A háború, Nyugatról nézve: Aki vele, az ellene

  • Kovácsy Tibor
  • 1999. április 29.

Külpol

Az a körülmény, hogy az uniós országokban Spanyolország kivételével mindenütt a baloldal vagy erős baloldali meghatározottságú koalíció kormányoz, eleve eldöntötte, hogy a szerbiai-kosovói háborúnak Nyugat-Európában nem lehet politikailag számottevő ellenzéke. Egy hónap után azonban lassan odáig fajul a helyzet, hogy számottevő támogatottsága sem lesz.
Az a körülmény, hogy az uniós országokban Spanyolország kivételével mindenütt a baloldal vagy erős baloldali meghatározottságú koalíció kormányoz, eleve eldöntötte, hogy a szerbiai-kosovói háborúnak Nyugat-Európában nem lehet politikailag számottevő ellenzéke. Egy hónap után azonban lassan odáig fajul a helyzet, hogy számottevő támogatottsága sem lesz.

Természetesen a bombázások első napjaiban mindenütt felkiáltottak az 1989 óta erősen megfogyatkozott pacifisták, akik közül néhány elszánt görög és német immár Belgrádban tüntet az amerikai Target áruházlánc logójából bostoni szerbek által továbbfejlesztett és interneten hazatovábbított célkereszttel a mellén. Az akció további ellenzői többé-kevésbé előre sejthető származási helyekről verbuválódtak.

Támadás a széleken

Franciaországban egyrészt a Le Pen-féle szélsőjobb és Philippe de Villiers ultrakonzervatívjai, másrészt a kommunisták alkották a tábor derékhadát. Melléjük sorakoztak fel a Zöldek, a nemrég még szocialista Chevenement állampolgári-nemzeti mozgalma, továbbá a gaulle-ista Charles Pasqua. Pasqua kezdettől fogva azt sürgette, hogy a probléma kezelésében Európa ragadja magához a kezdeményezést valamilyen összeurópai tanácskozás keretében, bevonva az oroszokat, valamint az egész Balkánt, úgy, ahogy van, társalogjon kulturáltan a belga diplomata a macedónnal, mindegy, csak Amerika ne szóljon bele.

Az érvrendszerek meglehetősen összemosódtak, a sértettség határát nyaldosó Amerika-ellenesség egyfajta aggodalommal keveredett a németek NATO-beli szerepvállalása miatt. A bírálatokban újra és újra felmerült, hogy ami az elmúlt nyolc évben a volt Jugoszlávia területén történt, azt mind a németek okozták, amikor 1991-ben konokul kihajtották az EU-tagországokból Horvátország elismerését. Mindehhez társult egy formáljogi jellegű kritika, amely a saját vonatkoztatási rendszerén belül - a szuverenitás mindenekfelett valóságának álláspontjáról - nem minden alap nélkül tette szóvá az akció nemzetközi jogi megalapozottságának a hiányát.

Németországban, a nyugat-európai pacifizmus, a húsvéti békemenetek hagyományos fellegvárában a háború ellenzői közül egyedül a keleti tartományokban változatlanul befolyásos, utódkommunista PDS érdemel említést mint komoly ellenerő. A Zöldek kisebbségbe szorult "fundamentalista" szárnya is beavatkozásellenes, de őket könnyen lenyomja a Joschka Fischer-féle pártvezetés, amely tiszteletben tartja a koalíciós fegyelmet, és saját jól felfogott érdekében nem is próbálja megfúrni az ország szövetségesi elkötelezettségét. Nem volt igazán jó a politikai visszhangja, amikor még március végén kiderült, hogy a rambouillet-i megállapodás egy bizonyos katonai záradékát (amely eleve igencsak szűkre szabta volna Milosevic mozgásterét, ha netán mégis aláír) a külügy eldugta a képviselők elől, mielőtt a Bundestag a beavatkozásról szavazott. De aztán ez a probléma is eltűnt az újságokból.

Elszigetelődők

Nagy-Britanniában is a szuverenitás kérdése köré csoportosultak a beavatkozás ellenzőinek az érvei. A humanitárius beavatkozás lehetőségét elfogadó új nemzetközi jog megszilárdulásától ódzkodó politikusok táborában ütött tanyát egy korábbi NATO-főtitkár, Lord Carrington is, Healey valamikori külügyminiszter megtisztelő társaságában. A Munkáspárt balszárnyáról szintén lehetett némi berzenkedést hallani, amelyet - akárcsak a franciáknál - részben az Amerika-ellenesség, részben a Németországgal szembeni gyanakvás töltött meg átélhető tartalommal.

Az Egyesült Államokban az izolacionista álláspontot hagyományaiknak megfelelően a republikánusok képviselték. És nemcsak az olyan elvetemült ultrakonzervatívok, mint az elnökjelöltségért kitartóan újra és újra rajthoz álló Patrick Buchanan, hanem jóformán az egész kongresszusi Gingrich-szárny, amely kezdettől fogva a "quagmire"-ről beszélt, ami lényegében annyit tesz, hogy beleragadni a szarba. Na jó, az ingoványba, egy új Vietnamba. A többi elnökjelölt viszont egyre inkább beavatkozáspárti lett, mihelyt bebizonyosodott, hogy a morális állásfoglalást kívánó ügyek iránt változatlanul fogékony amerikai közvélemény hetek múltán is kitart a bombázások helyeslésében.

Röviden ezek voltak az első ellenséges reakciók Nyugaton, amelyekkel szemben állt az emberjogi és humanitárius érvelés hatalmas arzenálja. Szemben állt továbbá a teljes baloldali politikai elit, amely Felipe Gonzaleztől Joschka Fischeren át mondjuk Walter Veltroniig, a reformistábbik olasz kommunista utódszervezet, a Baloldali Demokrata Párt elnökéig nemhogy az amerikai túlerőt, hanem éppen hogy Európa saját lábra állásának egy kikényszerített, de kézre eső lehetőségét látta a kosovói konfliktusban, a szerepvállalás elkerülhetetlenségében.

Csakhogy teltek-telnek a hetek, Milosevic hajthatatlan, Kosovóban folyik a vér, százezrével érkeznek a menekültek Albániába, Macedóniába, Crna Gorába (mely utóbbival kapcsolatban egyre többen tartanak egy új polgárháborús hadszíntér kialakulásától), ráadásul egyre több bomba hullik nem kifejezetten katonai célpontokra. És szaporodnak a NATO-akciók polgári áldozatai is. Mindez a kezdeti ellenséges reakciókat máris múlt időbe helyezte.

Befejezett jelen

Amikor a légitámadások állandósulása és kiszélesedése miatt a bírálat lényegében értelmetlenné vált, az elvi viták áttolódtak a szárazföldi beavatkozás kérdésére. Április első hete után elsősorban a német kormány próbálkozott azzal, hogy közvetítésre bírja az oroszokat, és a jelek szerint erről mindmáig nem tett le. A vitatkozó kommentátorok - köztük olyan, nyugalmazott politikusok, mint a kelet-nyugati enyhülés híres szószólójaként ismert német Egon Bahr - tiszteletreméltóan alapos argumentációval hívták fel a figyelmet egy ilyen irányú eszkaláció veszélyeire. Mások eközben a NATO stratégiájának fogyatékosságaira, az egész akció előkészítetlenségére mutattak rá, éppen a közvetlen beavatkozás szükségessége mellett érvelve. A nézetek közötti frontvonalak fokozatosan összekuszálódtak. Konszenzus csak abban jött létre, hogy abbahagyni már nem lehet. Ezt az álláspontot ma már csak egyfajta pacifista akcionalizmus vitatja, amely viszont szükségképpen magára marad, hiszen az egész háborút elindító humanitárius kérdést a menekültek korlátlan befogadásának követelésével oldaná meg, amihez viszont lehetetlen megszerezni a közvélemény kellő támogatását, így persze a szükséges politikai akarat sem teremtődik meg.

Az a tény, hogy a kosovói albánok helyzete napról napra borzalmasabb, egyre inkább kitermeli az olyan elméleteket, amelyek a NATO akciójából egyszerűen sztornírozzák a humanitárius elemet, mondván, hogy valójában egészen másról van szó, egy globális amerikai-fegyvergyárosi-világhatalmi törekvésről, amely az önrendelkezés utolsó szalmaszálát is kicsavarja majd mindannyiunk kezéből.

Akik viszont, azonosulva a humanitárius beavatkozás gondolatával, következetesen a beavatkozás mellett érveltek, egyre inkább szembekerülnek a NATO konkrét, a légitámadásokra szorítkozó gyakorlatával, amelyről most már, a washingtoni csúcstalálkozó után azt is tudni lehet, hogy nem fog egyhamar megváltozni. Vagyis az elüldözöttek problémáját ugyanúgy nyitva hagyja, mint azok, akik ezért vagy azért elutasítják a háborút. Nem vagyunk messze attól a ponttól, ahol egyszerűen elnémul minden vélekedés, és nem marad más, csak a moralizáló sóhaj és az irracionális vagdalkozás.

Kovácsy Tibor

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.