Tunézia a forradalmak után

Pergő homokszemek

  • Manyasz Róbert
  • 2012.10.28 13:30

Külpol

Egy tucat fiatal tüntet mindennap rendületlenül a tuniszi miniszterelnöki hivatal előtt. A sokszoros túlerőben lévő rendőrök - miként a helyi közvélemény - ügyet sem vetnek rájuk. A forradalomnak nevezett tavalyi hatalomváltás óta egyetlen kérdés áll a tunéziai társadalmi viták középpontjában: hogyan tovább?

Erőtlenség, tanácstalanság, bénultság lett úrrá az ország vezetésén. Munszif Marzúqi köztársasági elnök decemberi programbeszédében kettős célt vázolt fel a mérsékelt iszlamista többségű törvényhozás elé. A demokratikus alapelvek figyelembevételével iszlám alapokra helyezni az alkotmányt és a politikai intézményrendszert, illetve megkezdeni a társadalom teljes reiszlamizációját.

A balközép, alapvetően szekularista Marzúqit politikai kompromisszum emelte az elnöki székbe. Fő támogatója a parlamenti helyek csaknem negyven százalékát megszerző, de koalícióra kényszerülő mérsékelt iszlamista Újjászületés Nahda Mozgalom (NM) volt. Mára viszont távolodni látszik egymástól a kormánykoalíciót alkotó három politikai erő: Marzúqi balközép pártja, a Kongresszus a Köztársaságért (CPR) és a szociáldemokrata Demokratikus Fórum (FDTL) egyre kevésbé ért egyet az iszlamisták - esetenként kétségkívül szélsőséges - elképzeléseivel.

Az új alkotmányt szövegező bizottságban - amelynek a munkáját valamennyi ellenzéki párt bojkottálja - a koalíciós felek mind mást akarnak, így a sürgető határidő ellenére sem történt eddig érdemi előrelépés. Az egyetlen meglepő kompromisszum abban áll, hogy az új alkotmány keményen visszavágja majd a nők - gyakorlatilag európai normáknak megfelelő - jogait, amelyeket az elmúlt fél évszázad autokratikus rezsimjei hagytak jóvá. Mindezért az egész országra kiterjed már a szekulárisok, illetve a nőszervezetek tiltakozása.

De az alkotmányozás eddigi kudarca a könnyebb ellenállás felé tolja a mérsékelt iszlamistákat is. Először a Maghreb térség legtekintélyesebb egyetemének számító Zejtúníja megszerzésére tettek kísérletet, elsősorban azért, hogy a társadalmi reiszlamizáció tudományos-oktatási háttérbázisát kivonják az állam és a jelenleg is befolyással bíró erőszakszervezetek felügyelete alól. A hadsereg ezt persze megakadályozta, mire az iszlamista erők emelték a tétet, s rámozdultak az egész oktatásra.

Az iszlamista oktatás azonban komoly kérdéseket vet fel. Az előző rezsimben használatos tankönyvek ugyan a személyi kultusz jegyében sokat foglalkoznak Habíb Burgibával, a függetlenség megteremtőjével és utódjával, a most megbukott Ben Ali elnökkel, ám kidomborították az ország kultúrájának többgyökerűségét. Az iszlám mellett részletesen beszámoltak a berber, bizánci, római, pun előzményekről, miképp a francia gyarmatosítás hatásairól, ma élő hagyományairól is. Ezt a történelemszemléletet váltaná az iszlám mint az egyetlen, kizárólagos kulturális forrás. Rasíd Gannúsi, a Nahda szellemi vezetője kijelentette, hogy nincs iszlám társadalom tiszta iszlám alapokon nyugvó oktatás nélkül; már ki is jelölték azt a bizottságot, amelynek feladata a történelemkönyvek iszlamista átírása lesz.

Az egygyökerűségre épülő világkép társadalompszichológiai hatása komoly konfliktusforrás: növeli a veszélyeztetettségérzetet, a külső hatások iránti érzékenységet.

Először megtisztítani

A készülő fordulatnak egyelőre csak a radikális iszlamisták, a szalafiták örülhetnek. A szaúd-arábiai kormány és magánalapítványok által finanszírozott szalafiták, vahabiták ugyan egyiptomi hittestvéreiktől eltérően nem szerepeltek jól a választáson, nincsenek is sokan, mégis ők az egyik legaktívabb politikai csoportosulás. A nemrég véget ért ramadán alatt nappal "véletlenül" nyitva maradt éttermeket támadtak meg és vertek szét, több száz fős demonstrációkkal akadályozták meg iszlámellenesnek minősített előadóművészek fellépését. Az ország legkonzervatívabb városában, Kairuánban meghiúsították egy szúfi zenei fesztiválra meghívott iráni együttes műsorát, és mind a meghívott síita vendégeket, mind az iszlám egyik legjelentősebb szent helyének tartott kairuáni nagymecset imámját hitetlennek nyilvánították - amivel kvázi a megölésükre szólítottak fel. Az erőszakszervezetek védelmét élvező, turizmusból élő tengerparti városokban eddig nem jutottak szóhoz a szalafiták - pedig épp a külföldiek jelenléte és életmódja a kritikájuk egyik fő célpontja -, de egyre keményebben akcióznak az ország nyugati és déli, gazdasági recessziótól sújtott városaiban. "Először meg kell tisztítanunk a társadalmunkat a valódi iszlámtól idegen minden elemtől. Utána a valóban igaz hitet követő társadalom maga fogja kivetni a közé nem valókat, és nem fogja megengedni idegen életvitel meglétét az országban" - mondta beszélgetőpartnerem a válságtól sújtott régió központjában, Qaszreinben.

A tunéziai társadalom - mint egyébként az észak- és nyugat-afrikai iszlám közösségek zöme - hagyományosan kötődik az iszlám népi értelmezéséhez, amelyet át- meg áthatnak az iszlám előtti népi/berber hagyományok, és az ehhez szorosan kapcsolódó iszlám misztikához, a szúfizmushoz. A szúfi szentek, a marabutok sírjainak rendszeres látogatása éppúgy a hitélet része, mint az ima vagy a böjt. A falusias területeken ez határozza meg a társadalom vallási mindennapjait. A fővárosban és a tengerpart nyitottabb városaiban pedig erősen hatott az elmúlt fél évszázad politikai-ideológiai programja, a szekularizáció. Tuniszban, Szfaxban vagy Bizertben a széles társadalmi bázisú középosztály és a felső társadalmi csoportok életmódja szinte teljesen elvilágiasodott. Nekik bármilyen reiszlamizáció veszélyes lehet.

Amikor a kairuáni vallási vezető ellen kiközösítő határozatot (takfír) hoztak, a belügyminiszter utasította a rendőrséget, hogy lépjenek fel a szélsőségesek ellen. Ez azonban egyszerűen nem történt meg - a kormány igen gyenge befolyással bír a még az előző rezsimben kiépült erőszakszervezeti apparátus felett. Ugyanakkor a hadsereg, a titkosszolgálatok és a rendőrség jól láthatóan felhasználja a szalafiták tevékenységét az iszlamisták kompromittálására: nem is eredménytelenül. A jövő évben várható parlamenti választások megmutathatják e politika sikerességét.

A sérthetetlenek

Az erőszakszervezetek társadalmi tekintélyét növelheti az a tény is, hogy gyakorlatilag napi rendszerességgel vívnak háborút az ország déli részén Líbia és Algéria felől beszivárgó és a Kadhafi-rezsim összeomlása óta egyre erősebb dzsihádista iszlamistákal. Az al-Káida-franchise-hoz tartozó csoportok elleni csetepatékban naponta mártírokat felmutató hadsereg ázsiója ezáltal is nő a lakosság körében. Akárcsak a rendőrségé, amely nekilátott, hogy az ország belső, nyugati régióiban az évtizedek óta nem tapasztalt mélységekbe került közbiztonsági helyzetet javítsa. A határokon átnyúló csempészet, a személyes leszámolások, bandákba verődő frusztrált fiatalok huliganizmusa a mindennapok része.

Az erőtlen kormányzat egyes lépései azonban jól mutatják, hogy nehéz kilépni az előző rezsim árnyékából. Mindenekelőtt a média területén. A Facebook-mozgalom lázas napjaiban szinte mindenki abban reménykedett, hogy a több évtizedes korlátozások után valóban szabad sajtó születik. Most óriási a csalódás. Tőkeerő híján alig néhány, valóban ellenzéki hangot megütő lap született, leginkább az előző rendszer apologétái dicsőítik a mostani vezetést. De a régi reflexek tovább működnek a politika és a sajtó viszonyában is. Amikor a ramadán alatt a Tuniszíja magántelevízió egy valóban (kormány)kritikus műsorral jelentkezett, és többször keményen bírálta az elnököt, a kormány bezáratta a csatornát, igazgatóját pedig letartóztatta. A három legbefolyásosabb politikai vezető személye (Gannúsi, Marzúqi és Dzsabáli Nahda) mára gyakorlatilag sérthetetlen lett.

A megfigyelők mind gyakrabban fogalmazzák meg kételyeiket a forradalom sikerében, a valódi változások bekövetkeztében. Úgy tetszik, a tiltakozó megmozdulásokat a sajtó útján előkészítő, majd minden eszközzel támogató Szaúd-Arábia, Katar és más öböl menti államok kezébe került a régió. A gazdasági érdekek, a piacszerzés mellett nem elhanyagolható az Arab-félsziget országainak fő geopolitikai törekvése, Irán térségbeli befolyásának a visszaszorítása. Az arab országokban (is) imádják az összeesküvés-elméleteket, így most favoritnak számít az a vélemény, hogy a szaúdiak által indukált "arab tavasz" célja a dominóelv érvényesülésével Szíria - mint stratégiai partner - kiiktatása volt az iráni szövetségi hálózatból, illetve a perzsa állam Észak-Afrikában ugyancsak növekvő befolyásának megszüntetése. Nem is kissé paranoid, de nem is elvetendő elképzelés ez.

A kérdés azonban az: mi lesz az észak-afrikai változások sorsa? Lesz-e valami a demokratizálódásból? Tekinthetjük-e a mostani negatív folyamatokat - saját tapasztalatainkra is támaszkodva - az átmenet nehézségeinek, vagy ismét valami fátum vet véget a valódi változás összes reményének? Igyekszem optimista maradni, de minduntalan az a dél-tunéziai srác jut az eszembe, aki háromszor kérdezte meg, hol van a Nyugat vagy Európa most, miért nem tanácsol, segít, egyáltalán miért nem figyel ide? Aztán a csaknem ötvenfokos melegben a környező vörös sziklákat bámulva csüggedten azt mondta: "Olyanok vagyunk mi, arabok, mint a Szahara. Öntögetheted egyik kezedből a másikba, akkor is csak ugyanazok a pergő homokszemek maradunk."


Neked ajánljuk