Kubában köszöntötte az új évet Evo Morales Aima, Bolívia két hete megválasztott elnöke. Példaképe, Fidel Castro a saját különgépét küldte érte. Morales a legszegényebb dél-amerikai ország első "bennszülött", ajmara elnöke, és nemcsak feltételezni lehet róla, de egyenesen feltett szándéka, hogy borsot törjön Washington orra alá.
Evo Morales személyes honlapjának nyitó oldalán ünnepélyes nyilatkozat áll, amely azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy az Andok őslakosai, az ajmarák és kecsuák a kokalevélnek köszönhetik, hogy túlélték a fehér emberektől elszenvedett csapásokat. A továbbiakban a szöveg nem kevés hévvel tesz különbséget a hagyományos rágcsálás és teaszürcsölgetés, illetve a kokacserjéből nyert kábítószer, a kokain használata között, követelve, hogy a nemzetközi szervezetek is lássák be: a kokalevél nem kábítószer, üldözni a termesztését tehát igazságtalan, tűrhetetlen és tarthatatlan. "Viva la coca! Yankee go home!" - lendül magasba az ököl a kiáltvány végén. Az USA-ellenes ingerültség távolról sem erőltetett, nagyhangú balos szólam, ennél sokkal mélyebb ellentétet tükröz. Washington már vagy évtizede a nyers-anyagot előállító országok felől üldözi a hazai kokainfogyasztást, pénzt, hadianyagot, emberi erőt sem kímélve, Bolívia, Peru, Kolumbia népe - és főleg az őslakosság - viszont a felégetett, méreggel pusztított ültetvények helyett konokul újakat telepít, a maga örömére és más megélhetési forrás híján. A mezőgazdasági paradigmaváltásra tett eddigi kísérletek pedig nemcsak az együttműködő lelkesedés hiánya, hanem a piac rideg logikája miatt is kevés sikerrel jártak.
Evo Morales, aki éppen a kokatermelők szakszervezeti vezetőjeként emelkedett ki a vidéki nyomorból (bár az elnöki lakosztályba is egyszobás bérlakásából költözik be, miután majd beiktatják), megígérte ajmara és kecsua választóinak, hogy megszünteti a kokaellenes politikai együttműködést az Egyesült Államokkal. Bolíviában a lakosság több mint 60 százaléka (a kontinensen ez a legnagyobb arány) őslakos. De nem csupán ők szavaztak a leendő államfőre, hanem sokan a számtalan szervezetben, mozgalomban, jogvédő csoportban tömörülő munkanélküli bányászok, rosszul fizetett tanárok, kiábrándult középosztálybeliek közül is, akik megelégelték, hogy a minimum évenkénti puccsok után a nyolcvanas évek közepére helyreállított parlamenti demokrácia negyed százada során sem enyhült a felháborító társadalmi egyenlőtlenség, a mélyszegénység, hogy a hatalmas földgázvagyon kiaknázásának áldásos hatását csak a szűk kisebbség érzi, miközben a korrupciót sem sikerült kiirtani a közéletből. A liberális gazdaságpolitikának tehát túl kevesen lettek a nyertesei - visszatekintve szinte érthetetlen, hogy a társadalmi béke egészen 2003-ig kitartott.
A szegénység, a gazdaság mozdulatlansága az emberek fejében nem ok nélkül kapcsolódik össze az ország kiszipolyozásának a spanyol hódítás óta töretlen hagyományával: a konkvisztádorok az ezüstöt vitték Potosí bányáiból, aztán ment az arany, a gumi, most meg lám, a gáz szivárog el. A fellángoló nacionalizmus, a természeti kincsek kézben tartásának szándéka aztán szokatlan törekvésként már három éve a Kaliforniába irányuló földgázkivitel elleni tiltakozáshoz vezetett. Bolíviában azóta is egymást érik a sztrájkok, tüntetések, útelzárások, blokádok, amelyek egyik központi követelése a földgázkitermelés államosítása lett.
Válság válságot, elzavart elnök lemondott elnököt követett az elmúlt három évben. Az idei nyári tüntetéshullám kiváltó oka egyenesen az volt, hogy a tiltakozók kevesellték a kitermelő vállalatokra kirótt, megemelt adókat. Ezek a megmozdulások aztán az előző elnök, Carlos Mesa lemondásához vezettek - előtte még gyorsan új alkotmányozást ígért, továbbá népszavazást a földgázban gazdag délkeleti tartományok autonómiájáról. Nem, a szegény őslakosok nem itt, hanem nyugaton, az Andok szélfútta meredélyein élnek. Az autonómia gondolata a jobban élő, Amerika-barát, modernizálódottabb csoportok szívének kedves, ami nem sok jót ígér a társadalmi béke szempontjából.
Carlos Mesát Eduardo Rodriguez legfelső bírósági elnök váltotta ideiglenesen, akinek más dolga már nem volt, mint kiírni az új elnökválasztást, amelyen Morales 54 százalékos szavazataránya példátlanul magabiztos - bár nem igazán meglepő - győzelemnek számított. Nincs mese: a bolíviaiak többsége kevesebb USA-t, több államot, de mindenekelőtt jobb életet akar. Ezt a várakozást kell most kielégítenie az új államfőnek.
Választási kortesbeszédeiben ha fűt-fát nem is, de azért sok mindent megígért. A gázüzlet államosítására tett ígéretét azonban egybehangzó feltételezések szerint a nagy világcégekkel kötött hosszú távú megállapodások felülvizsgálata váltja ki majd. A kokatermesztés engedélyezésére sem kell máról holnapra számítani. Első bejelentései sem mellékes jelentőségűek, ráadásul kellőképpen hangzatosak. Közölte, hogy hivatalba lépését követően felére csökkenti saját államfői fizetését, és hasonló önmérsékletre biztatja a környezetét is, hogy több pénz jusson szociális programokra. Második, kézenfekvő módon populista ígérete a gazdagok megszorongatása egy új adónemmel. Tanácsadóitól tudni lehet azt is, hogy visszavonnak egy 1985-ös kormányhatározatot, amely washingtoni biztatásra szabadpiaci irányba tolta a gazdaságot. Végül is a rendszer nem vált be. Megszületik-e vajon egyfajta "bolíviai példa"? Morales lelkesedése a dél-amerikai radikális baloldal új csillaga, a legalábbis túlméretezett egóra utaló vonásokat villantó venezuelai elnök, Hugo Chávez iránt, most meg ez a sietős tisztelgő látogatás az idős kubai diktátornál óvatos aggályokra int.
