Magyar Narancs: A hétfőn Moszkvában aláírt dokumentumot a harcoló felek tűzszünetnek nevezik, ugyanakkor Nikol Pasinján örmény miniszterelnök „kimondhatatlanul fájdalmasnak” nevezte a tartalmát. Van egy olyan olvasata is a dolognak, hogy ez valójában Örményország totális kapitulációja ebben a konfliktusban.
Sz. Bíró Zoltán: Három fél ült az asztalnál, Örményország, Azerbajdzsán és Oroszország. Az örmény miniszterelnök előtte egyeztetett Hegyi-Karabah vezetésével is, akik hozzájárultak, hogy aláírja ezt a megállapodást. Öt évre kaptak most felhatalmazást az oroszok, hogy békefenntartóként felügyeljék a tűzszünetet, illetve, hogy azt a nagyon érzékeny területet, ami összeköti Örményországot Hegyi-Karabahhal, az úgynevezett lacsini folyosót öt kilométer szélességben örmény felügyelet alatt tartsák. A probléma ezzel csak az, hogy ennek a folyosónak a karabahi oldalán Susa, azeriül Susi városa van, amit az azeriek elfoglaltak. Tehát egy korridor, aminek a két oldalán örmény terület van, de közbeékelve ott van egy azeri kézen lévő város, annak a stratégiai jelentősége meglehetősen leértékelődik. Nagy kérdés lesz tehát a későbbiekben, hogy hogyan tudják majd ezen az úton át ellátni és biztosítani a minimális életfeltételeit Hegyi-Karabah örmény kézben maradt részének.
| ||
MN: Susi tehát stratégiai jelentőségű földrajzi helyen fekszik, és lényegében a város eleste jelentette a harcok végpontját ezúttal.
SZBZ: Valóban ez volt a végpont, Susi tizenöt kilométerre van Sztepanakerttől, azeriül Hankenditől, Hegyi-Karabah fővárosától, és mintegy harminc kilométerre van a folyosó másik végén lévő Lacsintól. Egy magaslaton helyezkedik el, az azeriek, még mielőtt az örmények el nem foglalták, a 90-es évek elején is már innen lőtték Sztepanakertet. A város eleste tehát nem nagyon hagy bizonytalanságot afelől, hogy ki is nyerte meg ezt a konfliktust és ki veszítette el. Az elmúlt héten írott elemzésemben (Illéri, illéri, Magyar Narancs, 2020. november 5.) már beszéltem róla, hogy mennyire eltérőek voltak itt az erőviszonyok, egy háromszor akkora lakosságú ország sokszoros hadi költségvetéssel lépett fel egy jóval gyengébb ellenféllel szemben. Hadászati szempontból egy 20. századi hadsereg harcolt itt egy 21. századival. Az elmúlt években az örmény hadsereg kétszázmillió dollárból vásárolt hitelre orosz fegyvereket, az azeriek ezzel szemben négymilliárdért vettek, nem hitelre orosz eszközöket, miközben a törököktől és az izraeliektől is vásároltak technikát. Susi ostroma megmutatta, hogy az örményeknek nincsen esélyük katonai győzelem elérésére, egyetlen reményük maradt, egy határozott orosz katonai fellépés, de most már lehet látni, hogy ebben hiába bíztak. Ilyen körülmények között csak idő kérdése volt, hogy ez a megegyezést mikor írják alá. Most tehát nem csak azokról a területekről kell lemondaniuk, amiket már visszafoglaltak az azeriek, de azokból a járásokból is ki kell vonulniuk december 1-ig, amiket még a fennhatóságuk alatt tartanak. Úgyhogy ez világos azeri-török győzelem, Oroszország pedig legfeljebb a béketeremtő pózában tetszeleghet most.
MN: Oroszország és Örményország között van védelmi megállapodás, de ez nem vonatkozik az úgynevezett szakadár területekre, vagyis Hegyi-Karabahra, illetve az azt körbevevő, örmény megszállás alatt lévő járásokra.
SZBZ: Az oroszok valóban erre a szerződésre hivatkozva nem avatkoztak be, hiszen nemzetközi jog szerint a harci események azeri területen zajlottak. Mindenesetre Moszkva a konfliktus egy korai szakaszában még diplomáciai vagy politikai megoldásokkal meg tudta volna akadályozni az eszkalációt. De vagy nem volt valós ereje hozzá, vagy kedve nem volt a putyini vezetésnek erélyesebben megvédeni egy általuk idegenkedve kezelt, orosz szemszögből „színes forradalommal” hatalomra jutott örmény vezetőt, Nikol Pasinjánt, akit az orosz kormánypárti sajtó rendre Soros embereként emleget. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy az orosz katonai vezetés felmérte, a térségben nincs már olyan erőforrásuk, amivel össze mernének akaszkodni a régióban nagyon erőteljesen jelen lévő törökökkel. Oroszországnak van ugyan nukleáris fegyvere, stratégiai képességei az amerikaival összemérhetőek, de azokkal jellemzően nem lehet regionális konfliktusokat megoldani. Nincsen viszont csapásmérő drónjuk például, amit az azeriek a törököktől és az izraeliektől is beszereztek, és nagyon hatékonyan alkalmaztak a harcokban. Azt feltételezem tehát, hogy politikailag vagy diplomáciailag beavatkozhattak volna az oroszok az elején, de nem akartak, katonailag meg nem is tudtak volna. Egyébként az orosz titkosszolgálat mindent nagyon pontosan látott, minden hadianyag-szállítást követett, de ennek ellenére politikai és diplomáciai eszközökkel nem lépett közbe, sőt, valószínűleg az azeri-török előkészületekről az örményeket időben nem is tájékoztatta.
MN: Most mégis ők lesznek a békefenntartók, nem a törökök, akik szintén ambicionáltak egy ilyen szerepet.
SZBZ: Csakhogy a törökök szerepéről egy szó sincs a most aláírt 11 pontos megállapodásban, és Erdoğan nem is írta alá a dokumentumot. Az orosz szerep pontosan rögzített, a törökök viszont most úgy tesznek, mintha nekik is lenne békefenntartó feladatuk. Erről maga a török elnök beszélt a parlamentben, amire reagálva az orosz elnök szóvivőjének kínos magyarázkodásba kellett kezdenie. Szerinte a törökök nem küldenek békefenntartókat, de a térségben létrehoznak egy közös megfigyelőközpontot, amiben ott lesznek a törökök is, így ők is ellenőrizhetik a fegyverszünetet. Érdekes, de ez miért nem került bele a 11 pontos megállapodásba? Minden úgy fest, mintha a törökök berúghatnák az ajtót, szemernyit sem törődve azzal, hogy az oroszok mit akarnak. Putyinék lehet, hogy a nyugati értelemben vett demokráciákkal tudnak keménykedni, de az olyan erős autokrata rezsimekkel, amilyen Erdoğané itt, vagy amilyen Kína a Távol-Keleten, nem. Ahhoz már valószínűleg nincs se erejük, se bátorságuk.
MN: Igen, de akkor felmerül a kérdés, hogy az azeriek miért álltak meg Susinál, miközben elfoglalhatták volna az egész Hegyi-Karabahot?
SZBZ: Erre csak feltételezéseink lehetnek, de nagyon valószínű, hogy nem akartak egy etnikai tisztogatással és tömeges menekülthullámmal elnehezített konfliktusba belefolyni. Hegyi-Karabahban most is örmények élnek, még vagy 100-150 ezren nagyjából. Azerbajdzsánnak az, ami ebben a pillanatban van, nagyon kényelmes. Most kaptak öt évet, és nem kell csinálniuk semmit, meg tudják folytani Hegyi-Karabah örmény kézen maradt részét minden erőlködés nélkül, és csak ki kell várniuk, hogy az örmények nagy része elköltözzön onnan, aztán, ha letelik az öt év és az oroszok a szerződés szerint kivonulnak, ők szépen, kipihenten elfoglalják az egész területet. De van még egy nagyon fontos dolog, mégpedig az, hogy a szerződés szerint Örményországnak a saját területén keresztül biztosítania kell egy folyosót Azerbajdzsán és az azeri exklávé, Nahicseván között. Ez az exklávé az egyetlen része Azerbajdzsánnak, ami, ha csak néhány kilométeren is, amit amúgy a törökök vásároltak ki az irániaktól, mindenesetre határos Törökországgal. Vagyis, ha ez a folyosó megnyílik Örményországon keresztül, akkor a törökök szárazföldi kijáratot szereznek a Kaszpi-tengerhez, és azon keresztül azokhoz a közép-ázsiai szunnita államokhoz, amelyekkel a szintén szunnita erdoğani Törökország a regionális nagyhatalmi kapcsolatait már rég szeretné szorosabbra fonni.
MN: Örményország tehát katonai vereséget szenvedett az általa megszállt azeri szakadár területeken, ez világos, de a saját, úgymond anyaországi területén kell most átengednie az azerieket, ami igen nagy árnak tűnik. Ez a vereség velejárója, vagy az alku része, hogy egyelőre ne veszítse el az egész Hegyi-Karabahot?
SZBZ: Ez benne van az egyezmény tizenegyedik pontjában, egész egyszerűen ez olyan léptékű katonai vereség, ami miatt ezt is le kell nyelniük. Ebben a szerződésben a számukra semmi sincs, amit győzelemnek állíthatnának be. A katonai szövetségesük, Oroszország jelképes békefenntartást vállal csak, a megszállt területeikről ki kell vonulniuk, az országukon keresztül azeri korridor létesül, nincs semmi pozitív ebben az örményeknek, legfeljebb az, amit persze nem becsülnék le, hogy véget értek a harcok, és az egyenlőtlen küzdelemben több örmény nem esik el.
MN: Ha itt orosz-török regionális erőfitogtatásról is beszélhetünk, mi a helyzet Iránnal, a régió másik erős államával?
SZBZ: Irán ebbe a konfliktusba korábban sem akart belefolyni, az északi területein van húszmillió azeri, nem fűződik különösebb érdeke a teheráni vezetésnek ahhoz, hogy az oroszok és a törökök mellett ő is belépjen a rivalizálásba, és ezzel a területén élő azerieket óhatatlanul érzelmileg bevonja a konfliktusba. Teherán ezt mindig is szerette volna elkerülni.
| ||
MN: Örményországban most tüntetések vannak, Pasinján miniszterelnököt árulónak tartják sokan, aki odavetette Hegyi-Karabahot az azerieknek. Betörtek a parlamentbe is és a jereváni utcákon nagyon sok feszültség és frusztráció sűrűsödött össze kedd óta. Merre lehet innen továbblépni nekik?
SZBZ: Az az igazság, hogy mondjuk tíz-tizenötezren voltak kint az utcákon az elmúlt napokban. Amikor Pasinján elődjét, Szerzs Szargszjánt megbuktatták, kétszázötvenezren tüntettek. Ami most történt, nyilván borzasztó fájdalmas az örmények számára, de nem igazán lehet azt mondani, hogy váratlan volt. Már az első örmény köztársasági elnök, Levon Ter-Petroszján azért mondott le 1998-ban, mert az örmény kormány megosztottá vált a karabahi kérdésben. Ter-Petroszján már akkor pontosan látta, hogy óriási az erőtartalékbeli különbség a két ország között, és hogy az azeriek előbb-utóbb vissza fogják venni, amit elvettek tőlük. Valamiféle kompromisszumot szeretett volna találni a két ország között, de a kormánynak a Karabahból származó tagjai erről hallani sem akartak. Ezután pedig két olyan elnöke volt az országnak, Kocsarján és Szargszján, akik mindketten Karabahból jöttek. A kompromisszumnak lehetősége sem volt az ő idejükben. Pasinján pozíciója most jelentősen meggyengült persze, de látok rá némi esélyt, hogy maradni tud a helyén, kivezeti a kormányt a válságból, de jósolni persze nem szeretnék. Szerintem józan és nagy bátorságot igénylő döntést hozott most ennek a megállapodásnak az aláírásával. Ha nem teszi, Örményország helyzete még a mostaninál is rosszabbá válhatott volna. Nem beszélve a teljesen értelmetlen emberveszteségekről.
MN: Az mégis lehet Putyin győzelme, hogy az ellenzéki örmény kormány meggyengült, és ezzel méginkább moszkvai függőségbe került, amit most már az orosz békefenntartók is nyomatékosítanak?
SZBZ: Ha az győzelem Putyinnak, hogy egy hárommilliós ország elvileg korrupció- és autokráciaellenes kormánya meggyöngült, hát legyen. De én azt semmiképp sem értékelném az ő szempontjából diplomáciai vagy geopolitikai sikernek, hogy egy jelentős NATO-tag hadsereg egyszer csak betette a lábát a kaukázusi régióba, igen látványosan ráadásul. Mást ne mondjunk, maga a török hadügyminiszter és a vezérkari főnök is ott a volt a frontvonalon, amikor a harcok elkezdődtek, a törökök mind a tervezésben, mind a hadműveletek kivitelezésében közvetlen segítséget nyújtottak, katonákat, zsoldosokat és technikát is hoztak, és továbbra is ott vannak az országban. A valódi siker abszolút mértékben Aliyevé és Erdoğané, és hát a jövőre nézve is nekik áll a zászló.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=e708630817f82aa2b0ddd9c20c28563a)
