Afelsorolt rémtetteket a borneói bennszülöttek követték el, akiket átfogó elnevezéssel dajakoknak hívnak, de szakértő források szerint több, független kultúrában élnek. A leginkább hagyománykövető csoportok a trópusi őserdőben, teljes mértékben naturális viszonyok között, cölöpökre épített, hosszú házakban laknak, együtt, egy rakáson az egész, húsz-egynéhány családból álló faluközösség. Vadásznak, halásznak, rizst termesztenek, amennyi feltétlenül szükséges a túléléshez.

Afelsorolt rémtetteket a borneói bennszülöttek követték el, akiket átfogó elnevezéssel dajakoknak hívnak, de szakértő források szerint több, független kultúrában élnek. A leginkább hagyománykövető csoportok a trópusi őserdőben, teljes mértékben naturális viszonyok között, cölöpökre épített, hosszú házakban laknak, együtt, egy rakáson az egész, húsz-egynéhány családból álló faluközösség. Vadásznak, halásznak, rizst termesztenek, amennyi feltétlenül szükséges a túléléshez.

Ez az életforma azonban ma már csak az etnográfusokat és kultúrantropológusokat hozza izgalomba. A benne élők egyre inkább elvándorolnak, hiszen ahogy fogy a trópusi erdő - a környezet károsításának ez a válfaja erősen elterjedt Indonéziában az utóbbi évtizedekben -, úgy csökkennek a vadászterületek, úgy válik tarthatatlanná a hagyományos, természetközeli életvitel.

Akik pedig elvándorolnak, egy olyan, kevert kultúrába csöppennek, amelyhez semmi közük, ahol egy ellenséges világot érzékelnek maguk körül. Ennek a világnak jelentik a legkirívóbb szegmensét a messziről jött, elsősorban Jáva és Madura szigetéről érkezett bevándorlók. A helyiek főként az utóbbiakat,

a maduraiakat utálják,

és nehéz pontosan megmondani, voltaképpen miért. Az újból és újból hangoztatott érv, hogy erőszakosan, bűnözésbe hajló módszerekkel terjeszkednek a szigeten: de sem most, sem az 1997-ben lezajlott, hasonlóan véres leszámolások idején nem született meggyőző elemzés arról, hogy konkrétan mi is velük a baj.

Az első betelepülők egyébként sokkal korábban, generációkkal ezelőtt érkeztek Borneóra. ´k főleg mohamedán malájok, kisebb részben kínaiak voltak, akiknek az utódai a mostani összetűzések során a dajakok mellé álltak, a szintén mohamedán maduraiak ellenében. (Megjegyzendő, hogy nem vehetjük biztosra az etnikai megjelölések pontosságát, hiszen a mostani eseményekkel foglalkozó beszámolók általában minden új betelepülőt madurainak mondanak, pedig alig hihető, hogy világosan elkülöníthetők volnának például a Jáváról érkezettektől.)

A maduraiak betelepülése a harmincas években, a holland gyarmati uralom idején kezdődött, majd a hetvenes években gyorsult föl, amikor az indonéz kormány így próbálta enyhíteni a legsűrűbben lakott szigetek túlnépesedettségét. A telepesek földet kaptak, ennyiben tehát kormányintézkedés eredményeként sértették a helyiek területi érdekeit, erőszakosságot legfeljebb annyiban mutathattak, hogy megvédték, netán önkényesen kibővítették parcelláikat.

Az érdekellentétek azonban a városokban éleződtek ki, ahol az ősi kultúrájukból frissen kiszakadó őslakosok

alulmaradtak

a munkahelyekért folytatott küzdelemben a minden bizonnyal mozgékonyabb, képzettebb, már csak családi hagyományaik szerint is vállalkozóbb szellemű bevándorlókkal szemben. A térség - részben az erdőirtással összefüggésben - viszonylag lendületes gazdasági fejlődésnek vagy legalábbis átalakulásnak indult, a dajakok pedig a peremére sodródtak ennek a változásnak.

Ez a feszültség robbant ki újra és újra a kilencvenes években, amikor hol a dajakok, hol a korábban ide települt malájok tettek kísérletet a később érkezettek elüldözésére - általában egymás támogatását élvezve. Az első jelentősebb összecsapást a Szuharto-rezsim utolsó kitöltött éve, 1997 hozta. Legalább ezren haltak meg, mire a hadsereg pacifikálta a területet. Az akkori harcok elsősorban a sziget nyugati részében zajlottak. Egy évvel Szuharto bukása után, 1999-ben már háromezer áldozata volt az összecsapásoknak, miután a demoralizálódott hadsereg a korábbiaknál jóval kisebb hajlandóságot mutatott a gyilkolászás megfékezésére.

Most pedig könnyen lehet, hogy még csak az események elején tartunk. A betelepülők ellen ezúttal is együttesen fellépő dajakok és malájok fennen hangoztatják, hogy ezúttal egyszer s mindenkorra el akarják hajtani a maduraiakat Borneó földjéről. Csakhogy ők meg nem nagyon tudnak hová menni. Ezzel magyarázható, hogy a korábbi rossz tapasztalatok ellenére is maradtak, és megpróbálták kibekkelni, amíg a hadsereg helyreállítja a közbiztonságot.

Most viszont ez a remény gyengülni látszik. Amikor a szúró- és vágófegyverekkel felszerelt támadók

hozzáláttak az emberirtáshoz

és a telepesek portáinak a módszeres felégetéséhez, becslések szerint vagy huszonötezren menekültek az őserdőbe, ahonnan a hét folyamán aztán fokozatosan előmerészkedtek, hogy elérjék a hatóságok által a kimenekítésükre küldött hajókat. Lapzártánk idején már vagy tízezren hagyták el Borneót, és még tizenötezren várták, hogy evakuálják őket. A hivatalos nyilatkozatok nem tagadták, hogy a sziget belső, nehezebben megközelíthető területein élő telepesek változatlanul életveszélyben vannak.

Indonéziában ma nem ez az egyetlen, népcsoportok közötti konfliktus, és az államvezetés a jelek szerint egyik ilyen helyzettel sem képes megbirkózni. De hát maga a központi kormányzás rendült meg, Wahid elnököt csak a politikai csoportok bonyolult egyensúlyozgatása tartja hatalmon. ´ maga nem mutat egyértelmű és karakteres politikai szándékokat, sem más téren, sem ezeknek a konfliktusoknak a kezelésében. A borneói összecsapások kezdetekor, a legnagyobb belpolitikai káosz kellős közepén hosszas afrikai és közel-keleti körútra indult, mintha csak országa megoldhatatlannak tűnő problémái elől menekülne.

- kovácsy -