A múlt héten határozatot hozott a hágai Nemzetközi Állandó Döntőbíróság egy dél-szudáni régió határairól. A térség az országból kiválni szándékozó déli területek északi határán, tehát ütközőzónában fekszik, kőolajban gazdag, részben nomád állattenyésztő arabok (misziriják), részben letelepült, de szintén állattenyésztő feketék (ngok dinkák) lakják - konfliktusforrás van tehát több mint elég. Abyeiről beszélünk, amely egyrészt tartomány, másrészt város - volt, amíg tavaly arab milicisták gyilkolászva porig nem rombolták, és földönfutóvá nem tették az ötvenezres lakosságot. Bizonyíthatatlan feltevés szerint az északi kormányzat fegyverezte fel őket, amelyet viszont Kína lát el fegyverrel,
olajkoncessziók
fejében. A hágai döntés öszszébb húzta a terület határait, amelyből így fontos olajlelőhelyek estek ki, viszont egyneműbbé vált a lakosság. Leegyszerűsítve: a lecsípett részek átkerültek északra, a maradék viszont biztosabban délre voksol majd a megfelelő népszavazáskor. Meglepő módon nemcsak az északiak, de a déliek is elfogadták - szavakban legalábbis - az utóbbiakra nézve kedvezőtlen cserét, csak a helyi lakosság elégedetlen törzsi hovatartozástól függetlenül: mostantól annyi sem jut nekik az olajjövedelmekből, mint eddig. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a döntőbírák a lehető legjobb megoldást választották, amikor a kérdést egy nagy, súlyos és szinte reménytelen probléma részeként kezelték, és nem a bizonytalan hagyományokból kiindulva próbáltak igazságot tenni.
Az elmúlt öt évben Afrika (egyelőre) legnagyobb országából érkezett hírek túlnyomórészt a dárfúri népirtásról, a nyugati országrész helyzetének kilátástalanságáról, menekültek millióiról, halottak százezreiről szóltak. A fegyveres konfliktusok azonban újabban olyannyira felerősödtek és elszaporodtak Szudán déli részében és a köztes határvidéken, hogy az idei első fél évben az összecsapások több áldozatot követeltek ebben a térségben, mint Dárfúrban.
Huszonkét évig tartott az a polgárháború, amelyet 2005-ben zárt le egy átfogó békemegállapodás a muszlim, arab észak és a számtalan, részben kereszténységre térített, részben helyi vallásokat követő fekete-afrikai etnikum által lakott dél között. Az összesen vagy kétmillió ember halálát okozó ellenségeskedések valóban lecsillapodtak, bár egy-egy súlyosabb összecsapás is folyamatosan előfordult. A szudáni kormány a nemzetközi közvetítéssel zajló tárgyalásokon belement még abba is, hogy a korábban felfedezett jelentős déli kőolajlelőhelyek jövedelmét fele-fele arányban megosztja a helyiek autonóm kormányával. A déli felkelők szervezete, a Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom (SPLM) bekapcsolódott a khartúmi központi kormányzat munkájába, amelyet időről időre a békeszerződés menetrendjének szabotálásával vádol. Ennek a menetrendnek a végső mozzanata egy átfogó déli népszavazás (Abyeiben még ez előtt döntenek arról, hogy melyik országrészhez akarnak tartozni). 2011-re tűzték ki, de előzőleg ki kell jelölni a jelenleg részleges autonómiát élvező déli terület pontos határát, össze kell írni a szavazásra jogosultakat, akiknek a többsége analfabéta, szavazásról sosem hallott, és akik (meg a mindenféle fegyveres milíciák) sokféle hagyományos ok miatt vagy a puszta zsákmányszerzés érdekében egymással is véresen össze-összezördülnek. Abban viszont állítólag nagyjából egységesek, hogy Dél-Szudán függetlenségét akarják.
Ezt viszont az északiak nem igazán szeretnék, hiszen a békekötésbe sem józan belátásból vagy kielégített önérdekből, hanem a nemzetközi nyomásnak engedelmeskedve mentek bele. Most éppen a nemrég több hónappal elhalasztott össz-szudáni elnök-, illetve általános választás előkészületei késlekednek, márpedig a majdani referendumot megalapozó törvényt alighanem csak az új parlament fogadja majd el.
De a khartúmi politikai helyzet önmagában is ingatag. A Nemzetközi Büntetőbíróság a Dárfúrban történtek kapcsán vád alá helyezte Omár Hasszán el-Besírt népirtás, valamint emberiesség elleni és háborús bűncselekmények miatt. El-Besír már két évtizede irányítja diktatórikus módszerekkel az országot, és hatalmát még meg is szilárdította az észak-déli békekötés, amely lehetővé tette a szudáni olajkitermelés fellendítését, az ország pacifikálását, következésképpen az életkörülmények lassú javulását. A déliek bevonása a kormányba pedig egyfajta ellensúlyt jelentett az annak idején puccsal hatalomra került államfő ellenzékével szemben, amely
szívesen megszabadulna
már a büntetőbírósági döntés következtében nemzetközi szinten nemkívánatos személlyé vált diktátortól. Ráadásul vannak olyan hírek, hogy saját háza táján, a kormányzó Nemzeti Kongresszus Párton (NCP) belül is szívesen elhatárolódnak tőle, habár ehhez a jól fejlett állambiztonsági szerveknek is lesz még egy-két szavuk. Mindez együtt akár arra is sarkallhatja a khartúmi kormányt, hogy tetszik, nem tetszik, a békemegállapodás tiszteletben tartására törekedjen (ez gyakorlatilag a dél leválását jelentené). Várhatóan egyre nagyobb nyomás alá helyezi majd Washington is, hiszen egy újabb polgárháború megrengetné az egész térséget Eritreától a Szudánnal szintén határos Kongóig.
Ugyanakkor mindkét oldalon erős a félelem, hogy a béke menetrendje mégis felborul. Hiába vannak a szudáni hadseregen belül olyan egységek, amelyekbe az együttműködés javítása érdekében bevontak a harcok végeztével feladat nélkül maradt déli felkelőket is, a (most még) belső határ mindkét oldalán erőteljesen fegyverkeznek, ami különösen délen érezteti a hatását az égetően fontos infrastrukturális beruházások lassulásában. Ezért is nyelte le az itteni vezetés a mostani hágai döntést, amely területének és olajkincsének egészéhez képest nem jelent komoly veszteséget, viszont kiküszöbölt legalább egyet az ellentétek közül, amelyek akadályozzák a remélt függetlenséget.
