A 60-as évek elején két ideges szuperhatalom feszült egymásnak. A korábbi Eisenhower-Hruscsov-találkozó keresett idillje már a múlté, ráadásul mindkét fél hamis, sőt kifejezetten hazug kiindulópontból állt bele a megújuló disputákba. Hruscsov és az 1960 végén megválasztott John Kennedy elnök egyaránt külpolitikai csalódások és belpolitikai frusztrációk sorozatát élte át: politikai karrierjük eme szakaszát legfeljebb a pártos, irányított sajtó nevezhette diadalmenetnek - ilyennel meg kettejük közül csak Hruscsov rendelkezett. Ott is elég nehéz volt a legjelentősebb szövetségessel, Kínával való keserves szakítást, a szűzföldprogram szörnyűséges kudarcát vagy a katasztrofális termés nyomában fellépő ellátási nehézségeket sikerként beállítani. Akkor már a Kennedy-kultusz más természetű, sok önkéntest ("hasznos hülyét") is alkalmazó gépezete hatékonyabbnak bizonyult - eredményeit még a történelmi Kennedy-portré több rendbéli, mítoszromboló dekonstrukciója sem tudta teljesen kikezdeni. Egy szempontból azonban közös volt kettejük argumentációjának kiindulópontja: mindketten a másik - és egyben saját közvéleményük - félretájékoztatása révén próbáltak a maguk számára a retorikai szinten túlmutató taktikai, sőt stratégiai előnyt kovácsolni.
Hazugok vetélkedője
Kennedy már elnökjelöltként is hangoztatta, hogy az Egyesült Államok hátrányba került a szovjetekkel szemben a rakétaversenyben. Ez nem volt igaz - ám a szovjetek nem siettek az amerikai választópolgárok segítségére azzal, hogy az orrukra kössék az igazságot, s megadják interkontinentális vagy középtávolságú rakétáik számát. A kampányban Hruscsov egyértelműen Kennedynek drukkolt - már csak ezért sem állt érdekében leleplezni a hazugságait. Nem mintha a szovjeteket ideológiai rokonszenv, a progresszívebb jelöltnek szóló bizalom vezette volna. Kennedyt a Kreml (maga Hruscsov is) tapasztalatlan, megvezethető és döntésképtelen személynek látta, ezért preferálta a héjának tekintett Nixonnal szemben. Hruscsov más tekintetben is készségesen szekundált Kennedy propagandaszólamainak - például mikor azt állította, hogy a Szovjetunió úgy gyártja a rakétákat, mint más a kolbászt.
Bizonyítási eljárás az ENSZ-ben
Az igazság azonban mást mutatott - s bár fejlettebb felderítési módszerei (például a U2 kémrepülőgépek) ellenére az Egyesült Államok illetékesei sem voltak teljes körű információk birtokában, annyit ők is láttak, hogy Hruscsov alighanem blöfföl. A szovjeteknek 1961-ben mindössze 4 interkontinentális ballisztikus rakétájuk volt (viszont embert juttattak az űrbe, aminek a propagandahatása felbecsülhetetlen volt). Ez a szám a következő évben a megfeszített tempójú rakétaépítési kampánynak köszönhetően felszaladt néhány tucatnyira, de maximum 70-re, ám a megbízhatóságuk sok kívánnivalót hagyott maga után. A szovjetek még mindig inkább hagyatkozhattak volna stratégiai bombázóikra, ha egy nukleáris konfliktusban az Egyesült Államok területét óhajtották volna támadni - csakhogy ebben a fegyvernemben is az amerikaiak voltak fölényben.
Az Egyesült Államoknak 1962-ben mintegy 170 interkontinentális ballisztikus rakétája állt bevetésre készen (hála Wernher von Braun és munkatársai áldozatos munkájának), és gyártókapacitása gyakorlatilag korlátlan volt. Az amerikai arzenálba tartoztak még a tengeralattjáróról indítható, nagy hatótávolságú Polaris rakéták is (a 3-5000 kilométeres röptávú eszközöket az USA nyolc erre alkalmas tengeri járműről küldhette volna rá a Szovjetunióra). Moszkva ezzel szemben csupán nagyszámú közepes hatótávolságú rakétájában bízhatott - ezekkel viszont legfeljebb Amerika nyugat-európai szövetségeseit (meg az egykori orosz gyarmat Alaszkát) érhette volna el. Hruscsov igenis tudta, hogy a Szovjetunió hátrányban van a rakétafegyverzet terén, miként azt is, hogy az Egyesült Államok Jupiter-típusú közepes (1000-3000 kilométeres) hatótávolságú rakétafegyvereket helyezett el úgyszólván a küszöbe előtt: Törökországban és Olaszországban is.
Hol nőnek a pálmák
Az így halmozódó hátrányok kiegyenlítésére ötölte ki Hruscsov és stábja azt a huszáros lépést, hogy telepítsenek ők is közepes hatótávolságú rakétákat friss szövetségesük, Kuba területére - mondanunk sem kell, a Castro-rezsim nagy örömére.
Mindennek lett volna egy olyan értelmezése is, hogy a Szovjetunió Kuba területi integritását védi az újabb agresszióval szemben - az előző évben zajlott le a kubai emigránsok CIA-támogatású, ám balsikerű Disznó-öbölbeli inváziója. Hruscsovnak azonban ennél nagyralátóbb és vakmerőbb terve is volt. A rakétatelepítésnek jelentős zsarolási potenciált tulajdonított, s vele a legfájdalmasabb tüskét szerette volna kihúzni az orosz impérium oldalából: az NDK-ba ékelődött enklávét, Nyugat-Berlint akarta megszerezni. Ebből a szempontból egyáltalán nem zavarta a Szovjetuniót a "lebukás". Egy U2-s felderítő repülőgép már 1962 augusztusában felfedezte a S-75 Dvina típusú szovjet légvédelmi rakéták kilövőhelyeit - ezek meg a szintén leleplezett MiG-21-es vadászgépek és az Il-28-as vadászbombázók a közép- és nagy hatótávolságú, nukleáris töltetet hordozó rakéták védelmét szolgálták volna.
Az amerikaiak először diplomáciai úton vonták felelősségre a szovjeteket, ám ők körömszakadtáig tagadtak. A szovjetek saját játszmája korántsem értelmezhető anélkül, hogy tudnánk: mind a Disznó-öbölbéli akció erélytelen kezeléséből, mind az 1961-es berlini krízis, a fal felhúzásának amerikai visszhangjából azt a következtetést vonták le, hogy Kennedy és kormánya határozatlan, és könnyen enged a zsarolásnak - csak az erő nyelvén kell beszélni vele. Ezért 1962 szeptemberében hajón megérkeztek Kubába az R-12 Dvina típusú közepes, és az R-14 Csuszovaja típusú nagy hatótávolságú rakéták (2000, illetve 3700 kilométeres hatótávolsággal). A szovjetek felépítettek kilenc kilövőállást - hatot az előbbiek, hármat az utóbbiak részére. Ezekkel az eszközökkel az Egyesült Államok teljes szárazföldi területe elérhető lett volna, ráadásul az oroszok nem szándékoztak megállni: összesen 40 kilövőállást építettek volna.
A fekete szombatig
Ám e ponton a Kennedy-adminisztráció besokallt. Miután sorra érkeztek Miamiba a kubai polgári lakosságtól származó információk, bevetették a U2 kémrepülőgépeket (és nehogy egy szovjet légelhárító SAM-rakéta akár csak egyet is leszedjen közülük, elővették a frissen rendszerbe állított Corona kémműholdakat is). Október 16-án reggel már elegendő bizonyítékuk volt ahhoz, hogy a válaszon kezdjenek gondolkodni, jóllehet a közvéleményt Kennedy nevezetes október 22-i beszédéig nem tájékoztatták semmiről. Sőt, e titkolózás miatt az október 18-i Kennedy- Gromiko-találkozón sem szembesítették a szovjet külügyminisztert a cáfolhatatlan bizonyítékokkal, így zavartalanul hazudhatta: a Kubába telepített szovjet fegyverek pusztán védelmi célokat szolgálnak.
A Kennedy-kormányzat a teljes semmittevéstől Kuba lerohanásáig számos lehetőséget vett számba, ám közülük csak a stratégiai bombázás és a tengeri blokád lehetősége maradt meg. Az előbbit végül azzal vetette el Kennedy, hogy ez ürügyet kínálna az oroszoknak Nyugat-Berlin lerohanására. Kennedy így október 22-én az utóbbit jelentette be - és ezzel megkezdődött a krízis félig-meddig nyilvános szakasza. Miközben a tengeri blokád ténylegesen bezáródott Kuba körül, Hruscsov október 26-án nyilvános üzenetet intézett Kennedyhez, amelyben ugyan megértését hangoztatta amiatt, hogy az elnök aggódik országa biztonságáért, ám ugyanezt a biztonságot igényelte Kuba számára is. Nehezményezte, hogy az Egyesült Államok rakétafegyverek sokaságát helyezte el a keleti blokk köré font támaszpontgyűrűben - amit, különösen a későbbi kompromisszum ismeretében, alig rejtett igénybejelentésként is lehet értelmezni. Jellemző, hogy két nappal korábban kelt két - korántsem nyilvános - távirata egyikében azzal fenyegetőzött, hogy az amerikai "kalózakció" könnyen háborúhoz vezethet, míg a másikban a szovjet igények higgadt mérlegelésére szólított fel.
Mindeközben számos világpolitikai aktor hallatta hangját, jórészt kéretlenül. A Zsenmin Zsipao szerint például 650 millió kínai férfi és nő állt Kuba mellett, míg Che Guevara úgy vélekedett, hogy a Kuba elleni közvetlen amerikai agresszió nukleáris háborút jelentene - amit a jeles hivatásos forradalmár szerint az amcsik el is veszítenének. Che lelkesítő blöffjét természetesen árnyalja az a tény, hogy maguknak az amerikaiaknak is számolniuk kellett azzal, mennyiben borítja fel az addigi, korántsem egyensúlyi szituációt a szovjetek rakétatelepítése. Előtte ugyanis az amerikaiak 5000 működőképes nukleáris robbanófejjel rendelkeztek, míg a szovjetek mindössze 300-zal, s ez a szám most hirtelen 340-re nőtt.
A két fél megbízottai már javában tárgyaltak egy washingtoni kínai étteremben, miközben a konfliktus - meglehet, nem is csak látszólag - tovább élesedett. Egy szovjet légvédelmi rakéta leszedett egy Kuba fölé repülő U2-t, amelynek pilótája, Rudolf Anderson őrnagy életét vesztette. Ugyanezen a napon (a Fehér Ház által csak fekete szombatnak nevezett október 27-én) az amerikai hadiflotta mélységi rombolóeszközöket vetett be egy blokádsértő szovjet tengeralattjáró ellen, amelynek parancsa volt arra, hogy ilyen eszköztől származó sérülés esetén vesse be nukleáris fejjel ellátott torpedóit. A konfliktus eszkalációja itt tényleg azon múlott, hogy az egyik szovjet tengerésztiszt (jegyezzük meg a nevét: Vaszilij Arhipov) egyetértése híján nem jött létre a kilövéshez szükséges konszenzus.
Október 28-án azután a laikusok számára kissé váratlanul Hruscsov rádióüzenetben jelentette be, hogy miután a szovjet fél már korábban felhagyott a rakétakilövő bázisok további létesítésével Kubában, utasítást adott az eddigiek felszámolására, és a rakéták visszahajózására a Szovjetunióba. Kennedy válaszlevelében üdvözölte e lépést, és biztosította a szovjet felet arról, hogy az Egyesült Államok kormánya biztosítja a kubai határok sérthetetlenségét, és nem avatkozik be Kuba belügyeibe; ha pedig megbizonyosodik a szovjet fél szándékainak őszinteségéről is, úgy rögvest véget vet a Kuba elleni blokádnak. A kompromisszumot segítette, hogy a szovjetek végső soron csupán nyomásgyakorlásnak szánták a rakétatelepítést, az amerikaiak pedig nem ragaszkodtak az elavultnak tekintett törökországi és olaszországi Jupiter rakétáikhoz. (A megegyezés informális záradéka szerint a rákövetkező évben le is szerelték őket.) A Kennedy-adminisztráció sem akarta már lerohanni Kubát - amennyiben területén már nincsenek szovjet rakétabázisok. Végül többszöri sikeres felderítési kontroll után november 20-án ért véget formálisan is a tengeri zár, s ezután nem sokkal hozták létre a Washington és Moszkva közötti forró drótot, a hasonló konfliktusok gyorsabb elsimítására.
Ki mit nyert, ki mit vesztett?
A szovjetek ugyan nem jutottak el odáig, hogy Berlinre alkudhassanak, de Kuba megmaradt befolyási övezetükben, és sikerült csökkenteni a Szovjetunióra meredő robbanófejek számát is - még ha ez inkább pszichológiai sikernek tekinthető is csupán. A kubai rakétákat kénytelenek voltak leszerelni - ám ez csak akkor tekinthető kudarcnak, ha eltekintünk attól az értelmezéstől, hogy telepítésüket is csak nyomásgyakorlásnak, afféle blöffnek szánták. Az amerikaiak elérték a rakéták leszerelését, ráadásul Nyugat-Berlin státusa sem került veszélybe - ezért cserébe csupán elavult rakétákat kellett beáldozniuk. No meg lemondani Kubáról, amely azóta sem került vissza a nyugati világ befolyási övezetébe. Márpedig a szigetország, bár többé nem jelentett közvetlen katonai fenyegetést, konkrétan és szimbolikusan is a baloldali "felforgatás", a kommunista diverzió központja maradt Latin-Amerikában. Castro maga nem volt teljesen elégedett a konfliktus végkimenetelével: kihagyták a rendezésből, ráadásul Guantánamo státusa sem került szóba. (el is hidegült a kubai-szovjet viszony egy időre).
De bárhogy is tekintettek kötélhúzásuk eredményére, annak sem Hruscsov, sem Kennedy nem örülhetett sokáig - hamarosan meghátrálással vádolták őket ellenfeleik, sőt munkatársaik is (kit nyíltan, kit titokban), amihez persze hozzájárult, hogy egyikük sem teríthette ki teljesen a kártyáit. Az amerikai elnököt alig egy évvel a blokád feloldása után éri halálos lövés Dallasban - a máig terjedő, habár nem túl megalapozott legenda szerint a kubai kudarcoktól sem függetlenül. Hruscsovot 1964 októberében ehhez képest csak elzavarják elvtársai - pedig az ominózus Lenin-vicc szerint még más opciók is akadtak volna...
