Mégsem az egymástól csupán két szemölcsben különböző ikertestvérpár fogja betölteni Lengyelország két legmagasabb állami posztját. Pedig sokáig úgy tűnt, hogy Kaczynskinak fogják hívni a leendő államfőt és a miniszterelnököt is.
Hónapokon át volt a pártok népszerűségi listája élén a Jaroslaw Kaczynski vezette radikális katolikus-konzervatív Törvény és Igazság (lengyel rövidítése: PiS); testvére, Lech - mint e párt tiszteletbeli elnöke, Varsó főpolgármestere, a lengyel közélet keménykezű seriffje, a halálbüntetés visszaállításának bajnoka - az elnökjelöltek között volt a legesélyesebb.
De ez már a múlt. Három hónapos hektikus kampány után - amelyben a lengyel közvélemény néhány hetente 10-20 százalékokat csúszkált jobbra-balra -, pár nappal a szeptember 25-i parlamenti választás előtt nem a két Kaczynskinak áll a zászló, hanem egy önmagát centristának nevező, de retorikájában a radikálisoktól semmiben sem elmaradó pártnak, a Polgári Platformnak (PO). Az említett két jobboldali párt mindazonáltal együtt tervez kormányt alakítani, leendő többségük
akár a kétharmadot
is meghaladhatja. Nagyjából 10-10 százalékra számíthat a szélsőjobb Lengyel Családi Liga és a szuperpopulista Önvédelem (utóbbi kvázi parasztszakszervezetként indult, aztán kacérkodott a szélsőjobbal; újabban szocialistának nevezi magát). Valódi baloldali párt csak nyomokban lesz a következő lengyel parlamentben.
Nem arról van szó tehát, hogy a kormánytábor és az ellenzék helyet cserél néhány százaléknyi szavazó átvándorlása miatt. A két jobb-oldali pártnak kétszer, illetve háromszor több szavazat néz ki, mint négy éve, míg a kormányt átadó szociáldemokraták előző eredményüknek még a negyedét sem hozzák. S mindez nem egy banánköztársaságban történik: Lengyelország az unió hat legnagyobb tagállama közé tartozik (a 4 nehézsúlyú utáni két félnehézsúlyú egyike), geopolitikailag kényes helyen fekszik, két óriás, Németország és Oroszország között, 40 milliós piaccal.
Korábban is előfordult már hasonló földcsuszamlás - akkor éppenséggel a jobboldal kárára -, de az arányok eddig sosem voltak ennyire durvák. A rosszul előkészített társadalmi reformok, a leülő gazdaság, a rengeteg korrupciós botrány miatt ciklusának negyedik évére az előző jobboldali keresztény-nemzeti-konzervatív és liberális koalíció is lejáratódott, vezető pártja, az AWS a második félidőt kisebbségből abszolválta. Mi több, a végére maga is négyfelé szakadt, és a kormány nemcsak a parlamentben, de a saját pártjában is kisebbségben maradt. A 2001-2005-ös szocdem-parasztpárti kormány gyakorlatilag lemásolta elődjét: félidőben szakadt a koalíció, a szociáldemokraták kisebbségben kormányoztak. Igaz, a jobboldali kormánytól eltérően a lengyel szocdemek a gazdaságban impozáns sikereket értek el. Magas (18-20 százalékos) munkanélküliség mellett ugyan, de élvonalbeli növekedést produkáltak, az EU-tagság első évében komoly pénzeket vettek fel Brüsszeltől. Ám míg az 1997-2001-es jobboldali koalíció szétvert maradékai a 2001-es választások után a lengyel országgyűlés, a szejm 25 százalékát adták, addig a szociáldemokraták a 2001-es 47 százalékukkal szemben manapság a 10 százalékban sem reménykedhetnek. Sőt: ha háromnegyed évvel ezelőtt lett volna a választás, az 5 százalékos bejutási küszöb átugrása is bizonytalan lett volna.
Akárcsak Magyarországon, a rendszerváltás óta a lengyeleknél is jobb-bal-jobb-bal volt a menetrend: ám a felszín alatt zajló folyamatok eltérőek a két országban. Az egyre inkább a klasszikus kétpártrendszerekre hajazó Magyarországon bármilyen választási eredménynél egyértelmű a kormányalakítás, a bizonytalan kisebbségi kormányzás kizárt - igaz, a társadalom tényleges törésvonalai nincsenek reprezentálva a parlamentben. Lengyelországban viszont ennek a még alakulóban lévő társadalomnak a politikai pluralizmusa plasztikusan megjelenik. Ennek persze ára van:
nincs stabil pártrendszer,
a pártok szünet nélkül bomlanak, egyesülnek, megszűnnek, újak alakulnak, és normává válik a kisebbségi kormányzás. A rendszerváltó pártok közül eredeti formájában már egy sem létezik, minden egyes választás előtt átrajzolódik a párttérkép, rendre bejut a parlamentbe valamely új párt, amely idővel lényeges politikai erő lesz. Idén fordul elő először, hogy a domináns szereplők nem újoncok, és nem kerül új párt a szejmbe. Ám az, ami ennek az instabil pártrendszernek eddig egyetlen fix pontja volt - a baloldal -, mostanság porlad szét.
A szociáldemokraták két pártba tömörültek: az egykori kommunista állampártból alakult Demokratikus Baloldali Szövetségbe (SLD) és a rendszerváltó Szolidaritás szakszervezet, valamint a párt balszárnyából létrejött miniatűr Munkaunióba (UP); utóbbi az SLD listáin jutott csak be a törvényhozásba. Az SLD a 2001-es választások előtt Leszek Miller akkori pártelnök vezetésével tudatosan jobbra tolult, elfoglalva a jobboldali pártkatasztrófák miatt éppen üresen hagyott centrum jó részét. Miller igyekezett megszabadulni a szocdem párt szegényházi jellegétől, és kereste az üzleti körök bizalmát. A liberális politika meg is hozta a jó eredményt a gazdaságban, ám a baloldali kormányzás négy éve alatt egymást érték a korrupciós afférok. Az EU-ban a legmagasabb munkanélküliségi rátát produkáló Lengyelország hagyományos szocdem szavazóbázisa joggal érezhette magát megcsalatva. Az SLD-ből kivált egy maroknyi tisztakezű Marek Borowski addigi alsóházi elnök vezetésével, aki arra pályázott, hogy a párt korrupt szárnyának csődje után ő veszi át az egész baloldal vezetését, és foglalja el a köztársasági elnöki széket. (Az előrejelzések szerint viszont a hét végén be sem jut a szejmbe.)
A szakadás után kormányon maradt SLD kitalált egy-két trükköt, amelyek együtt tisztessé szépíthették volna a vereséget. Menesztették a kompromittálódott vezetőséget, egymáshoz közeli időpontra tették a parlamenti és a köztársaságielnök-választást, abban bízva, hogy egy jó elnökjelölt, ha győzelemre nem is viszi a pártot, sok szavazatot hoz a parlamenti választáson is. A szocdemek joggal kalkuláltak azzal is, hogy a jobboldal elsöprő győzelmét látva sok szavazó (akár a jobbközépről is) két héttel később a szocdem elnökjelöltre szavaz, nehogy nyomasztó politikai dominancia alakuljon ki. Jó pár százalékot hozhatott volna az EU alkotmányáról határozó népszavazás is, amit a baloldal eredetileg az elnökválasztással együtt szeretett volna megtartani. A baloldalon kívül az összes parlamenti párt EU-szkeptikus (egy pedig kifejezetten unióellenes), miközben a lakosság 60 százaléka egyre jobban szereti az uniót, főleg az első év után, amikor is dőlt a brüsszeli pénz Lengyelországba. De a franciaországi kudarc - az EU-s alkotmány ottani elvetése - után a népszavazás Lengyelországban elmarad.
A baloldalnak ezzel együtt is sikerült olyan elnökjelöltet állítania, aki megnyerhette volna az elnökválasztást. Ha valakiről, az 55 éves Wlodzimierz Cimoszewicz alsóházi elnökről - előtte három éven át külügyminiszter, korábban igazságügy-miniszter és kormányfő - el lehetett hinni, hogy nincs folt a múltjában. Az 1993-97-es baloldali kormányban az igazságügyi tárca vezetőjeként ő hirdette meg a "tiszta kezek" korrupcióellenes akciót. Sok centrista, sőt mér-sékelt jobboldali szavazó számára is el-fogadhatónak látszott, mivel 1989 előtt csak párttag volt (egyetemi jogtanárként), de nem viselt párt- vagy állami vezető funkciót; a rendszerváltás utáni első baloldali kormánynak pártonkívüliként volt minisztere, majd a feje. Később csatlakozott a szociáldemokratákhoz, de mindig autonóm személyiség maradt az SLD-ben.
Mielőtt a Borowski vezette kritikus szárny kilépett, Borowski Cimoszewiczcsel együtt írta a "Tovább már nem mehet így" című politikai röpiratot. Cimoszewicz hosszú habozás és kéretés után június végén szállt ringbe, rögtön maga mögé utasítva az addig vezető elnökjelölteket. Csaknem egy hónapon át úgy tűnt, hogy egy második fordulóban biztosan legyőzné a sűrűn komcsizó radikális konzervatív Lech Kaczynskit, sőt az sem látszott lehetetlennek, hogy az első fordulóban nyer. Cimoszewicz nem a szociáldemokrata párt színeiben indult, hanem függetlenként, nem ígért kampányolást a pártja számára ("Nem leszünk púp a hátadon" - ígérte neki az SLD friss elnöke, a 30 éves Olejniczak).
Cimoszewicz néhány hétig tündökölt. A jobboldal olyan eszközökkel folytatott ellene lejárató kampányt, melyeket utólag az ügyészség törvénytelennek minősített. Egy parlamenti vizsgálóbizottság megvádolta, hogy manipulálta a két évvel ezelőtti vagyonbevallását, mert utólag törölte belőle bizonyos részvényeit. A bizottság egyik szélsőjobbos hangadója előkerítette az elnökjelölt egy korábbi titkárnőjét, aki eskü alatt vallotta, hogy Cimoszewicz vele javíttatta ki a vagyonbevallást; még az aláírt felhatalmazást is bemutatta. A vádlott tagadott, cáfolt, bizonygatott, dühöngött. Az ügyészség néhány hét múlva megállapította, hogy a "bizonyíték" hamisítvány volt, és a titkárnő ellen hamis tanúzásért vádat emelt. De ezalatt Cimoszewicz a népszerűségi listákon a reménytelennek látszó harmadik helyre csúszott, és két héttel a parlamenti választás előtt bedobta a törülkö-zőt - és az SLD is rögtön csúszni kezdett az 5 százalék felé.
A botrány nagy nyertese
Donald Tusk, a populista Polgári Platform elnökjelöltje lett. A párt 2001-es alakulásakor a baloldal és a nacionalista jobboldal között liberálisként határozta meg magát (gazdasági kérdésekben ma is az, például egykulcsos adórendszert ígér). Ám amint a baloldal kormányzási válságán felbuzdult jobboldal radikalizálódni kezdett, a Platform váltott, és évek óta túllicitálja a radikálkonzervatív Törvény és Igazságot (amely, az érdekesség kedvéért, gazdasági kérdésekben echte szocialista). A PO a majdani koalíciós társat a szélsőjobb irányba taszigálva feltehetően a maga centrista pozícióit védelmezi, ugyanakkor állandóan igyekszik nacionalistább, antikommunistább lenni nemcsak a radikális, de a szélsőjobbnál is. A Platform dobta be annak idején a "Nizza vagy a halál" jelszót is az EU-alkotmánnyal szemben - és ezt volt kénytelen a parlamenti erőviszonyok miatt magáévá tenni a szocdem kormány is, és megfúrni első menetben az EU alkotmányos alapszerződését.
Ahogy gyengült a megvádolt Cimoszewicz, úgy erősödött Tusk. Egy héttel a parlamenti választások előtt személyes népszerűsége már elérte az 50 százalékot, pártjáé túllépte a 30 százalékot - antiszociális gazdaságpolitika ígéretével egy olyan országban, ahol a lakosság 2/3-a a társadalmi minimum alatt él. A Törvény és Igazság is legalább 25 százalékra számíthat, elnökjelöltje, Lech Kaczynski pedig akár 30-ra is. A két pártnak nagy valószínűséggel 2/3-a lesz a szejmben, amivel már alkotmányt lehet módosítani. (A Törvény és Igazságnak kidolgozott alkotmányterve van francia típusú félelnöki rendszer bevezetésére, nem kevés autoritárius stichhel.)
Tusk és Platformja nemcsak Cimoszewicz eltakarításának köszönheti sikerét, hanem annak is, hogy kizárólag ők folytattak profi kampányt. Meglepő, hogy ehhez milyen kevés is elég volt. Augusztus elején olyan politikai uborkaszezon tört ki Lengyelországban, mintha nem is készülnének dupla választásokra. Cimoszewicz az ellene folyó vizsgálatok miatt még nem tudott belefogni a kampányába, Kaczynski meg éppen a könyörtelen seriff évekig alakítgatott képét próbálta átmaszkírozni a békés családapáéra: nyilatkozatszünetet tartott, és ezalatt unokák, gyermekek, feleség, kutyák-macskák koszorújában bazsalyogva jelent meg az óriásplakátokon. Egy, csak egy legény volt talpon: Tusk. Amikor Fehéroroszországban a diktatúra támadást intézett a lengyel kisebbség ellen, Tusk ott termett védelmezni a határon túliakat, tárgyalt a német kormányfői székre pályázó Angela Merkellel és a francia elnökségre kacsingató Nicolas Sárközyvel. Volt olyan pillanat, amikor Lengyelországot valósággal elárasztották Tusk óriásplakátjai (éjszaka lámpával megvilágítva). Tusk az egyetlen, akinek profi tévéklipje van, míg Kaczynskié például zavarba ejtően amatőr.
Lengyelországban a korábbi szavazások eredménye jó pár százalékkal mindig rácáfolt az előzetes közvélemény-kutatásokra. De most olyan durvák az arányok, hogy a helyzetet még akár 10 százalékpontnyi eltolódás sem változtatja meg lényegesen: a választások után Lengyelország nacionalistább és harciasabb lesz Németországgal, Oroszországgal és az EU-val szemben.
