Saron most széles koalíciót igyekszik építeni: a Munkapártnak kulcsfontosságú tárcákat (hadügy, külügy) ígért, egyes hírek szerint akár több minisztériumról is szó lehet, mint amennyi a Likudnak jut. A nem épp konciliáns jelleméről ismert Saron azért mutatkozik ilyen nagylelkűnek, mert ha néhány hónapnál tovább akar miniszterelnök lenni, erős koalícióra van szüksége. Alig másfél évvel ezelőtt az akkor szintén elsöprő győzelmet arató Barak szilárd parlamenti többsége rövid idő alatt elolvadt, mint hó a napon.
Pedig Barak nem azért bukott meg, mert
valami fene rossz politikus
lett volna - noha általában ezt állítják róla. De úgy kellett kormányoznia, hogy kabinetjében egyszerre ültek súlyosan vallásos és súlyosan világi, keményen jobboldali és keményen baloldali pártok vezetői. A vallásosak örökké pénzt kértek intézményeik számára, a világiak nemet mondtak. A jobboldaliak minden területi engedményt elleneznek, a baloldaliak valósággal forszírozzák őket. Akármit döntött is Barak a békefolyamat egyes kérdéseiben, valamelyik partnere azonnal a torkának ugrott, s így munkájának java részét a koalíciós viszályok csitítása töltötte ki. Ezek után azt hányták Barak szemére, hogy mindenben egyedül határoz, és partnereit nem vonja be a döntésekbe; vagy épp azt, hogy ide-oda lavíroz, szentül megígér valamit, nem teljesíti, aztán megígér mást, és abból sem lesz semmi. De próbálta volna nem megígérni, hogy az eddig mentességet élvező ultraortodox fiatalokat besorozza a hadseregbe! Ezt az összes többi párt elvárta tőle. És próbálta volna megtartani az ígéretét: az ultraortodox Sasz párt (19 mandátummal) azonnal faképnél hagyta volna. Barak az ország egyik legkiválóbb katonája volt, és egyenes jellem - ezért is reménykedtek benne annyira az izraeliek. Az elképesztően bonyolult izraeli politika berkeiben azonban nem ismerte jól ki magát, és bukásához kétségkívül ez is hozzájárult. (Nem véletlenül bukkant föl ismét riválisa, Simon Peresz, aki már akkor politikus volt, amikor Barak még ifjú kommandósként rohamozta az arab terroristákat.) Miután szövetségesei sorra faképnél hagyták, tette azt, amit tehetett: ment tovább a békefolyamatnak nevezett úton, ahogy azt az izraeli baloldal és az egész nyugati világ elvárta tőle. Annyi engedményt kínált a palesztinoknak, amennyit egyetlen elődje sem: hívei már karnyújtásnyira vélték az örök békét. A válasz az új intifáda volt. A békepolitika ezzel megbukott, és magával rántotta Barakot is, mert az izraeli társadalom ennél több engedményre nem volt hajlandó.
Ariel Saronra most, szokás szerint,
majdnem lehetetlen feladat
vár. Megválasztásával a palesztin radikálisok nyeregben érzik magukat, mert úgy hiszik, akcióikra Saron majd visszacsap, és így az erőszak eszkalálódik. Az intifáda egyik "hőse", Marwan Barguti, a Tanzim milícia parancsnoka már ki is jelentette: megmutatja az izraelieknek, hogy Saron megválasztása után sem lesznek nagyobb biztonságban. Az erőszak elszabadulásától tart a nyugati világ is. Saronnak ezt a rossz kört kell megakasztania. Ezért a tőle szokatlan engedékenység: koalícióra kéri föl az arab pártokat, barátságosan beszél telefonon Arafattal (akinek korábban a kezét sem volt hajlandó megszorítani), és biztosítja, hogy különbséget tesz az Izraelben munkát kereső, békés palesztinok és a terroristák között. Ám Saron mindjárt hozzáteszi: palesztin részről mindennek a feltétele az erőszak leállítása. Arra valószínűleg nem lesz hajlandó, hogy a Barak által az utolsó pillanatban a palesztinoknak tett engedményeket magára nézve kötelezőnek ismerje el. Barak stratégiája, a "végső rendezés", a megegyezés a kulcsfontosságú kérdésekben (Jeruzsálem státusa, menekültek visszatérése, határok kijelölése) jó időre lekerül a napirendről. Zalman Soval, Saron egyik legközelebbi munkatársa már ki is jelentette: az oslói folyamat jó ideje halott. Mivel azonban a békét nem lehet levenni a napirendről, új stratégia szükséges. De hogy ez mi lesz, arra még talán az ország legöregebb polgára sem tudja a választ.
Gadó János
Ariel Saron
a "szuperhéja" (Der Spiegel) a nyugati világ Izraellel kapcsolatos komplexusainak kivetülése, tizenhét éves korában lett a Hagana (az államalapítás előtti zsidó önvédelmi osztagok) tagja. Három év múlva, a függetlenségi háborúban már osztagparancsnok, később századparancsnok - a születőfélben lévő izraeli hadseregben minden katona tarsolyában hordta a marsallbotot. 1952 és 1954 között - miközben még a Héber Egyetemen tanul - a 101. számú egység élén megtorló akciókat hajt végre a határon átszivárgó arab terroristák (fedajinok) ellen. Izrael minden háborújában harcol. 1956-ban hadosztályparancsnok, 1967-ben a hatnapos háború egyik hőse. 1973-ban leszerel, hogy indulhasson a választásokon, de a Jom Kipur-i háború hírére az egyiptomi frontra utazik, és átveszi egy páncélos hadtest parancsnokságát. Feletteseinek utasítását nyíltan megszegve, átkel a Szuezi-csatornán, és bekerítő hadműveletet hajt végre, megroppantva ezzel az egyiptomi hadigépezetet.
1974-től kisebb-nagyobb megszakításokkal a knesszet tagja a Likud színeiben. 1977-ben, Izrael történetének első jobboldali győzelme után mezőgazdasági miniszter, a hatnapos háborúban elfoglalt területeken épülő településekfelügyelője és patrónusa. 1982-ben, az Egyiptommal kötött béke után viszont ő számolja föl kíméletlenül a Sínai-félszigeten épült zsidó telepeket. A jobboldali kormányokban kulcsfontosságú politikai tisztségek birtokosa. Gúnynevére ("Buldózer") a civil életben is rászolgál: elképzeléseit tűzön-vízen át keresztülviszi - rendszerint komoly deficitet hagyva maga után a legkülönbözőbb tárcák élén.
Pályafutásának legvitathatóbb pontja és ellenzékének örök ütőkártyája az 1982-es libanoni katonai akció. Ennek során keresztény milicisták rendeztek vérfürdőt Szabra és Satila palesztin menekülttáboraiban. A halottak számát különböző becslések négyszáz és hétszáz közé teszik, palesztin források természetesen több ezer áldozatról beszélnek. Saron ekkor hadügyminiszter volt. Az ügy kivizsgálására felállított izraeli vizsgálóbizottság a hadsereg, így Saron közvetett felelősségét állapította meg: nem fogták elég rövid pórázra a keresztény milicistákat, holott tudhatták, hogy a libanoni polgárháborúban simán benne van a vérfürdő lehetősége. A vizsgálatot követően Saron lemondott. Héja hírneve ellenére békekötések, önkéntes visszavonulások is fűződnek a nevéhez: 1979-ben miniszter az Egyiptommal kötött béke idején, csakúgy, mint 1998-ban, amikor Benjamin Netanjahu kormánya a területek 15 százalékát engedi át a palesztinoknak.
