Az ENSZ menekültügyi főbiztossága negyedmillióra becsüli a közvetlenül érintettek számát. A Guineában élő menekültek egyébként lehetnek vagy félmillióan is - ezzel az ország Tanzánia után a második helyen áll Afrikában a befogadottak létszámát tekintve. Egy részüknek az évek során sikerült a határtól távolabbi területeken felállított táborokba kerülni, a többiek azonban most a szó szoros értelmében
két tűz között
tengődnek, hiszen a harcok miatt az élelmiszersegélyek is alig-alig jutnak el hozzájuk, elmenekítésük pedig politikai és katonai jellegű alkudozások tárgya.
Nem sokat tudunk egyelőre a guineai harcok politikai hátteréről, az ottani felkelők eszmei vonzalmairól. Annyi világos, hogy egy 1996-os sikertelen guineai katonai puccs résztvevőinek egy része akkor Libériába menekült, ahonnan viszont más lázadók már ezt megelőzően Guineába tették át a székhelyüket az ottani kormány jóváhagyásával. Az utóbbiak azonban nem bizonyultak hálás szövetségeseknek, és a jelek szerint most ők is a guineai felkelőkkel tartanak, akiket maga a libériai kormány is támogat.
Mindezeknek a kapcsolatoknak a hátterében egy korábban szövődött barátság áll, amely a nyolcvanas évek második felében, Kadhafi Líbiájában keletkezett Charles Taylor és Foday Sankoh között. Mindketten gerillakiképzést kaptak, majd az előbbi Libériában, az utóbbi Sierra Leonéban indított felkelést az épp hatalmon lévő kormányzattal, szavakban ezek korrupt voltával és Amerika-barátságával szemben. Lehet, hogy a célkitűzések kezdetben valóban tartalmaztak ilyen-olyan jobbító szándékokat, utólag azonban csak annyi látszik, hogy a tényleges cél
a gyémánt birtoklása
volt. Ezt főként Sierra Leonéban bányásszák, onnan csempészték/csempészik át a felkelők Libériába, ahonnan a nemzetközi piacra kerül. Az eszköz pedig kényszertoborzás, gyerek katonák, erőszak, gyilkolás, csonkítás, az apokalipszis maga.
Taylor 1997-ben célhoz is ért, amennyiben nagy fölénnyel megnyerte az elnökválasztást. A szavazás a jelek szerint csalás nélkül zajlott, és Taylor annak köszönhette a sikert, hogy a lakosság többsége egyszerűen nem mert ellene szavazni, mert joggal tartott a rettegett gerillavezér bosszújától, a kegyetlen polgárháború folytatódásától. Azóta Libéria nyomorban él, a korábban virágzó fővárosban, Monroviában lassan tizedik éve nincs rendszeres víz- és áramszolgáltatás, csak Taylor családja és szűk klientúrája gazdagodik.
Sankohnak nem sikerült az, ami a fegyvertársnak igen, de azt azért elérte, hogy hatalmas nemzetközi nyomás alatt olyan kormány jöjjön létre Sierra Leonéban, amelybe az ő szervezetének a képviselőit is bevonták, ha csak másodhegedűsként is. Az ENSZ tavaly éppen itt kezdte meg egyik legnagyobb mérvű békefenntartó programját, amely azonban már a kezdetekkor megfeneklett, amikor a felkelők habozás nélkül megtámadták az ENSZ-katonákat, százszámra ejtve őket túszul.
Sierra Leonéban a felkelők az ingatag béke első hónapjai után célpontot változtattak, és nem a főváros felé, hanem az ellenkező irányba, a guineai határvidékre irányították hadmozdulataikat. Guinea természetesen szembeszállt velük, és már ekkor elkezdődött a frontok közé szorult menekültek kétségbeesett futása, amit a guineai fegyveresek azért akadályoztak, mert attól tartottak, hogy a menekülők közé támadók is keveredtek.
December óta aztán egyre inkább áthelyeződtek a harcok délnyugat felé, az említett hármas határ vidékére, és most, az elmúlt két hét folyamán vált az ott táborozó menekültek helyzete végleg válságossá. A Sierra Leone-i felkelők Guinea felé összpontosuló harci kedvét egyrészt az fokozza, hogy a
hatszáz brit katona
által irányított, lelkesített és kiképzett reguláris erők sikereket kezdtek felmutatni velük szemben, másrészt viszont az ENSZ békefenntartói tevékenysége gyengülni látszik. A kéksisakosokat nyugati pénzekből állomásoztatják a helyszínen, de a legénység a harmadik világból kerül ki. A legnagyobb kontingens, az indiai, épp a napokban fejezte be teljes kivonulását, követve a jordániai egységeket. A januárban helyükre küldött ukrán katonák kevesen vannak ahhoz, hogy pótolják a hiányt. Taylor libériai csapatai viszont ott vannak a határvidéken, és most már lassan Guinea vonatkozásában sem volna meglepő, ha előbb-utóbb újabb puccskísérletről érkezne hír.
A legégetőbb probléma azonban a negyedmillió menekült sorsának a rendezése. Sierra Leone ingatag helyzetű elnöke, Kabbah azt szeretné, hogy részben az ENSZ, részben a helyi, nyugat-afrikai békefenntartók segítségével nyissanak egy átjárót a frontvonal és az ország belseje között, amelyen keresztül a menekültek hazatérhetnének. Csakhogy a korridor a felkelők kezén lévő területen haladna át, és egyik fél számára sem mindegy, milyen pozíciónyeréssel vagy -vesztéssel járna az akció. Egy másik elképzelés szerint magában Guineában kellene egérutat biztosítani a menekülteknek, egészen az Atlanti-óceánig, hogy aztán hajóval térhessenek haza. Miközben pedig mindezt különböző szinteken latolgatják, egyre bizonytalanabb, hogyan oldják meg ennek az óriási tömegnek a máról holnapra való életben tartását ott, ahová a sorsuk vetette őket.
- kovácsy -
