Kambodzsa: Ki stabilizál a végén?

szerző
- kovácsy -
publikálva
1997/29. (07. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ranariddh herceg, a kambodzsai miniszterelnökök miniszterelnökebbike alighanem túlcselezte magát, Hun Sen másodkormányfő viszont jól használta khmer, paraszti és kommunista eszét, vagyis Kambodzsa - legalábbis a fővárosa, Phnom Penh - egy hete lövöldözésbe, káoszba és fosztogatásba süllyedt, adományozói nem adományoznak, ezzel szemben hátha végre rend lesz, hogy az a rend kinek lesz jó, ez is egy kérdés, amit viszont Kambodzsában miért is tennének fel éppen most, és ha netán igen, kinek jutna eszébe, hogy a kérdező szándéka őszinte.

Ranariddh herceg, a kambodzsai miniszterelnökök miniszterelnökebbike alighanem túlcselezte magát, Hun Sen másodkormányfő viszont jól használta khmer, paraszti és kommunista eszét, vagyis Kambodzsa - legalábbis a fővárosa, Phnom Penh - egy hete lövöldözésbe, káoszba és fosztogatásba süllyedt, adományozói nem adományoznak, ezzel szemben hátha végre rend lesz, hogy az a rend kinek lesz jó, ez is egy kérdés, amit viszont Kambodzsában miért is tennének fel éppen most, és ha netán igen, kinek jutna eszébe, hogy a kérdező szándéka őszinte.

Három hete még csak belpolitikai huzakodásokról szóltunk, az volt akkor a tét, hogy a királypártiak vagy a Vietnam-barát kommunisták

édeskednek hathatósabban

a népirtó Vörös Khmer még be nem darált intranzigenseinek (MaNcs, június 26.). Norodom Ranariddh herceg, aki eredeti foglalatossága szerint királyfi, diplomás, Nyugatot járt ember, az elfogulatlan kambodzsológusok szerint is kifejlett paranoiával rendelkező Hun Sen olvasatában ily módon koalíciózta volna ki a hatalomból a nemkívánatos politikai ellenlábasokat. Õ maga természetesen úgy nyilatkozott Párizsban (ahová a Hun Sen-verzió szerint rossz szándékú nemzetközi lobbizás céljából érkezett), hogy a paktálás a Vörös Khmerekkel csak ürügy, hiszen néhány hónappal előbb maga Hun Sen is egyezkedett az egyik frakciózó vezérrel, Ieng Saryval ugyanebből a szervezetből.

A herceg érvelésének az az egyik legerősebb támasztéka, hogy az 1993-as választások után a 47 százalékos relatív többség birtokában ő szorgalmazta a koalíciós kormányzást az addigi állampárttal, amit aztán az együtt kormányzás konkrét módozatai utólag különösen nagyvonalú gesztus színébe állítottak. A Kambodzsai Néppárt ugyanis a legtöbb pozícióját megőrizte a vidéki adminisztrációban és a miniszteriális apparátusban, a FUNCINPEC politikai formációban tömörülő nem vagy másként kommunista royalisták egy párhuzamos apparátust építettek föl, vagyis nem kaptak többet, mint maximum a felét a hatalomnak.

Hun Sen oldaláról viszont azt az új állítást vitték bele a képbe, hogy valójában a FUNCINPEC is megosztottabb a közismertnél, és a Ranariddh-féle csoport valójában afféle kisebbség. A többség pedig együttműködésre kész, ez a készség pillanatokon belül tettekre váltható, jelöljön ki a párt egy megfelelő embert első miniszterelnöknek, és

a bolt működik tovább,

arccal a jövőre esedékes és - úgymond - a lehető legdemokratikusabb normák szerint megtartandó parlamenti választások felé.

Valóban elképzelhető, hogy Hun Sen nem kifejezetten a demokrácia ellen kelt fel a puccsal július hetedikén. Valóban lehet, hogy Ranariddh is - aki most szerveződő belső ellenállásról beszél - hasonló lépésre ragadtatja magát, ha idejében meg tud egyezni az északnyugati határvidéken regnáló keményvonalas Vörös Khmerekkel. És akkor most ő ígérné a demokratikus választásokat, amelyeken az új szövetségesek esetleg már egy abszolút többséget hoztak volna neki. Ezt a verziót sugallja egyébként az a körülmény is, hogy miközben az Egyesült Államok, Japán és Németország felfüggesztette Kambodzsa segélyezését, Franciaország pedig lebegteti a kérdést, Ausztrália Phnom Penh-i nagykövete viszont azt tanácsolta hazájának, hogy támogassa csak bátran Hun Sent, nem lesz abból nagyobb baj. Vagyis létezik olyan nyugati nézet, miszerint a FUNCINPEC-oldal és a Deákné vászna között sincs értékelhető minőségi eltérés.

Ismét másként fogalmazva, az alaphelyzet csak egyetlen kifutási lehetőséggel rendelkezett, ez pedig az elbillenés. Van olyan hozzáértő, aki ezt még nyersebben fogalmazza meg, mondván, hogy Kambodzsa sem kerülheti el a szokványos délkelet-ázsiai sorsot, működőképessé csak egy diktatúra teheti az országot, az viszont egészen jól. A diktátor személye pedig hatalmi harc, nem választás kérdése, a lakosságnak meg úgyis mindegy.

Ezt az értelmezést ugyanakkor különösen rosszízűvé teszi, hogy a puccs véres volt, lapzártakor már a

hatvanat nyaldosta

a többnyire civil áldozatok száma, és helyes meglátásnak tűnik, hogy a hatalmi harccal párhuzamosan Hun Sen máris egy új front megnyitására kényszerült, ez a küzdelem pedig, ha reménytelennek nem is mondható, mindenképpen kétes kimenetelű. Ez a harc a nemzetközi elfogadtatásért folyik, és a vietnami megszállás idejéből maradt másodkormányfőnek a győzelemért még nagyot kell bizonyítani, és minél hamarabb. A puccsot követő hét hírei közé tartozik ugyanis több Ranariddh-párti főtiszt és magas rangú kormánytisztviselő kivégzése, amihez nem elég meggyőző az eddig elhangzott hivatalos magyarázat, miszerint a katonák radikális parancsértelmezésből a kelleténél talán feldühödöttebben jártak el néhány emberrel szemben, akik vonakodtak megadni magukat.

Egyelőre az a helyzet, hogy Hun Sen demokráciaígéreteinek nincs alátámasztása. Menekülnek a fővárosiak vidékre, a külföldiek külföldre, a fosztogatásoknak halálos áldozataik vannak, Hun Sen-milicisták foglalták el a Ranariddh-milicisták pozícióit, üldözik, sőt részben foglyul is ejtették már őket.

Figyelemre méltó, hogy Hun Sen, aki annak idején még a Vörös Khmer soraiban kereste hazája jobbításának útját, elszámította a nemzetközi reakciók erélyét, az említett ausztrál esettől most eltekintve. Vagy

lesz, ami lesz

alapon lépett, vagy ügye igazának biztos tudatában azt gondolta, hogy a külföld is stabilizációs tettnek értékeli a puccsot, vagy nem mérte föl, hogy a pénzadó hatalmak esetleg csökönyösen Ranariddh pártjára állnak, és akkor a stabilizációnak lőttek. Hiszen a kambodzsai költségvetés fele külső segély, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap pedig a donor-hatalmak nyomására elállhat a további kölcsönfolyósítástól, és akkor aztán a Néppárton belül is egykettőre megkezdődik a huzakodás, mert a kimaradó pénzek pozíciók tömegét teszik majd ingataggá, és azt ki szereti.

A nemzetközi nemtetszés egyik jele, hogy a délkelet-ázsiai országok szervezete, az ASEAN a puccs után elhalasztotta a kambodzsai felvételi kérelem elbírálását, noha korábban a tagság biztosnak tűnt. A szervezet döntését Hun Sen azzal a sértett reakcióval fogadta, hogy a halasztás mögötti politikai megfontolásokat beavatkozásnak minősítette, hozzátéve, hogy ha így megy tovább, egész egyszerűen visszavonja a kérelmet, és akkor az ASEAN (amely minden bizonnyal Japánnal és az Egyesült Államokkal is konzultálva döntött így) megnézheti magát.

Egyúttal felszólította a lapokat, hogy jelenjenek meg, az újságírókat, hogy dolgozzanak, az utóbbiak egy része viszont úgy ítélte meg, hogy biztonságosabb egy időre elhagyni az országot, láttak ők már karón varjút. De mivel a koalíciós formáció mindeddig hivatalosan megmaradt, a parlamentet Hun Sen nem oszlatta föl, van még játéktér a külpolitikai károk enyhítésére és arra is, hogy Kambodzsa belhelyzete ne legyen rosszabb más térségbeli országokénál, amelyek esetében (vesd össze: Burma) van némi külföldi türelem és elnézés az aggályos politikai és emberi jogi gyakorlattal szemben.

- kovácsy -

szerző
- kovácsy -
publikálva
1997/29. (07. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...