Az izraeli tévéhíradók általában szókimondásukról híresek. Az utóbbi hetekben mégis csak külföldi lapértesülésekre hivatkoznak; a riporterek nem tehetik közzé tudásukat. A sorok közül kell kiolvasni, hogy mi is történt szeptember 6-án Szíriában, mit kerestek arra az F15-ös és F16-os izraeli vadászgépek, s mindez hogyan is változtatja meg a tavalyi libanoni háború nyomán kialakult térségbeli erőviszonyokat.
*
Eleinte csak annyit lehetett tudni, hogy Szíria a nemzetközi diplomáciához fordult, mert izraeli gépek a légterébe hatoltak, amiket aztán a légvédelem célba vett és elkergetett. Később Bashar Asszad miniszterei arról is szóltak, hogy a vadászbombázók valamiféle akciót próbáltak végrehajtani - szerintük sikertelenül. Izraelben máig teljes a hírzárlat, a titkolózás miatt állítólag maguk a pilóták is csak a levegőben értesültek célpontjaikról, de közben a Washington Post, a CNN, a New York Times és a Newsweek - az arab sajtó cikkeire hivatkozva - naponta újabb verzióval áll elő.
Először arról szólt a fáma, hogy a Szíriának és Iránnak frissen eladott szupermodern orosz radarvédelmi rendszer kijátszását, s így az iráni atomlétesítményekhez vezető légi ösvényt tesztelte Izrael. Később a CNN-re hivatkozva Iránból a libanoni Hezbollahnak küldött fegyverszállítmány szétlövése került szóba, s ekkor már egy sivatag közepébe lőtt hatalmas lyukról is beszámoltak. Ezután jelent meg az egyre bővülő észak-koreai atomverzió, amely szerint az utolsó sztálinista rezsim reaktorainak bezárása előtt még eladta atombombagyártáshoz szükséges tudását és alapanyagait a legveszélyesebb arab államoknak, Iránnak és Szíriának. Állítólag Izrael egy "mezőgazdasági kutatóközpontnak" álcázott helyet bombázott, ahol foszfátokból próbáltak uránt dúsítani. Azt is mesélik - persze szintén amerikai kiszivárogtatások nyomán -, hogy szeptember 3-án a hivatalos papírok szerint cementtel, de valójában nukleáris berendezésekkel megrakva Tartusz kikötőjébe érkezett egy észak-koreai hajó, s a légicsapás azt semmisítette meg. A szeptember 23-i Sunday Times szerint titokban egész nyáron folyt a készülődés, először egy szíriai egyenruhába öltözött izraeli elitkommandó lopott bizonyítékot a titkos létesítményből, amit Izraelben elemeztek, s megbizonyosodván, hogy észak-koreai eredetű nukleáris anyagról van szó, azonmód értesítették is Washingtont. Úgy hírlik, Ehud Barak hadügyminiszter június óta leginkább ezzel az üggyel foglalkozott.
Szíria csapdába került:
egyrészt nem érdeke nagydobra verni katonai sebezhetőségét és titkos atomlétesítményeit, másrészt a behatolók megsértették szuverenitását, így joggal követelhetné a nemzetközi, elsősorban arab segítséget. De csak Irán és Észak-Korea ítélte el határozottan az akciót, ami egyrészt az Amerikában csak a "Gonosz tengelyének" nevezett iráni-szír szövetség diplomáciai elszigeteltségét mutatja, másrészt a háttérben álló atomügyeket bizonyíthatja. Bashar Asszadnak könynyebb lenyelnie, valamint vezérkarával és népével lenyeletnie a szeptember 6-i békát, ha homályban marad annak nagysága, ezért félinformációkkal operál. Kicsi az esélye, hogy sérült nemzeti büszkeségét háborúval próbálná helyreállítani, hiszen ha még Irán és a libanoni Hezbollah be is szállna a harcokba, az izraeli katonai fölény jelenleg nem sok kétséget hagy a végeredményről. A kudarc pedig az Asszad-rendszer bukását, a térség további destabilizációját jelentheti, s ez senkinek sem hiányzik. Szíria egyre elszigeteltebb az Amerika mellé többé-kevésbé felsorakozó szomszédok mellett; az iráni támogatás is egyre inkább nyűg és nem előny, amellyel mind nehezebb visszavernie az iszlám fundamentalizmus és a demokratikus reformerek egyidejű támadását. Így egyelőre nem világos, lesz-e és miféle válasz lesz a szeptember 6-i pofonra. A felelet nagyban függ a nyilvánosságtól, hogy mikor és mennyit tud meg a történtekről a nagyvilág és az ország népe. Izraelben korlátozott rakétatámadástól tartanak, a már most is Damaszkuszban székelő Hamasz-vezérkar bevetésétől, esetleg egy Gázából érkező választól. Irán az eset után bejelentette, hogy 600 Shihab3-as rakétakilövőt Izrael felé irányzott, és támadás esetén nem hezitál indítani őket. Izraelben, talán a közvélemény megnyugtatására is, blöffnek nyilvánították ezt a fenyegetést.
Ugyanakkor Izrael
is titkolja akcióját, pedig a színfalak mögött állítólag nagyon elégedett a katonai és a politikai vezetés. 1981-ben Begin még büszkén világgá kürtölhette, hogy szétlövette Szaddám Huszein Bagdadtól kb. 30 km-re épülő atomreaktorát. Olmert viszont 2007-ben mélyen hallgat, pedig népszerűségének igencsak jót tenne a siker. Mégis óvatos, hiszen közel-keleti csúcsot terveznek novemberre Washingtonba, ahol talán esély nyílik egy hosszabb távú rendezésre a mérsékelt palesztin politikai elittel. A tárgyalni kész arab államok, köztük az Amerika-barát Szaúd-Arábia is hivatalos a kerekasztalhoz, így Izraelnek - kihasználva a térség politikai és síita-szunnita vallási megosztottságát - szűk ösvényen kell mozognia, hogy valamiféle egyezményre juthasson, s ne ismét az agresszor szerepében haragítsa magára szomszédait. Ráadásul nem is könnyű megakadályozni a környező országok atomterveit, miközben maga Izrael már rég felépítette a saját nukleáris létesítményét Dimonában, amit a Nemzetközi Atomenergia Hivatal ülésein egyre vehemensebben támadnak az arab államok. Szíria diplomáciai elszigeteltségének ismeretében jelenleg mégis lehetséges volt a támadás, amire Amerika áldását is adta a bizonyítékok láttán, s amit talán az Európai Unió is támogatott, hovatovább bizonyos források szerint a törökök is közreműködtek az akcióban. Az időzítés fontos: mindez csak addig lehetséges, amíg Iránnak nincs atomarzenálja, hisz amint az meglesz, a Közel-Kelet szinte minden olajban úszó állama követelni kezdi jogát az atomenergia - természetesen csakis békés célú - felhasználására.
Az urándúsítás megakadályozásáról szóló békés tárgyalások sorra kudarcba fulladtak, így most Amerikán a sor: vagy belenyugszik a gőzerővel nukleárisan fegyverkező Közel-Kelet tényébe, vagy hamarosan további hírek szivároghatnak ki újabb légicsapásokról.
