A sárga láthatósági mellényt viselő tüntetők eredetileg az üzemanyagárak környezetvédelmi adójának emelése miatt lázadtak fel országszerte: a kormány a dízel ökoadóját 6,5, a benzinét pedig 2,9 eurócenttel akarta emelni, holott az idén már 19 eurócenttel nőtt a benzin és 31-gyel a dízel literenkénti ára. A drágulás elsősorban a vidéki és külvárosi lakosságot sújtja, mivel háromnegyedük megfelelő vasúti vagy autóbuszos összeköttetés híján autóval kénytelen munkába járni, ügyeit intézni. Ráadásul a francia magánautó-tulajdonosok 60 százalékának dízelüzemű kocsija van, hiszen még öt évvel ezelőtt is arra ösztönözték az embereket, hogy ilyet vegyenek, mert kevesebbet fogyaszt és környezetkímélőbb.
A század sans-culotte-jai
A megválasztásakor az ország stagnáló gazdaságának fellendítését, az egyre mélyülő társadalmi szakadék betemetését ígérő Macron másfél éves elnöksége alatt sorozatban hozott kiábrándító intézkedéseket. Első lépéseinek egyike a vagyonadó átalakítása volt, méghozzá úgy, hogy a teher már csak az 1,3 millió eurót meghaladó értékű ingatlanokat érinti, az ingó vagyont, a befektetéseket nem. Szintén a jómódúaknak kedvez, hogy az osztalék- és árfolyamnyereségre 30 százalékos egykulcsos adót vezettek be a korábbi 50–60 százalék helyett. S bár Macron szerint mindez a külföldre menekített vagyonok hazavitelét, a befektetések ösztönzését szolgálja, azaz a gazdaság élénkítését és a munkahelyteremtést, a változtatásokat az emberek többsége a gazdagoknak tett szívességnek tekinti, amiért a szegényebbek fizetnek. Elsősorban a társadalom alsó jövedelmi 20 százalékához tartozók, akik egyik napról a másikra is nehezen élnek, akiket a hatalom megint magukra hagyott, elárult. Ők a 21. század sans-culotte-jai. Munkanélküliek, minimálbéresek, mezőgazdasági munkások, kisnyugdíjasok, alacsony keresetű alkalmazottak, kistermelők és kiskereskedők. A többségük vidéken, kisebb városokban, falvakban él, ahol hiába fizetik az adókat, nincs rendes tömegközlekedés, kórházakat, iskolákat zárnak be, mert nem kifizetődő a működtetésük.
Párthovatartozásuk meghatározhatatlan, tagadják, hogy bármilyen politikai formációhoz közük lenne, sőt, valamennyit megvetik, ám jó részük a Marine Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Tömörüléshez (RN) – a volt Nemzeti Fronthoz – állhat közel, illetve a Jean-Luc Mélenchon vezette Engedetlen Franciaországhoz (FI). Ezek hangoztatják ugyanis, hogy az olyan kisemmizett kisembereket képviselik az urizáló establishmenttel és az ország szuverenitását megcsonkító, gyarmatosító EU-val szemben, mint a sárga mellényesek. Kezdetben Le Pen is, Mélenchon is lelkesen támogatta a mozgalmat, ám mivel az egyértelműen a demokratikus képviseleti politikai rendszer és valamennyi intézménye elsöprésére szólít fel, visszavettek a lendületből: a rendszer átalakítása rendben van, de a megbuktatásában nem akarnak nyílt szerepet vállalni. Nem mellesleg, ha akarnák, akkor sem tehetnék, mert a sárga mellényesek rövid úton eltanácsolták őket.
A többi politikai párt, a szocialisták (PS) és a köztársaságiak (LR) beérik annyival, hogy kijelentik, jórészt jogosak a lázadók követelései, s érthető a haragjuk az érzéketlen, fölényeskedő hatalommal szemben. Persze mind azt remélik, hogy a csalódott Macron-szavazók hozzájuk térnek vissza, de ilyesmi eddig csak Le Pen pártjánál mérhető; december elejére 5 százalékpontot ugorva 33 százalékra nőtt a támogatottságuk.
Tűzzel-vassal
A sárga mellényesek haragja messze túlmegy a szokott kormányellenes tiltakozások indulatán: soha nem látott gyűlöletté vált a hatalom csúcsán ülő és onnan egy személyben intézkedő Emmanuel Macron elnök ellen. Az ő lemondását követelik a felvonulásokon, őt átkozzák, fenyegetik az elegáns párizsi palotákra fújt graffitiken, nemegyszer a fejét követelve: „Macron = XVI. Lajos” (aki guillotine-on végezte), „Menj a ...ba Macron!”, „Börtönbe Macronnal!” A szélsőséges indulatokat részben magának köszönheti az államfő, tekintélyelvű, ellentmondást nem tűrő kijelentései a reformoknak ellenálló kőfejű gallokról, a semmirekellő dologtalanokról, a siránkozó nyugdíjasokról széles körű ellenszenvet váltottak ki. Különösen a kisemberek körében, akik a jó családból származó, gazdag úri fiú, egykori bankár lelketlenségét, megvetését érezték ki a megnyilatkozásaiból. Ellentétben elnöki kampányhadjáratával, amikor bejárta az országot, hogy közvetlen kapcsolatban legyen a néppel, a megválasztása után már nem ereszkedett le hozzájuk.
Mind többen érzik úgy, hogy a nehézségeik csak növekszenek. A lakhatási támogatás és a szociális juttatások megkurtítása, a Macron szerint „őrült pénzeket felemésztő segélyek” racionalizálása, a nyugdíjasok általános szociális hozzájárulási adójának emelése ezeket a legkiszolgáltatottabb rétegeket érinti a legérzékenyebben.
Macron eddig tűzön-vízen át ragaszkodott a programjában meghirdetett – és többségében valóban szükséges – reformokhoz. Elképzelései megszavazását szinte parancsként hajtják végre a Nemzetgyűlésben pártjának (La République en Marche – LaREM) nagy többségben lévő (577-ből 309) képviselői. Annál is inkább, mivel a legtöbben a civil életből, kellő tapasztalat nélkül csöppentek a politikába, és kevéssé ismerik a vidéki Franciaország mindennapjait, hiszen a több mint 35 ezer település közül alig néhányban van a pártnak polgármestere. Fegyelmezetten követik Macront kormánya tagjai is – aki ellenkezik, annak hamar kitelik az ideje. Egymás után mondott le a közelmúltban két népszerű miniszter is, Nicolas Hulot a környezetvédelmi tárcát adta vissza, Gérard Collomb a belügyit.
Macron keresztülvitte a munkaerőpiacot rugalmasabbá tévő munkajogi törvényt, amelybe elődeinek beletört a bicskája; több százezres tüntetések, 36 napos országbénító sztrájk ellenére tavasszal bevezette a vasutasok privilégiumait megszüntető, az állami SNCF vasúttársaság privatizációját előkészítő szerkezeti reformot; elfogadtatta a köz- és felsőoktatási reformtörvényt; ügyesen kivonta magát a május 1-jei tüntetésen tüntetőket verő személyi testőre botrányából. Mindezt ugyanakkor komoly ellenállás, hatalmas tüntetések és folyamatos népszerűségvesztés kísérte – a kezdeti 66 százalékról november elejére 23 százalékra zuhant a támogatottsága, amit azonban a nemes célért folytatott küzdelem velejárójának tekint.
Az elnök egy ideig próbált nem tudomást venni az amorf tömeg lázadásáról, várta, hogy kifullad a protestáló hangulat. Hiába követelték kezdettől, hogy álljon ki eléjük, alig méltatta szóra a „hőzöngőket”, tüntetően a rendőrökhöz ment el a múlt szombati tüntetések után, hogy megköszönje a helytállásukat. Még a két héttel ezelőtti súlyos összecsapásokba torkolló demonstráció után is csak Édouard Philippe kormányfőt küldte a tűzvonalba. Neki kellett a nyilvánosság elé állnia és bejelentenie, hogy a kormány visszavonja az üzemanyagadók emelését, és tavaszig befagyasztja az energiaárakat. Macron mentségére legyen mondva, nem is lett volna kivel tárgyalnia, a sárga mellényesek ugyanis nem fogadnak el semmiféle szervezeti formát, vezetőt, közvetítőt, elutasítják a pártok, társadalmi szervezetek támogatását, aki pedig közülük szóba áll a hatalommal, azt kivetik soraikból.
Az országszerte utakra vonuló lázadók száma ugyan a kezdeti közel 300 ezerről a múlt szombati, negyedik felvonásra a felére csökkent (Párizsban 10 ezren voltak), elszántságuk viszont erősödik, társadalmi támogatottságuk pedig még mindig 60 százalék fölötti. Az idők folyamán követeléseik listája – Macron lemondatásán, a Nemzetgyűlés feloszlatásán, az országot irányító népi gyűlés felállításán túl – 42 pontosra duzzadt. A legfontosabbak: népi kezdeményezésű referendumok, törvényjavaslatok beterjeszthetősége (ez jelenleg nem lehetséges Franciaországban), a vagyonadó eredeti formájának visszaállítása, a bruttó 1498 eurós minimálbér 20 százalékos emelése, a nyugdíjak legalább infláció mértékű indexálása, a nyugdíjakra kivetett általános szociális hozzájárulás emelésének törlése, a munkavállalók adóterheinek csökkentése, a túlóra adó- és járulékmentessége, az ingázóknak útiköltség-térítés.
Európa nagyon figyel
A társadalmi béke megteremtéséhez persze jó lenne mindennek eleget tenni, ám a gazdasági realitások ennyit nem engednek meg. Bármilyen rossz stílusban és ütemezésben valósítja is meg Macron a reformterveit, jó részükre szükség van, hiszen a francia gazdaság nincs jó bőrben. Az idei várható GDP-növekedés 1,7 százalék (az EU átlaga 2,4), az infláció közel 1,8 százalékos, a munkanélküliség még mindig 9,3 százalék (az elmaradottabb vidékeken jóval magasabb), az államadósság a GDP közel 100 százaléka, az ország versenyképessége továbbra is gyenge.
A gazdasági miniszter szerint az elmúlt viharos hetek legkevesebb 1 százalékponttal csökkentik már az idei növekedést is. Nincs miből osztogatni.
A múlt hét végére Macron kénytelen volt belátni, alá kell ereszkednie a jupiteri magaslatról. Hétfő este – felvételről – 13 perces tévészózatot intézett a nemzethez. Ebben hangsúlyozta, hogy meghallotta, átérzi az emberek gondjait, és sajnálja, hogy többször rosszul reagált ezekre. Bejelentette, hogy 100 euróval – amely után a munkaadónak nem kell terheket fizetnie – emelik a minimálbért, a túlóradíj adó- és tehermentes lesz a munkavállalók számára, 1200 helyett csak a 2000 euró feletti nyugdíjak után kell a megemelt általános szociális hozzájárulást fizetni, és végül a munkaadókat felszólította, hogy fizessenek a dolgozóiknak – szintén tehermentesen – év végi bónuszt. Ám az első reakcióik alapján a sárga mellényesek többsége az éhezőknek odavetett morzsáknak tartja e lépéseket, s azt ígérik, nem hagynak fel akcióikkal. Elégedetlenek voltak az államfő szereplésével az ellenzék képviselői is. A végső szót pedig a francia társadalom mondja majd ki: a többhetes káosz, feszültség és most a Macron-beszéd után vajon továbbra is a sárga mellényeseket támogatja-e, vagy ad egy esélyt a köztársasági elnöknek és kormányának, hogy kivezessék az országot a válságból. Macron elkötelezett harcosa az unió megújításának, az integráció erősítésének a populista szuverenisták ellenében – s ezért a tét nemcsak a felbolydult Franciaország, hanem az erős, egységes Európai Unió hívei számára is komoly.
