"Ma Karintiában nem kel fel a nap" - így jelentette be Gerhard Dörfler, az azóta karintiai tartományi miniszterelnökké választott politikus Jörg Haider halálát. A baleset napján összehívott sajtótájékoztatón e szavak nem lepték meg az egybegyűlteket, hisz előtte Haider pártbeli helyettese, Stefan Petzner már előadta ugyanezt, csak még drámaibban, könnyek közt. "Köszönjük, Jörg, köszönjük, bárhol is vagy" - emelte égre szemét a 27 éves, a radikális jobboldali Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) vezetésére ekkor még a legesélyesebbnek tűnő Petzner. Haider utolsó óráit épp vele töltötte; a búcsúzás után a pártvezér történetesen épp egy melegbárba indult. Petzner - aki aztán végigzokogta a fél osztrák sajtót - arra figyelmeztette a médiát: kegyeletsértő azt feszegetni, hogy hol és kivel itta le magát Jörg.
Haider gázt ad
Igaz, mindez később derült ki. A vezér az első hírek szerint egy dolgos nap után, színjózanul ült a volánhoz, hogy nagymamája szülinapjára siessen (140-nel, lakott területen). Az az információ, hogy a vérében annyi alkohol volt, amihez egy üveg töményet kellett meginnia, csak később szivárgott ki. De az ifjú aktivista gyászát Ausztriában senki sem zavarta meg azzal a kérdéssel, vajon mi történhetett Haider és Petzner között, ami a bálvány hirtelen távozásához vezetett, és azt se feszegette senki, pontosan milyen viszony volt a két férfi között.
Petzner ugyanis félreérthetetlenül coming outolt, amikor "élete emberének" nevezte Haidert, kapcsolatukat pedig a "messze túl a barátságon" fordulattal írta le. Nem zavarta őket a harminc év korkülönbség sem. "Jörg mindig azt mondta, Stefan, neked vén a lelked, az enyém meg fiatal." Ezért illettek össze - citálta a beosztott volt főnökét, aki különben példás családapa volt. Haider melegségét az osztrák sajtó egyébként - Um Gottes Willen! - még említeni se meri (a biszexualitásával kapcsolatos információkon is csak a német újságok csámcsognak). Ehelyett inkább a kegyeletsértő fordulatot használja előszeretettel; és a kegyeleti okok görcsös tiszteletben tartása miatt még arról is hajlamos elfeledkezni, milyen politikai nézeteket hirdetett életében Haider.
A pártvezér temetése mély vallásos áhítatban zajlott, harmincezer osztrák rótta le tiszteletét a helyszínen, másik nyolcszázezer pedig a közszolgálati tévé előtt követte végig. Nem érdektelen a temetésen részt vevők névsora sem: Kadhafi líbiai vezető fia mellett képviseltette magát a fél osztrák elit. Érthető, hogy a kancellárnak hivatalból el kellett mennie, az azonban már megmagyarázhatatlan, hogy a szocdem Alfred Gusenbauer "egy rendkívüli emberre" emlékezett, akinek politikai válaszait ugyan nem mindenki fogadta el, ám nagy hiba lenne "a priori rossznak" nyilvánítani őket. A halál megbékít - hazudta kenetteljesen a kormányfő. Heinz Fischer köztársasági elnök (szintén az Osztrák Szociáldemokrata Pártból) ugyan hallgatott a temetésen, ám korábban ő is azt emelte ki: Haidernek nagy tehetsége volt az emberek lelkesítéséhez. A temetés helyszínéül szolgáló Klagenfurt néppárti polgármestere, Harald Scheucher pedig már-már bibliai emelkedettséggel méltatta az elhunytat ("Lássátok, micsoda politikus! Lássátok, micsoda barát! Lássátok, micsoda ember!"); és ő is azt kérte Haidertől, tekintsen le az ő országára. Voltak politikusok, akik szerint Jörg nem is halhatott meg, a szerencsésebbek pedig folyamatosan érzik a jelenlétét.
Tiszta Karintia
De ki is volt a halálával mítosszá vált Jörg Haider? A kilencvenes évek elején SS-veterántalálkozón szorongatta a "tisztességes férfiak" kezét. 1993-ban pozitívan szólt a Harmadik Birodalom foglalkoztatáspolitikájáról. Népszavazást kezdeményezett arról, hogy az iskolákban származás és anyanyelv szerint különítsék el a gyerekeket. Szülei hithű nemzetiszocialisták voltak: apja az SA-ban szolgált, több fronton harcolt, a mama egyik testvére egy zsidóktól elkobzott birtokot vett át, amit később Haider örökölt. Amikor szülei múltjáról faggatták, a pártvezér annyit jegyzett meg: utólag könnyű okosnak lenni. Állandó kapcsolatban állt a német szélsőjobboldali szcéna képviselőivel és orgánumaival. A holokauszt ausztriai áldozatait a Wehrmacht Szovjetunióba elhurcolt tagjaival hozta egy nevezőre. Korábbi pártja, az Osztrák Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs, FPÖ) 1994-ben az osztrák holokauszt-túlélőknek szánt kártérítési alap ellen voksolt.
Haider 1999-ben került a világsajtó címoldalára, amikor az általa vezetett FPÖ a szavazatok több mint egynegyedét besöpörve, egy hangyányival még a konzervatív Néppártnál is jobban szerepelve kormánypozícióba jutott. A nemzetközi felhördülés miatt Haider végül nem vállalt kormányzati szerepet, és pártja vezetéséről is lemondott, ám a háttérből továbbra is ő irányított mindent. A nemzetközi sajtó, az Egyesült Államok, Izrael és az EU-tagállamok tiltakozása csak az ő malmára hajtotta a vizet. Ugyanakkor az FPÖ politikai sikerét nem elsősorban a radikális eszmék iránti fogékonyság magyarázza. Õ volt az első a politikai porondon, aki támadást intézett az ellen a kétpárti (szocialista-konzervatív) kiegyezés ellen, amely az 50-es évektől a két párt közt osztotta fel a közélet, a politika és az államirányítás minden fontos szegletét.
Haider 1999-ben a folyamatos külföldi kritikák hatására felemás módon bocsánatot kért félreérthető mondataiért ("ha bárki úgy érzi, hogy sértő dolgokat mondtam..."), és tény, hogy azóta nemigen került nyilvánosságra kódolt vagy nyílt antiszemita megjegyzése. Ehelyett ráerősített a külföldi-ellenességre, "szociális élősködőknek" nevezett egyes néprétegeket. Halála előtt nem sokkal "Sonderlagert" nyitott volna a gyanús menekültek számára (ahol gyerekeknek is lett volna hely). "Jörg Haider erődként állt mögöttünk, karintiaiak mögött, és a tiszta és takaros Karintiáról szóló terveit mi fogjuk továbbvinni!" - szólt az a kör-sms, amit halála napján az osztrák "patrióták" küldözgettek egymásnak.
Haider nemcsak fölélesztette, de új formába is csomagolta az osztrákokban szunnyadó nagynémet érzületet. Retorikai tehetségét, karizmatikus személyiségét ellenfelei is elismerték; és Haider nem idegenkedett a vezérkultusztól sem. Szívesen vette körül magát rajongó fiatal férfiakkal, akiket új, 2005-ben alapított pártjában pozíciókhoz is juttatott. Kifogástalanul öltözködött, sportos volt és mindig napbarnított - a szembeszökő testközpontúságot tudatosan használt erotikus, félreérthető gesztusai is kiemelték.
A szeptemberi előre hozott választásokon minden harmadik szavazó a szélsőjobbra voksolt, a 16 és 19 közti (első ízben szavazó) korosztály csaknem fele az FPÖ-t és Haider BZÖ-jét támogatta. (Az ausztriai választásról lásd cikkünket: Csak az árak fel ne menjenek, 2008. szeptember 25., és interjúnkat Anton Pelinka politikatudóssal: A férfiak ideje, 2008. október 9.) A két radikális párt több százezer szavazatot vett el a szociáldemokratáktól és a néppártiaktól, amelyek támogatottsága sosem volt ilyen alacsony.
Õk ott fönt
Az osztrák szélsőjobb előretörésének a bevándorlóktól való irracionális félelem mellett gazdasági oka is lehetett: a belső piacra termelő kis- és középvállalkozások megsínylették az ország EU-csatlakozását és a keleti bővítést. Elemzők azonban elsősorban a két nagy párt elleni tiltakozó szavazásként értékelik a szeptemberi eredményeket. Az osztrákok megelégelték a két nagy párt évtizedek óta fennálló, a posztokat egymás közt leosztó, csak a saját lobbit előnyben részesítő uramátyámrendszerét. Ennek ügyes kritikája alapozta meg Haider kilencvenes évekbeli sikerét, és részben ennek köszönheti előretörését most az FPÖ is, megspékelve egy kis szociális demagógiával, korrupció- és külföldi-ellenességgel. Haider karintiai népszerűségét pedig a tartomány magas munkanélküliségi adatai, jelentős büdzséhiánya és külföldi-, elsősorban szlovénellenes hangvétele mellett a kampányba fektetett energiája alapozták meg. Nincs karintiai, akivel ne rázott volna kezet, tartják az osztrákok; nem volt volksfest, diszkó, disznóvágás, ahol ne tűnt volna fel széles vigyora. A tartományban nem véletlenül ért el közel 40 százalékot a BZÖ - míg Bécsben például még 5 százalékig sem jutott.
Haider pártjának mindenesetre kevés esélye van a túlélésre, hiszen a BZÖ egyszemélyi formáció, amely a jövőben lényegesen meggyengülhet. Vidéki szavazóit pedig az egész országban egyenletesen teljesítő, a nagyvárosi alsóbb néprétegeket a hívei közt tudó FPÖ veheti át. Haider öröksége visszaszállhat arra a Heinz-Christian Strachéra, aki miatt Jörg pártot váltott. Haider legendája pedig töretlenül épülhet tovább.
A múlt árnyai
Németországban a hatvanas évek végén, Haider felnőtté válása idején indult el a múlttal való szembenézés és elszámolás folyamata. Ausztria viszont inkább schön gemütlich hátradőlve figyelte a szomszéd vergődését: hisz' ők maguk csak Hitler áldozatai voltak. A náci múlt tabu volt; a közszereplők közül egyedül az életét a náci bűnösök felkutatásának és bíróság elé állításának szentelő Simon Wiesenthal forszírozta a témát, mérsékelt sikerrel. A külföld a nyolcvanas évekig belement ebbe a játékba, és elfogadta az ország áldozatszerepét. Ausztria túl jó helyen feküdt, 1955-től semleges volt, és gazdasága is jól működött - kevés ok szólt a múlt előráncigálása mellett.
Wiesenthal legádázabb ellenfele az ország gazdasági jólétét megteremtő, elkötelezett demokrata Bruno Kreisky volt. Az országot 1970-1983 között vezető kancellár okosan ismerte fel, hogy Ausztriában a múlt szőnyeg alá söprése jön be, és ő ehhez is tartotta magát. Habár Kreisky zsidósága miatt 1938-ban elhagyni kényszerült Ausztriát, és csak 1945-ben tért vissza, dühödten reagált Wiesenthalra, amikor az 1970-ben nyilvánosságra hozta, hogy a Kreisky-kormány négy tagja náci volt - egyikük ráadásul a Waffen SS tagja. Minden polgárnak joga van megváltoztatni nézeteit, Wiesenthal pedig Ausztria hivatásszerű lejáratója - hangoztatta a kancellár. Habár a Waffen SS-tag Öllinger a botrány hatására lemondott, helyét Kreisky egy másik volt nácival töltötte be. Wiesenthal sorra rukkolt elő az osztrák politikai elit nemzetiszocialista érintettségével, mígnem a nemzet megvetett ellensége lett (ami csak a kilencvenes évekre változott meg).
Ausztria félig eltemetett náci múltja 1985-ben került ismét a világsajtó címoldalaira, amikor az akkori hadügyminiszter, Frischenschläger egy hazatérő háborús bűnöst fogadott meleg kézfogással a repülőtéren. Walter Redert korábban Olaszországban életfogytiglanra ítélték, mert '44-ben civileket gyilkolt. A miniszter felemás bocsánatkérése után Jörg Haider azt nyilatkozta: fölösleges bocsánatot kérni, hisz Reder katona volt, aki a hazáért a kötelességét tette. De Ausztria külföldi megítélése nem ekkor, hanem egy év múlva fordult meg.
Kurt Waldheimről, az ENSZ volt főtitkáráról 1986-ban, osztrák elnökválasztási kampánya során derült ki, hogy az SA-ban szolgált, majd ahhoz az Alexander Löhr tábornok által vezetett egységhez került, amely negyvenezer zsidót deportált Szalonikiből. Egy későbbi osztrák történészbizottság azt állapította meg, hogy fiatal tisztként nem volt befolyása az eseményekre, ám részt vett az ezekről szóló parancsnoki értekezleteken. Waldheim a 80-as évek elején még úgy emlékezett múltjára, hogy mindig is a nácik ellen volt, a seregből meg hamar leszerelték egy sebesülés miatt. Később azt is tagadta, hogy tudott volna a jasenovaci koncentrációs táborban folyó népirtásról, holott kutatók szerint irodája nem messze volt onnan. Náci volt vagy sem - az osztrák választók többségét mindez a legkevésbé sem zavarta, és juszt is megválasztották köztársasági elnöknek.
