Világszerte egyre nagyobb a gazdagság és a szegénység szélső pólusainak a távolsága. Így van ez az országok között és az egyes országokon belül is. Az ENSZ Fejlesztési Programjának múlt heti jelentése szerint nincs sok összefüggés a gazdasági növekedés és az életkörülmények javulása között, amit persze eddig is lehetett azért sejteni, de most számokkal is bizonyíttatott.

Kínos esemény lehetett, amikor nemrégiben meghívtak harmincöt nagyon-nagyon szegény embert a világ húsz országából Genfbe, a Nemzetek Palotájába. De biztosan adtak enni, talán ajándék fényképalbumot is osztottak, és fel lett híva a figyelem a világszegénységre, ez is megvolt, és ez jó. A szélsőséges szegénység - a szélsőséges mindenképpen - folytonosan megsérti az ENSZ alapokmányában lefektetett legalapvetőbb értékeket - mutatott rá maga az ENSZ főtitkára, Butrosz Butrosz-Gáli személyesen.

A világ össztermékének nyolcvan százalékát az ipari országokban állítják elő, a maradékot pedig a többiben, ahol a Föld lakosságának a nyolcvan százaléka lakik. Az aktuális előrejelzések azt mutatják, hogy ez a bizonyos világössztermék 2030-ig megduplázódik, ami pénzben úgy 56 milliárd dollárnyit jelent, mindegy, ez úgyis felfoghatatlan. A leginkább elmaradottak országcsoportjára ebből már csak 0,3 százalék jut.

A gazdasági növekedés önmagában messze nem minden, és az ENSZ jelentése fel is sorolja, hányféle módon növekedhet rosszul egy gazdaság. Rossz a növekedés, ha nem párosul munkahelyteremtéssel, és erre fejlett országokban is van példa: Spanyolországban mondjuk, ahol a nyolcvanas években folyamatos és többé-kevésbé egyenletes növekedés mellett a foglalkoztatási szint egyre lejjebb süllyedt, 1993-ban már 23 százalékos volt a munkanélküliség.

Az egyenlőtlenséget fokozó növekedés olyan szélsőséges helyzeteket eredményezhet, mint Brazíliában, ahol a lakosság leggazdagabb húsz százalékára harminckétszer akkora jövedelem jut, mint a húsz legszegényebb százalékra. Ehhez képest Magyarország kifejezetten jól áll a 3,2-szeres mutatójával (Oroszország: 11,4; USA: 8,9; Németország: 5,8).

Rossz az is, ha növekedés van, demokrácia viszont nincs. Ebben a kategóriában Délkelet-Ázsia tünteti ki magát elsősorban. Az ENSZ-jelentés ebben az összefüggésben éles elméjűen rámutat, hogy bizony, ritka az éhínség ott, ahol működik a politikai ellenzék, virágzik a sajtószabadság. Van aztán olyan, hogy a gazdaság csak növekszik, növekszik, miközben a kulturális identitás meg csak kopik, megy veszendőbe, és rossz ez is. Végül az is rossz, ha felzabálják a holnap zálogát, nem hagynak semmit a következő generációknak, tönkreteszik a környezetet, kiirtják a trópusi őserdőt; sivatagosodás, az utódok pedig megsínylik.

De nem az ilyen együgyűségek az érdekesek az efféle jelentésekben, hanem akkor már inkább a számok. Jelentésekből pedig van bőven, és a statisztikusok egyre összetettebb számításokkal igyekeznek megközelíteni az "életminőség" kérdését, egyre furfangosabban állítják össze a szegénységi világlistát. A jövedelmi szint mellé odaillesztik a várható élettartamot, az iskolázottsági mutatókat, az infrastruktúra színvonalát, és ritkán okoznak meglepetést. Az eddig idézett jelentés erősorrendjében Kanada a legfejlettebb ország, a második az Egyesült Államok, aztán Japán, Hollandia, Norvégia.

A világszakadékot is mérik mindenhogy, de a számszerű reménytelenség sokoldalúságán túl talán az a legfenyegetőbb, ahogy az egyenlőtlenség újfajta gyökereket ereszt a fejlett országokban. A munkanélküliség mértéke folyamatosan kúszik fölfelé, kialakul a rosszul fizetett képzetlenek alsó kasztja. És a szakadék növekszik.

- kyt -