A ruandai népirtást levezénylő Interahamwe vagy ennek szudáni megfelelője, a Dzsandzsauíd után újabb baljós nevet tanulhat meg az Afrika iránt érdeklődő. A kenyai kikujuk között a 80-as évek végén alakult mozgalom, a Mungiki (jelentése: tömeg, sokaság) az utóbbi pár évben, de különösen a decemberi-januári választási zavargások óta vált széles körben hírhedetté. Az amúgy is titoktartó és 2002-ben betiltott csoportosulásról kevés biztosat lehet tudni, abban azonban a legtöbb forrás egyetért, hogy kreatív ötvözete a hagyományőrző egyesületnek, vallási szektának, politikai szervezetnek és pénzbehajtó maffiának.
A csoportot eredetileg a kikuju és a kalendzsin földművesek közötti súrlódások hívták életre Rift Valley (Hasadékvölgy) tartományban. A kikujuk önvédelmi csoportja természetes módon vette példának a szüleik, nagyszüleik által alapított, rendkívüli sikerrel konspiráló militáns földalatti politikai mozgalom, a Mau Mau felépítését. A Mau Mau-sejtek akcióinak nagy szerepük volt abban, hogy a brit gyarmatosítók 1963-ben kénytelenek voltak kivonulni és elismerni Kenya függetlenségét.
Taxira hajtanak
De nemcsak a harci ethosz fontos ideológiai eleme a Mungikinak, hanem a keresztény- és Nyugat-ellenesség is. Elvetik a nyugati öltözködést, és bojkottálják a "szennykultúrát", például a mozit, imádságaikat hagyományos vallásuk szent hegye, a Kenya-hegy irányába fordulva mondják el; a nőket körülmetélésre kényszerítik (ez a hagyomány a kereszténység felvételével tűnt el, mostani felelevenítése röpítette a szektát a helyi lapok címoldalára). A Mungiki-tag látható védjegye (betiltásukig) leggyakrabban a rasztafrizura volt. Mint sok hasonló csoportnál, bekerülni nem túl nehéz, a szakítás kísérlete viszont életveszélyes: "Haljak meg, ha megszököm vagy elárulom titkainkat" - szól a tagok esküje.
Az akkoriban viszonylag kis létszámú szerveződés a 90-es években Nairobiba helyezte át tevékenységét, s ez új lendületet adott nekik. A többmilliós város matatuhálózatát működtető vállalkozókat kezdték el klasszikus maffiamódszerekkel zsarolni (a matatuk személyszállításra átalakított mikrobuszok). Az így befolyt védelmi pénzek, a nyilvános kutak és vécék használatára kivetett "adó", valamint a matatuhálózat által biztosított "információs tőke" félelmetes erővé izmosította a szektát, amely a nyomornegyedekben, főleg Mathare negyedben élet-halál ura lett. Egyes becslések szerint mára több száz ezres, akár egymilliós lehet a taglétszámuk. Sok helyütt iskolásokat is behálóztak, akiket titkos helyeken, csoportosan körülmetélve avatnak tagokká.
A politikával szerteágazóak a kapcsolataik. A sajtónak nyilatkozó néhány Mungiki-vezető a húszas években élt nagy hatású afroamerikai ideológustól, Marcus Garvey-től kezdve a szocializmusig, az egykori függetlenségi mozgalmak eszmeáramlataitól (újabban) az antiglobalista elvekig sokféle eszméből építkezik, de retorikájuk gerincét a militánsan Nyugat-ellenes neotradicionalizmus képezi. Nem meglepő, hogy 2002-ben a tagok tüntetést szerveztek Nairobiban a szabadkőművesség ellen, és hogy egyes vezetői 2000-ben áttértek az iszlámra.
A parlamenti politikusok némelyike szívesen kihasználja szervezettségüket és kérlelhetetlenségüket (főként kampány idején), mások igyekeznek elhatárolódni a "rossz társaságtól". A 2002-es választásokkor Kenya első elnöke, a kikuju Jomo Kenyatta fia, Uhuru Kenyatta mellé álltak, aki az egyre erőtlenebb - mellesleg kalendzsin - Daniel arap Moi elnök "taktikai" támogatottja volt. Moi pártja, a korábbi "egypárt" KANU igyekezett az etnikai egység látszatát kelteni, ezért esett Moi választása a történelmi nevű jelöltre. Ám Moi belső ellenzéke összefogott, így az elnökválasztást végül a szintén kikuju Mwai Kibaki nyerte meg (az ő mostani újraválasztását vitatja az ellenzék: lásd: Tűréshatáron, Magyar Narancs, 2008. január 10.). Kenyatta védőszárnyai alatt több olyan egykori Mungiki-vezető is parlamenti helyhez próbált jutni, akik - legalábbis nyilatkozataik szerint - már szakítottak a mozgalommal. Az elnökjelölt persze nem győzött tiltakozni az ellen, hogy nevét összemossák a szektával, elvégre 2002 tavaszán a Mungikit betiltották. Az ekkor általuk elkövetett - egyébként nem első - gyilkosságsorozat különösen megrázta a közvéleményt: a Kariobangi negyedben szedett védelmi pénzek okán a Mungiki a Talibánnak nevezett konkurens bandával véres harcokat vívott, melyekben három hét alatt 23 embert gyilkoltak meg.
Gyilkosságverseny
A bandaháborút követő drasztikus jogi intézkedésekkel a kimúlóban lévő Moi-rezsim még egyszer, immár utoljára demonstrálni próbálta a romló közbiztonság javításáért tett erőfeszítéseit. A Mungikival együtt tizennyolc bandát, csoportot, szektát helyezett törvényen kívül, mondván, hogy ténykedésük közveszélyes és etnikai feszültséget szít. (Köztük a főként a luo etnikumhoz tartozókat tömörítő Talibánt, amelynek semmilyen muszlim kötődése nincs, nevét pusztán a cool hangzás miatt választotta - mint ahogy volt Baghdad Boys nevű formáció is.)
A közbiztonság azóta sem javult. A hatóságoknak nincsenek komoly eszközeik a nyomornegyedekben tenyésző szervezett bűnözés és a bandák ellen, tanúskodni pedig senki nem mer - az időnkénti razziák viszont katasztrofálisak az itt élők számára. Õk kettős prés alatt morzsolják napjaikat: a szekta markában vannak, amely a betiltás ellenére zavartalanul működik és sarcol; az elmúlt években divatba jött az árulónak vagy ellenségnek tekintettek lefejezése is. (Az al-Káidát idéző kegyetlenség csak erősíti a szektát övező misztikus aurát.) A rendőrség pedig keményen fellép mindazokkal szemben, akit a szektához közelinek gyanít. Tavaly nyáron az egyik nyomornegyedben a Mungiki megölt két rendőrt, a rendőrök válaszul többtucatnyi embert lőttek le vagy vertek agyon. Egy Kenyában dolgozó civil szervezet, az Oscar Foundation több mint 8000 főre teszi azok számát, akiket 2002 óta a szektához való vélt vagy valós tartozás miatt a rendőrök megöltek; a rendőri leszámolásoknak és a Mungiki megtorló akcióinak csak az elmúlt hónapokban több százan estek áldozatul. A tisztánlátást nehezíti, hogy sokak szerint az eltűnt személyek később felismerhetetlen állapotban megtalált holttestei a látszat ellenére nem a Mungiki, hanem a rendőrség keze munkáját dicsérik. A tavaly év végi választások alatt és a rá következő zűrzavarban a Mungiki és a hasonló csoportosulások pillanatok alatt aktivizálódtak, és a megfelelő politikus mögé felsorakozva, a szokásos etnikai erővonalak mentén kezdtek el harcolni: A Mungiki, habár Kibaki rendszerének rendőrei komoly csapásokat mértek tagjaira, mégis a kikuju elnök mögé sorakozott fel, s a főváros mellett a nyugatra elterülő Rift Valley tartományban összetűzött a luókkal.
Kenya valószínűleg ki fogja heverni a választások miatti múló rosszullétet, és nem lesz belőle új Ruanda vagy Darfúr. Az ország az elmúlt években ígéretesen stabilnak, gazdaságilag életképesnek tűnt. Ám a szekta feltűnése és sikere több múló divatnál - lehetséges az is, hogy új dimenziókat jelöl ki. Addig, amíg az állami intézmények rosszul működnek, és a modernizáció jobbára csak a vagyoni egyenlőtlenségeket mélyíti el, és amíg a vidéki reménytelenségből a nyomornegyedekbe áramló vagy oda születő fiataloknak semmi esélyük a kiemelkedésre, mindig lesz igény a Mungikihoz hasonló szektákra. És a tagtoborzással sem lesz gondjuk. A többpárti demokrácia gyermekbetegségei miatt kiábrándult és a szabad véleménynyilvánításhoz nem szokott tömegek jó táptalajt nyújtanak minden erőt és irányt mutató szerveződésnek. És ez nemcsak Kenya, hanem egész Afrika problémája.
