyenlõ. Ámbár a vétójog az oslói megállapodások egyes értelmezései szerint amúgy is megilleti az izraeli kormányt - legalábbis ahhoz az esethez képest, ha a palesztinok, kötve magukat az eredeti határidõhöz, egyoldalúan akarnák kikiáltani a független palesztin államot. Ugyanakkor - és Arafat türelmetlenségének ez is egy oka - a palesztin közvélemény egyre csalódottabb az autonómia eddigi eredményei miatt, amelyek fõként a korrupció, a hozzá nem értés és az önkény kifejezésekkel írhatók körül. Palesztina függetlenségének deklarációja alighanem újra összerántaná Arafat körül a palesztinokat. Ez pedig azt is jelenthetné a hamarosan hetvenéves palesztin vezetõ számára, hogy valóban sikerül a függetlenség atyjaként bevonulnia a történelembe.

Év eleji határozott kijelentéseihez képest most azonban úgy tûnik, hogy Arafat mégiscsak engedni fog az amerikai és a barátságosabb európai nyomásnak. Nem valószínû, hogy két héttel az izraeli választások elõtt vállalná az egyoldalú lépés kockázatát, amivel szinte felkínálná Netanjahunak a gyõzelmet.

Az izraeli kormány december végén, pontosan az amerikai kényszerítéssel elfogadott, a békefolyamat folytatása melletti elkötelezõdést jelentõ megállapodás miatt veszítette el knesszetbeli többségét. Gondolhatnánk akár azt is, hogy az izraeli törvényhozók átlátták: csak a küszöbönálló választások jelenthetnek kellõ nyomást a palesztinokra annak érdekében, hogy lenyeljék az oslói ütemterv megcsúszásának csalódását.

Miközben az izraeli miniszterelnök-jelöltek kampányukban versengve ígérnek fût-fát az ország biztonsága, vagyis a palesztin állam megalakulásának késleltetése érdekében, maguk a szavazók egyre inkább úgy ítélik meg, hogy a független Palesztina nem jelent egyértelmû fenyegetést az ország számára. A tel-avivi egyetem közvélemény-kutatásai egy ideje közel hetven százalékra teszik azoknak a számát, akik a békefolyamat megkerülhetetlen következményét látják a palesztin állam létrejöttében. Azoknak a többsége is így gondolkodik, akik a három évvel ezelõtti választásokon Netanjahura voksoltak. De ugyanezeknek a válaszolóknak a fele továbbra is úgy látja, hogy a palesztinok megsemmisítenék Izraelt, ha tehetnék. Igaz, négy éve még a lakosság hetven százaléka gondolta ugyanezt.

A közhangulat tehát nem alakult át radikálisan, de elmozdulni látszik, és ezt a politikai élet is követi. Tükrözõdik ez például abban, hogy a konzervatív Likud és a baloldali Munkapárt között éppen most, a kampány során létrejött egy centrista formáció, amely Amnon Lipkin-Sahak tábornok köré szervezõdött. A közvélemény-kutatások jelentõs sikereket jósolnak a fegyveres erõk most nyugalomba vonult, 54 éves parancsnokának, aki ugyanolyan közel állt Jitzhak Rabinhoz, mint a Munkapárt jelenlegi vezetõje, a szintén kormányfõi tisztségre pályázó Ehud Barak (aki egyébként Sahak elõdje volt a fõparancsnoki poszton).

Barakék szekuláris baloldali pártja az ultraortodoxokban látja Izrael egyik legnagyobb baját. Õk, a palesztinoknak tett minden engedmény legádázabb ellenségei azok, akik vallási okokból, élethossziglani tanulmányaikra hivatkozva elutasítják a katonai szolgálatot, viszont ugyanebbõl a megfontolásból jelentõs állami támogatásokat igényelnek és kapnak. A Munkapárt szerint dollárban mért százmilliókat lehetne megtakarítani, ha lefaragnának ezekbõl az összegekbõl.

Az ortodoxok mostanában több vonatkozásban is az izraeli belviták középpontjába keveredtek. A különféle nem ortodox vallási irányzatok, amelyek magában Izraelben nem jelentõsek, a diaszpóra körében azonban annál inkább, egyre határozottabban követelnek maguknak egyenlõséget. A legfelsõbb bíróság idevonatkozó pozitív döntése ellen negyedmillió ortodox tiltakozott Jeruzsálemben, amit egyfajta általános ellenállásként lehetett értelmezni a magas bírói testület liberális döntéseivel szemben. Márciusban pedig az ortodoxokat tömörítõ Sasz párt vezetõjét, Aryeh Derit marasztalta el a bíróság egy többéves per végén csalás, megvesztegetés, okirat-hamisítás miatt. A Sasz magas támogatottságát azonban ez aligha fogja jelentõsen módosítani, habár születhet néhány meglepetés a széthúzódott, majdnem harminc pártot felvonultató választási palettán.

- kovácsy -