Még nem világos, hogy a januárban beiktatott ecuadori elnök személyében egy újabb, főként hatalma bebetonozásán ügyködő, sokat ígérő és keveset nyújtó, hataloméhes populistát köszönthetünk-e Latin-Amerikában. Egyik oldalról nézve a velejéig romlott "pártokrácia" már egy évtizede képtelen kirángatni az országot a politikai zűrzavar állapotából, a lakosság majdnem fele nyomorog, és ez így nincs jól. Másfelől Correa Amerika-, liberalizmus- és globalizációellenes beállítottsága lényegében egyetlen pozitív javaslattal egészül ki - a la Hugo Chávez -, ez pedig a jelentős, bár fogyatkozó kőolajvagyon hozadékának szociális szempontú központi elosztása, amit venezuelai kollégája nyomán ő is XX. századi szocializmusnak nevez.
Külföldön tanult, több nyelven beszélő közgazdászprofesszorként nyilván vannak ésszerű elképzelései a nemzetgazdasági összefüggésekről, és az ellen is nehéz érvelni, ha egy államfő azon igyekszik, hogy megvédje országát az általa károsnak ítélt világgazdasági hatásoktól. Csak éppen abban van valami nyugtalanító, ahogy ezt megvalósítja.
A tavaly ősszel megválasztott ecuadori elnököt sokáig esélytelennek látták a rajta kívül még 12 jelölttel indult versengésben. Az előző, ideiglenes kormányban egy ideig gazdasági miniszter volt - igaz, ekkor (2005-ben) azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy felszámolta az adósságszolgálat céljából elkülönített központi pénzalapot, és az így nyert összeget szociális segélyezésre fordította.
Az elnökválasztási kampányban csak egy jelentéktelennek mondható párt állt mögötte, sőt tudatosan elhatárolta magát az egyidejű parlamenti választások résztvevőitől, mondván - joggal -, hogy az egész rendszer úgy rohadt, ahogy van. Továbbá: a "polgárok forradalma" keretében újra kell írni az ország alkotmányát, át kell alakítani a politikai hatalomgyakorlás egész szerkezetét, hogy aztán meg lehessen teremteni az új, igazságosabb gazdaság- és szociálpolitikát. A nagyszabású terv központi eleme a meghatározatlanul széles jogkörökkel rendelkező alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása, ami mögött az etablírozott politikai erők már akkor az elnök hatalomnövelő szándékát sejtették.
Kampányfellépéseinek elengedhetetlen programpontja volt a "korrupció kanálisának", vagyis a politikai osztálynak szóló nadrágszíjlengetés (a neve - correa - ugyanis övet jelent spanyolul). Ezt a látványelemet próbálta ellensúlyozni fő jobboldali ellenfele, Ecuador leggazdagabb embere, Álvaro Noboa, aki immár harmadszor futott neki az elnökválasztásnak, és mély vallásosságát közszemlére téve gyűlései végén Bibliával a kezében térdre rogyott, majd pedig, az imádkozást befejezve "Szeretlek, Ecuador!" üvöltéseket hallatott. Istenfélelméről az első fordulóban még csak a szavazatok negyedrészét megszerző baloldali jelölt sem mulasztott el ismételten tanúbizonyságot tenni, nemes ígérgetési versenyükben is voltak közös elemek, bár Noboa tömeges adományokkal is nyomatékosította népbarát érzelmeit és vásárolta a szavazatokat.
A novemberi második fordulóból aztán Correa egyértelmű győztesként került ki. Egyes naiv elemzők ennek ellenére zsákutcásnak ítélték a helyzetét, hiszen a törvényhozásban pártháttér híján legfeljebb a rokonszenvező baloldali szavazatokra számíthatott. Három hetet sem töltött hivatalában, amikor támogatói megrohamozták a parlamentet, hogy elzavarják az ellenzéki többségű törvényhozást, amely vonakodott igent mondani az alkotmányozó nemzetgyűlés tervére. Ekkor a rendőrök még visszaverték a tüntetőket. Márciusra viszont megváltozott a helyzet. Az ellenzéki képviselők megpróbálták felvizezni az elnöki elképzelést, a Legfelsőbb Választási Bíróság azonban a Correa által visszaigazított népszavazási indítványt fogadta el. Erre a parlamenti többség a bíróság igennel szavazó tagjainak, így az elnökének a visszahívását is kezdeményezte, aki egy hagyományosan jobboldali párt embereként foglal helyet a testületben. Egy helyi elemző szerint "a népi elégedetlenség rázta fel a bírók lelkiismeretét", de alighanem ennél kézzelfoghatóbb nyomás nehezedhetett az igazság szolgáira, akiknek a romlottsága eddig is közismert volt. Mindenesetre a bíróság ezután a népszavazás folyamatának megzavarására hivatkozva felmentette megbízatása alól a leváltására szavazó 57 képviselőt (a százból). Rendőrök megakadályozták, hogy visszatérhessenek a parlamentbe, némelyiküket feldühödött tüntetők is elagyabugyálták. A helyi törvények szerint minden képviselőnek választott helyettese van - ők aztán már jónak látták elfogadni a bírósági döntést, elfoglalták a parlamenti helyüket, és röviddel a népszavazás előtt formálisan helyreállt az alkotmányos rend. Így hát Correa sikerrel állította forradalmi céljai szolgálatába az erkölcsi tartását vesztett politikai rendszer képviselőit.
Mindezt a lakosság nagy többségének a rokonszenve kísérte, a szegénységben élő őslakosoktól a városi középosztályig. A vasárnapi alkotmányozó nemzetgyűlésre vonatkozó népszavazás az előrejelzések szerint az igen szavazatok közel nyolcvanszázalékos többségét hozta. Correa a győzelem hírét egy másik örvendetes bejelentéssel fejelte meg: az ország visszafizette a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal szemben fennálló adósságainak az utolsó részletét, tehát nyugodt szívvel megszakíthatja a kapcsolatot a "nemzetközi bürokráciával", amely "elfogadhatatlan feltételeket támasztott" a hitelek folyósításához. Megkezdődhet az olajiparban az államosítás, a szociális intézkedések hatására pedig akár még a létminimum alatt élők helyzete is javulhat, ha kellően nagyvonalúak lesznek - miként ezt az államfő előre megígérte. Egyelőre nagy az öröm, kérdés, hogy milyen lesz az ébredés.
