Az ország olyan, mint egy interaktív történelmi múzeum, ám a tárlatnak még nincs vége. Ezt a mindennapokban képek, tárgyak ezrei sulykolják, a Fidel Castrót, Che Guevarát dicsőítő plakátok, de már a harmadik osztályosok is a "nagy szocialista győzelmekről", Fidel híres, "a történelem majd felment engem" beszédjéről és Che Guevara forradalmi tetteiről tanulnak. Még a kenyérvásárlás is forradalmi hangulatú: "Éljen a szabad Kuba és a forradalom évfordulója" feliratú zacskót kap a vásárló.
Kubáról rendszerint a jó ötvenéves amerikai járgányok, a szivar, a rum, a tengerpart, a Buena Vista-érzés jut az eszünkbe. Bár tagadhatatlan, hogy ezek mind fontos tartozékai Kubának, valóban szól a son, s az éjszakák a dominópartiktól (is) hangosak, a kép jóval színesebb. Tavaly nyáron Fidel gyomorvérzésére hivatkozva átruházta legfőbb tisztségeit, a legtöbbet az öccsére, Raúlra. A politikáról az emberek nyíltan nem mernek beszélni: a kiterjedt besúgóhálózat, a minden háztömbben működő Forradalmi Védelmi Bizottságok miatt még a saját szomszédjukkal is vigyáznak. Raúl, a hadsereg feje a maga 76 évével nem tartozik éppen a fiatal, újító erők közé, bátyjánál kevésbé karizmatikus, de annál pragmatikusabb. A hadsereg a 90-es évek előtti fokozott nemzetközi jelenlétből (Angola, Kongó) visszavonulva az önellátásra rendezkedett be. A katonák felügyelik az élelmezési programokat; a hadsereg tartja kezében a turisztikai bevételek 60 százalékát, de érdekeltségeik vannak még a dollárboltokban, építési vállalkozásokban, és saját bankhálózatot is működtetnek.
Kuba csupán az elmúlt évtizedben nyitott a világ, a turizmus felé. A Szovjetunió 1992-es összeomlása nyomán kialakuló pénz- és áruhiányt Fidel a havannai egyetemen elmondott beszédében cinikusan csak "különleges időszaknak" nevezte. Ekkor nem volt ritka a nyolc-tíz kilogrammos testsúlycsökkenés; az olajhiány miatt a lovas kocsi, a bicikli vette át az autók helyét, a szántóföldeken az igások helyettesítették a géperőt. Több ezer hektáron rohadt meg a termés, ezzel is növelve az élelmiszerhiányt. Azóta szállodák épültek, utazási irodák kínálják programjaikat, turisztikailag fontos infrastrukturális beruházások történtek. Létrejöhettek apró magánvállalatok, ki lehet adni magánszobát, egyre több a magántulajdonú étterem.
A társadalom emiatt két részre szakadt: akik valamilyen módon a turizmusból élnek (szobát adnak ki külföldieknek, taxisofőrök, szállodai takarítók, pincérek, idegenvezetők - gyakran diplomások); és a másik oldal, az ország nagyobbik része, akik a havi 10-12 dollárnak megfelelő kubai pesóból tengődnek. Az állami (ki)fizetések kubai pesóban történnek, a turizmusból élők konvertibilis pesóban kapják jövedelmüket (1 euró = 1 konvertibilis peso = 25 kubai peso). Ennyi pénzből nem lehet megélni, és ezt mindenki tudja: virágzik a feketegazdaság, a csempészet, a korrupció. "Kuba egy aranybánya, csak a tulajdonos az igazgatótanáccsal nem akarja, hogy a bányászok és családjaik ebből meg is éljenek" - okoskodott egy taxisofőr, miközben barátja az ablakon kihajolva egy dobozfedél segítségével próbálta megoldani a majd hatvanéves amerikai járgány hűtését.
Hay que tener fé - ez szó szerint azt jelenti, hogy "mindig van remény", de a fé rövidítés utal a külföldön élő rokonokra is, akik pénzt, ruhát, egyéb létszükségleti cikkeket küldenek haza. A rendszer épít is ezekre, hiszen az egyébként mindenre kiterjedő szigorú vámszabályok a gyógyszerbehozatalnál 10 kg-ig mindent engedélyeznek. Bár az egészségügyi ellátás mindenkire kiterjedő és ingyenes, és a kubai vezetés távoli országokba is küld orvosokat, az infrastruktúra, az ellátási kapacitás szegényes. A családok havi adagban és személyekre lebontva kapják meg az alapvető cikkeket, a cukrot, tojást, rizst, kávét, rumot, szappant. Nem hazai kávét és rizst kapnak, hisz ezeket exportálják; a kubaiaknak jó lesz a silányabb vietnami vagy kínai áru is. Az állami elosztókban, a bodegákban többórás sorállás után átveszik a kiutalt adagot, ha ugyan maradt. Az emberek nem panaszkodnak, túl büszkék ahhoz. "No es fácil" - mondják. Nem könnyű. Inkább csak szükségszerűségként fogadják el a történelmi figurává emelkedett Fidelt - akit "nagybácsinak" gúnyolnak. Nekem is alkalmam volt megnézni egy-két illegálisan szerzett paródiát a folytonosan gesztikuláló, órákig beszélni képes Fidelről. De a rendszer még mindig nem puhult fel - ellenzéki csoportok, újságírók, politikusok vannak börtönben. A legrosszabb az "öncenzúra": a kubaiak pszichológiai védekezéssel elfogadják a helyzetet, a rájuk kényszerített játékszabályokat, előre átgondolják, hogy milyen témákról és hogyan beszélhetnek "büntetlenül". Ez a mai rendszer a forradalom után születettek (a társadalom 70 százaléka) közül a fiatalokat sújtja a leginkább. Sok fiatallal találkoztam, akik nyitottan beszélnek a rendszer általuk megismert problémáiról, kötöttségeiről. A turisták s külföldi rokonok miatt tudják, hogy milyen lehetne nekik máshol, de valamiért mégsem tudnak ebből kitörni.
A Szocializmus vagy halál! mondat, mellyel Fidel a beszédeit az elmúlt húsz évben befejezte, talán az utána következő korszak kérdése is lesz. A nyugati félteke utolsó romantikusnak tűnő forradalmárának halálával vajon az általa teremtett rendszernek is vége lesz? Egy biztos, a fiatalok döntik majd el, hogy az elmúlt évtizedek gazdasági, politikai sérelmeit higgadt, felelős párbeszéddel simítják-e el, vagy. Nem lesz könnyű.
