A várakozásokkal ellentétben a washingtoni jubileumi NATO-csúcstalálkozóra nem annyira a kosovói válság, mind inkább a szövetségnek a válsággal kapcsolatos, s már a légi csapások első hete óta érezhető tanácstalansága és frusztráltsága nyomta rá bélyegét. A szövetség 19 tagállamának vezetői már pénteken, az első napon alaposan lehűtötték a csúcsra pörgetett háromezer újságíró hangulatát, amikor úgy tettek, mintha a szárazföldi beavatkozás közeli lehetőségét csak a nemzetközi média képviselői fújták volna fel, s ki tudja, hanyadszor, a Jugoszlávia elleni légi csapások fokozása mellett döntöttek. A nyilatkozatok szerint Bill Clintonnak és faltörő kosának, Tony Blairnek mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a szövetség katonai vezetése tovább "tanulmányozza a szárazföldi csapatok bevetésének kérdését", ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy béketeremtő szárazföldi akcióra ősznél korábban aligha számíthatunk.
Ha eltekintünk a szövetség által megfogalmazott Nyilatkozat Kosovóról című, 17 pontos dokumentum kétségtelenül nemes, bár többségükben ma és a közeljövőben felettébb nehezen realizálható elveitől, gyakorlatilag a légi csapások folytatása és fokozása volt az egyetlen olyan konkrétum, amelyben a washingtoni csúcstalálkozón részt vevő 19 tagállam vezetője egyetértett, illetve egyetért. Kérdés persze, hogy meddig - teszik hozzá a szkeptikusok -, mert például cseppet sem biztos, hogy Jugoszlávia és Kosovo szétbombázását (márpedig a légi csapások fokozásának eddigi logikája akár ide is elvezethet), és ezzel együtt a szerb lakosság várható szenvedéseit rezzenéstelen arccal nézik majd végig azok az európai NATO-tagállamok, különösen azután, hogy Washingtonban is deklarálták: a szövetség nem a szerb nemzet, csupán Milosevic rendszere ellen folytatja a légi hadjáratot. De ne legyünk igazságtalanok. Azzal ugyanis, hogy a szövetség olajszállítási embargó bevezetésére szólította fel saját, illetve az EU tagállamait, legalább látszólag rugalmasabbá tette reagálását a kosovói válságra, s ez akkor is komoly eredmény, ha az embargó értelmezése és betartatása körül már annak tényleges bevezetése előtt viták alakultak ki a tagállamok között (például arról, hogy feltartóztathatók-e - s legfőképpen ki által - az esetleges orosz olajszállítások?).
A NATO-csúcstalálkozó a kosovói válság kapcsán továbbra is politikai értelemben mutatkozott leginkább fantáziaszegénynek, jóllehet a légi csapások fő célját - igazodva a realitásokhoz - immár az albán menekültek visszatérésében jelölte meg, a válság politikai rendezésébe pedig de jure is visszacsempészte ENSZ-et, illetve Moszkvát (de facto ez már az Albright-Ivanov-találkozón megtörtént), sőt úgy tűnik, hogy a nyár elejére tervezett Balkán-konferencia, ha másra nem is, legalább arra lehetőséget teremt, hogy a nemzetközi közösség - százhuszonegy évvel a legutóbbi ilyen alkalom, a berlini kongresszus után - ismét meghányja-vesse a térség ügyes-bajos dolgait. Egy ilyen alkalom elméletileg akár új lendületet is adhat a balkáni rendezés dinamikájának, különösen akkor, ha a térség problémáinak stratégiai rendezését elősegíteni hivatott s az itteni országok orra előtt a washingtoni csúcstalálkozón is többször elhúzott "balkáni Marshall-terv" mézesmadzagjából végül nem csak a madzag marad.
A másik oldalon viszont a dokumentumok tanúsága szerint a szövetség továbbra is Rambouillet-ben és Jugoszlávia demokratizálódásában gondolkodik, dacára annak, hogy a légi csapások eredményeképp eleddig mindkettő esélye csak távolodott, s felettébb kétséges, hogy a szerb társadalomból éppen a bombázások fokozása váltja majd ki a demokratikus "aha-élményt". Emellett a jövőben felettébb pikáns politikai helyzetet teremthet az is, hogy 19 NATO-tagállam továbbra is Milosevicet tekinti tárgyalópartnerének, miközben háborús és emberiség ellen elkövetett bűnök miatt nemzetközi bírósággal fenyegeti.
A pénteken közzétett kosovói 17 pont az ENSZ-re és Oroszországra vonatkozó kitételei már jelezték, hogy Washington és London a NATO szombaton véglegesített új stratégiai koncepciójának legvitatottabb pontja kapcsán, a területen kívüli béketeremtők és békefenntartó missziók kérdésében is kénytelen lesz engedni az európai NATO-tagállamok ellenállásának és tiltakozásának. Az új koncepció ugyanis, kivételesnek tekintve a szervezet kosovói válsággal kapcsolatos magatartását - a Clinton-adminisztráció 1998 októberétől folyó, igen intenzív kampánya ellenére -, továbbra is ENSZ- vagy EBESZ-felhatalmazáshoz köti a szövetség ilyen típusú akcióit. Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy - bár ezt nem mondták ki nyíltan -, Washingtonban a tagállamok egy része is hibaként értékelte a Jugoszlávia elleni légi csapások ENSZ-felhatalmazás nélküli megindítását. A szövetségnek már csak emiatt is záros határidőn belül le kell zárnia a konfliktust, és lehetőleg politikai eszközökkel, még akkor is, ha jelenleg nem látszanak ennek körvonalai.
A washingtoni NATO-csúcs mindössze a szövetség kibővítésének kérdésében okozott némi meglepetést. Nemcsak azért, mert az előzetes várakozásokkal szemben a találkozón külön "tagfelvételi programot" (MAP) fogadtak el a tagországok, s nem is csak azért, mert a csúcstalálkozón kiadott nyilatkozatban konkrétan is megnevezték a potenciális tagjelölteket, de legfőképpen azért, mert ezek körét minden korábbi várakozásnál szélesebben vonták meg (Románia, Szlovénia, a balti államok és Szlovákia mellett lényegében Bulgáriát, Macedóniát és Albániát is aspiránsként kezeli a dokumentum). S ez még akkor is meglepő és igen komoly következményekkel járó döntés, ha nyilvánvaló, hogy a kosovói válságban érintett országoknak tagság nélkül is biztonsági garanciát kell hogy adjon a szövetség, ha már egyszer fegyvereket és katonákat telepített oda, s ha a bővítés tényleges időpontját és menetrendjét csak 2002 után kívánják konkretizálni a tagállamok. Nemcsak abban az értelemben, hogy szövetség e döntés szerint olyan államoknak kíván biztonsági garanciákat nyújtani, amelyek - szemben az első körben felvett országokkal - arra valóban rászorulnak, hanem abban az értelemben is, hogy egy olyan térség országait invitálja tagjai közé, ahol az elmúlt tíz esztendő eseményei egy emberöltőre elegendő feszültséget és indulatot halmoztak fel. Olyan indulatokat, melyek kezelése aligha képzelhető el hosszan tartó nemzetközi katonai jelenlét nélkül.
Tálas Péter
