Az első dumaválasztást még 1993 decemberében, néhány hónappal a parlament szétlövésébe torkolló krízis után rendezték. Érdekes módon akkor senkit nem nyugtalanított, hogy olyan intézményekbe választanak képviselőket az orosz polgárok, amelyek nemcsak fizikai valójukban, de jogi értelemben sem léteztek. A törvényhozás két házát (az állami dumát és a szövetségi tanácsot) ugyanis épp az az új alkotmány teremtette meg, amelyről a választásokkal párhuzamosan folyó referendum döntött. Beszédes tény, hogy máig ez az egyetlen olyan voksolás, amelynek részletes eredményeit soha nem hozták nyilvánosságra.
A gyakorlásnak szánt '93-ast követően 1995-ben, majd - az eredetileg tervezett négyéves ciklusokra térve - 1999-ben és 2003-ban tartottak parlamenti választásokat. Ezek a hatalom tényleges birtokosait soha nem hozták tűzbe. Már csak azért sem, mert a '93-as alkotmány erős elnöki rendszert alakított ki, amelyben a parlament két házának legfeljebb mellékszerepek jutottak. Ezek közül néhány fontos lehetett volna - ha nem is a hatalom napi működtetése szempontjából, de a demokratikus verseny és a nyilvános politika fortélyainak elsajátítása miatt. Ez azonban távolról sem alakult így. A 2000-es évekre a szövetségi gyűlés nemcsak a végrehajtó hatalom feletti kontrollt veszítette el, de azt a képességét is, hogy legalább a politikai alternatívák megvitatásának nyilvános fóruma legyen, és ezzel az új politikai osztályt és a politikai közösséget fokozatosan valódi politikai súllyal ruházza fel.
Idővel, ahogy a mindenkori elnök környezete kitanulta a választások befolyásolásának trükkjeit, a törvényhozási voksolás egyre kiszámíthatóbbá és irányítottabbá vált. Már a jelcini korszak választásai sem voltak makulátlanok. Akkor is lejtett a pálya, de legalább lehetett érteni, hogy miért: a 90-es években még reális veszély volt a politikai és gazdasági átalakulás ellenfeleinek megerősödése, sőt visszatérése a hatalomba. Az első olyan esztendő, amikor a Kreml politikai kockázatoktól mentesen hátradőlhetett volna, és méltányos feltételek biztosítása mellett bonyolíthatta volna le a soros voksolást, 2003 volt. Hisz a putyini stabilizáció első három évét nyilvánvaló, nem manipulált társadalmi elismerés övezte - egy pillanatig sem volt kétséges a Kreml által támogatott hatalompárt, a már akkor is létező Egységes Oroszország fölényes győzelme. De nem ez történt. A pálya megint lejtett, jobban, mint bármikor. A 2003. decemberi választás az elnöki kurzus fontos szakaszhatára lett: ekkor vált egyértelművé, hogy a putyini stabilizáció nem a majdani demokratikus konszolidációt alapozza meg, hanem - legjobb esetben - az autoriter modernizációt.
99 százalék
A Kreml mostani magabiztos pozícióját sem arra használta, hogy egyenlőbbé és méltányosabbá tegye a választásokat. A pénzügyi lehetőségek, az "adminisztratív erőforrások", a médiához való hozzáférés tekintetében a politikai verseny szereplői közti különbségek 2003-hoz képest is csak nőttek. A Kreml rokonszenvét nem élvező pártok az igazságszolgáltatás elfogulatlanságában sem bízhattak. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a két háborút megélt Csecsenföldön a szavazók 99 százaléka a hatalompártra, azaz az Egységes Oroszországra adta voksát, a gyanú még inkább megerősödik. A megbízhatóan autoriter Azerbajdzsánban, ahol valódi dinasztikus átörökítést sikerült levezényelni (Gejdar Alijev önfiának, Ilham Alijevnek adta át az elnöki posztot), nos, még ott is ügyeltek arra a legutóbbi parlamenti választásokon, hogy a hatalmi párt jelöltjei ne kapjanak többet 60-65 százaléknál.
Mindazonáltal a választások végeredményét - noha számos, korábban nem alkalmazott trükkel "finomították" (látványosan megugrott például a nem állandó lakhelyükön szavazók száma) - nem a voksolás napján bevetett eljárások és politikai innovációk határozták meg. Sokkal inkább az a tudatos "politikai munka", amellyel a Kreml a politikai folyamat egészét vonta ellenőrzése alá.
Az EBESZ a 2003-as megfigyelői tapasztalataiból kiindulva közel másfél tucat pontban foglalta össze az ajánlásait. Többek között az orosz pártrendszer megerősítését szorgalmazta: javasolta a regionális és kisebbségi csoportok érdekeit hatékonyan képviselni tudó pártok alapításának és működésének segítését és a választásokon induló pártokra nehezedő pénzügyi terhek mérséklését. Az orosz jogalkotás azonban ennek épp az ellenkezőjét tette. A párttörvény módosítása jelentősen megnehezítette a pártok alapítását és bejegyzését. A regisztráció feltételévé tették az 50 ezer fős igazolt taglétszámot és annak szigorúan szabályozott területi megoszlását. "Adminisztratív támogatás" nélkül így gyakorlatilag lehetetlenné vált új pártot alapítani, sőt a már működők jelentős részét is képtelenség fenntartani. E döntés megfelezte a választásokon indulni képes pártok számát: míg 1999-ben 26, 2003-ban 23, idén már csak 11 párt vehetett részt a versenyben. A szigorítások azt a célt szolgálták, hogy konzerválják a 2003-ban kialakult pártszerkezetet és arányokat.
A választások előtt nemcsak a párt-, de a választási törvényt is több lényeges ponton megváltoztatták (ilyen átfogó revízió 1993 óta nem történt). Megszűnt a vegyes rendszer, december 2-án immár csak pártlistán lehetett hozzájutni a 450 képviselői hely egyikéhez. A bejutási küszöböt 5-ről 7 százalékra emelték. Megtiltották, hogy pártok mellett pártblokkok, választási szövetségek vagy nem pártként bejegyzett társadalmi szervezetek, illetve mozgalmak is elindulhassanak. Az EBESZ ajánlásai közül egyetlenegyet vettek figyelembe: eltörölték azt a kissé szokatlan gyakorlatot, hogy a választópolgárok a "protyiv vszeh", azaz a "mindenki ellen" rubrikára is leadhassák voksukat. E rubrika eredetileg a választási visszaélések lehetőségét volt hivatott csökkenteni. Ha ugyanis a protestszavazó polgár tiltakozását üres, megjelöletlen cédula bedobásával jelezte volna, az alkalmat adott volna a csalásra, a szavazólap utólagos kitöltésére. A "mindenki ellen" rubrikát legutóbb a szavazók 4,7 százaléka jelölte meg, amivel a protyiv vszeh az ötödik helyre futott be. Evvel a kissé egzotikusnak tetsző intézménnyel együtt eltörölték az érvénytelen szavazatok összesítésének gyakorlatát is - a protestálásnak ezt a módját sem hagyták meg a polgároknak. És végül: a választás érvényességéhez, biztos, ami biztos, nem állítottak föl részvételi küszöböt.
Az EBESZ azt is javasolta, hogy hagyják el a választási törvénynek azt a rendelkezését, amely előírja a tévékben és rádiókban a pártok számára biztosított ingyenes reklámidő díjának utólagos visszafizetését, ha a párt nem éri el a leadott voksok legalább 2 százalékát. Nos, e rendelkezést nemhogy nem törölték el, de a küszöböt felemelték 3 százalékra. Emiatt a parlamentbe bekerült négy párt kivételével az összes többinek jelentős összegeket kell utólag kifizetnie. Emellett elvesztik azt a kauciót is - pártonként 60 millió rubelt, mintegy 420-440 millió forintot -, amit előzetesen azért tettek le a központi választási bizottságnál, hogy mentesüljenek az indulásukat támogató aláírások összegyűjtésétől. A kauciót azért választották egyes pártok, például a Grigorij Javlinszkij vezette szociálliberális Jabloko, mert korábbi tapasztalataikból tudják, milyen könnyű az aláírások 5 százalékáról kimutatni, hogy hamis. (A Jablokót nemrégiben ezzel az eljárással zárták ki a pétervári regionális választásból.) A zálogosdinak és a reklámidő utólagos behajtásának az a célja, hogy a fölösleges, a Kremlnek csak kellemetlenséget okozó pártokat pénzügyi csődbe vigye. A Kreml 2003-ban még beérte azzal, hogy távol tartsa a dumától a nyugatos és liberális pártokat, most már be is dönti őket.
Az orosz Medvegyev
Mindebből jól látszik: a Kreml nem egyszerűen parlamenti választásokat akart tartani, hanem olyan referendumot, ami egyértelművé teszi Putyin elsöprő társadalmi támogatottságát. Erre minden jel szerint azért volt szükség, mert máig tisztázatlan a "Putyin utáni korszakra" való áttérés világos menetrendje. A hatalmi elit képtelennek bizonyult széles körben elfogadható utódjelöltben megegyezni. Ez pedig bizonytalanná teszi Putyin jövőjét, és rávilágít a putyini stabilizáció legkomolyabb deficitjére - az intézményekben garanciát nyerő demokratikus stabilitás hiányára. Az elnök hétfő délben - nem kis meglepetést okozva - a kormány első miniszterelnök-helyettesét, a Gazprom igazgatótanácsának elnökét, az oroszországi viszonyok közt liberálisként számon tartott Dmitrij Medvegyevet nevezte meg utódjelöltjeként. Putyin a népszavazássá alakított választáson begyűjtött politikai támogatással a korábbiaknál is erősebb politikai védernyőt teríthet jelöltje fölé. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy Medvegyev maradéktalanul élvezi az oroszországi hatalmi klánok mindegyikének támogatását. Mindazonáltal aligha kétséges, hogy a külvilág számára ő tűnik a leginkább elfogadható jelöltnek; számos jelből ítélve ő az, aki a leginkább kész a külvilággal való párbeszédre és együttműködésre. Az orosz tőzsde az utód megnevezése nyomán mindenesetre szárnyalni kezdett.
