Dús, fehér üstök, John Wayne-re emlékeztető vonások, és nevető barna szem: néhány órával a halála után Jovan Divjak tábornok arcmása a nemzeti könyvtár homlokzatára vetítve tűnt fel a szarajevói éjszakában, a felirat rajta ez volt: „Hvala, Jovo”. Néhány nappal később pedig a város lakói – figyelmen kívül hagyva a hatóság felszólítását, miszerint a pandémiára tekintettel maradjanak otthon – tömegesen kísérték el utolsó útjára az ő tábornokukat. A Bare temetőben a sír előtt lassan egész virághegy növekedett, s miközben a koporsót a sírgödörbe engedték, Damir Imamović két zenésztársa kíséretében a Bella Ciaót, a partizánok dalát énekelte olaszul. A szép végtisztesség az ostromlott Szarajevó jelképét és lelkét búcsúztatta.
Maradt, aki volt
Slobodan Milošević, (az akkor már csak Szerbiából és Montenegróból álló) Jugoszlávia elnöke, Radovan Karadžić, a szakadár (boszniai) Republika Srpska elnöke és Ratko Mladić tábornok 1992-ben hozzáláttak Bosznia-Hercegovina függetlenségének eltiprásához és az ország feldarabolásához, hogy létrehozzák Nagy-Szerbiát. Mindehhez a nem szerb nemzetiségű katonáktól már 1991-re megtisztított Jugoszláv Néphadsereget (JNH) használták fel. Divjak volt a JNH egyetlen szerb főtisztje, aki nem volt hajlandó csatlakozni a Bosznia elleni támadáshoz. A háború előtti utolsó években ő volt a szarajevói területvédelmi egységek (Teritorijalna odbrana – TO) parancsnoka, s ebben a minőségében 1991 szeptemberében a boszniai államhoz hű erőknek nyitotta meg a TO egyes fegyverraktárait. A háború kitörése után, 1992 áprilisában a megszülető bosznia-hercegovinai hadsereg tábornoka és egyik főparancsnok-helyettese lett – ez a hadsereg eleinte muzeális fegyverekkel próbált szembeszállni az agresszióval. Divjaknak kulcsszerepe volt Szarajevó védelmének megszervezésében. „Azok, akik elhagyták a városukat, hogy a hegyoldalakról lőjék, más szerbek. Amikor a bosnyákok, horvátok és szerbek mellett maradtam, nem tettem mást, mint hű maradtam a katonai eskümhöz: a civil lakosság védelméhez” – mondta később.
Szarajevót elvágták az élelmiszer-ellátástól, az áramtól és a fűtéstől. Mladić csapatai szüntelenül ágyúzták a várost, az utcán játszó gyerekekre lőttek és a vízért sorban álló szüleikre. „Lőjetek, lőjetek szünet nélkül! Tébolyba kell őket kergetni” – adta ki a parancsot Mladić. Az 1200 napig tartó ostrom – a leghosszabb a 20. század történelmében – 11 500 halálos áldozatot és fél százezer sebesültet követelt. Divjak a csapdába ejtett városban a reményt táplálta. Szünet nélkül járta a frontvonalakat, hogy lelket öntsön a katonáiba, s ott volt a meggyilkolt, haldokló civilek mellett. Minden gesztusával a többnemzetiségű Bosznia-Hercegovina mellett tüntetett. Mindeközben „költő-tábornoknak” nevezték, majd’ minden este feltűnt egy kiállításmegnyitón, felolvasóesten, színielőadáson. Az aknazáporban a kultúra kitart. „Ez volt a fegyverünk” – mondta erről később.
Tárgyalásai Ratko Mladić-tyal és a tábornokaival, amelyek az ENSZ felügyelete alatt, a szarajevói repülőtéren zajlottak, emlékezetes, könyvbe illő pillanatok voltak – emlékszik vissza Rémy Ourdan, a Le Monde akkori tudósítója. Amikor Mladić a főváros meghódításáról értekezett, Divjak azzal vágott vissza neki: ha nem tudsz viselkedni a városban, akkor maradj a hegyekben!
Divjak maga az anti-Mladić – jóllehet életrajzuknak vannak közös elemei. Nagyjából kortársak (Divjak 1937-ben, Mladić 1943-ban született), s mindkettőjüket a JNH formálta. Mladić egy isten háta mögötti kelet-boszniai faluban született. „Faragatlan, nyers ember, akit minden ízében áthat az a vidéki környezet, amelyből származik” – jellemezte Divjak az emlékirataiban. De Divjak Karadzić-tyal szemben sem volt kíméletesebb, sosem titkolta, hogy montenegrói tahónak, papaknak tartja. „A szarajevóiak kikacagták a költészetét és gúnyt űztek morbid klapanciáiból.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
