Irán

Vihar előtt, vihar után

  • Ablaka Gergely
  • 2009.07.30 00:00

Külpol

Másfél hónappal a vitatott elnökválasztás után csillapodni látszik a forradalmi lelkesültség a teheráni utcákon, ám a politikai vihar továbbra sem ült el. A társadalmi megosztottság mellett a forradalmi eliten belül is kiéleződtek a frakcióharcok, s ez komoly válságba sodorhatja az iszlám köztársaság 30 éves rendszerét.

A tizedik iráni elnökválasztást Mahmud Ahmadinezsád utcahosszal nyerte, közel kétannyi szavazatot kapott, mint ellenlábasa, Mir Hoszszein Muszavi. Ám az eredményhirdetés után az utcák hetekre lángba borultak, súlyos összecsapások voltak országszerte. A tiltakozó megmozdulásoknak végül az elképesztő erejű biztonsági fellépés és szigor vetett véget.

Mi folyt ott?

Az elnökválasztás egyik olvasata, hogy Ahmadinezsád így vagy úgy (csalással vagy anélkül), de nyert. Osztályalapú szavazást feltételezve nincs is mit csodálkozni ezen, az elnök populista politikájával sok szavazatot szerezhetett a szegényebb rétegek körében. (Az ország lakosságának még mindig közel harmada él a szegénységi küszöb alatt.) Az olcsó hiteleket meghálálva például sok azeri földijével, Muszavival szemben a "Doktorra" adta a voksát. Ahmadinezsád népszerűsége azonban nemcsak az "osztogatásnak" köszönhető. Vallásosságával azon irániakat tudja maga mellé állítani, akik még mindig a tradíciókhoz ragaszkodva élik a mindennapjaikat. Az elit korrupciós ügyeit firtatva a rendszer régi vezetésével elégedetleneket is meg tudja nyerni magának; a nemzetbiztonság ügyében tanúsított határozottsága pedig igencsak vonzóvá tette a nacionalista perzsák körében is. Ahmadinezsád kétségkívül nem a legjobb gazdasági szakember, de a lakosság egyik felének tetszetős jövőképet kínál. Az elnökválasztás másik olvasata szerint viszont súlyos csalás történt - "Muszavi 21 millió szavazatával szemben a Doktor csak hatot gyűjtött!" -, s ez vitte a tömegeket az utcára. Sokan egyenesen "zöld forradalomról" (ez volt Muszavi kampányszíne) vagy "perzsa tavaszról" beszéltek.

A tíz évvel ezelőtti diáktüntetésekkel szemben nem csupán egy érdekcsoportra és az egyetem környékére korlátozódtak az események, a nagyvárosokban is mozgolódások voltak, szinte valamennyi társadalmi osztály és korcsoport részvételével. Miként harminc esztendővel ezelőtt, a Khomeini vezette iszlám forradalom idején, most is széles társadalmi aktivizmus bontakozott ki. Muszaviból valóságos nemzeti hős lett, a tetőket pedig, akárcsak akkor, most is tüntetők lepték el, s azt kiáltozták éjjelente: "Allah u Akbar!" Ám valódi forradalomról túlzás lenne beszélni: ehhez az iráni társadalom túlságosan megosztott, a vezetés pedig korántsem gyengült meg, csak vitatkozik. Az események inkább a forradalom győzelme után kibontakozó frakcióharcokra emlékeztetnek, mintsem magára a forradalomra: a letartóztatások és kemény fellépések, a cenzúra, valamint az alkotmányos jogok megkurtításának korszakára. Ekkoriban zajlott az a vita is, hogy tulajdonképpen milyen tartalmat kapjon az új iszlám köztársaság. A keményvonalas vallásiakkal és a bazári kereskedőkkel a szekulárisabb polgári liberálisok és baloldaliak álltak szemben. A harcból akkor a "tradicionalisták" csoportja jött ki győztesen, de a polgári értékeket képviselők azóta is jelen vannak, újabban meg is erősödtek. Sokan úgy látják, hogy a jelenlegi vita nem másról szól, mint a "reformpártiak" harminc éve megkezdett küzdelmének folytatásáról.

Kum szemináriumaiban

Az Iráni Iszlám Köztársaság berendezkedését mindig is frakcióharcok jellemezték - az elit korántsem olyan egységes, mint vélnénk. Magát a perzsa társadalmat is mély tagoltság jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. A politikai frakciók között jelentősek a nézetkülönbségek az iszlám értelmezésében, de erős a lappangó - olykor nyilvános - személyi versengés is.

Az érdeklődés középpontjában kétségkívül az elnökjelöltek, a reformpárti Muszavi és a populista Ahmadinezsád állnak, de az iráni dráma valódi főszereplői talán mégsem ők - hanem azok, akik mögöttük állnak, akik mozgatják és pénzelik őket. Vagyis a legfőbb vezető, az iszlám köztársaság legfőbb ura, Ali Khamenei nagyajatollah, illetve Hásemi Rafszandzsáni ex-elnök, számos fontos testület vezetője, az ország leggazdagabb embere. A korábbi évek választásai (Szakértők Gyűlése és Medzslisz) után a mostani elnökválasztás is az ő párviadaluk egyik fontos menete lett.

Az államalapító Khomeini ajatollah halála után Khamenei és Rafszandzsáni egyfajta munkamegosztásban még közösen vezényelte le az átmenetet, de már akkor sok volt köztük a súrlódás, jóllehet mindketten a konzervatív táborhoz tartoznak. Khamenei a keményvonalasokhoz húz, Rafszandzsáni a pragmatistákhoz. Az ország és a forradalom jövőjéről is eltérő a véleményük: előbbi az alapokhoz térne vissza, utóbbi reformokat sürget. Körülöttük két tábor, melyek egyre élesebb vitákat vívnak, mint azt a júniusi utcai események is bizonyították. Az egyik kérdés, ami a megosztottsághoz vezetett, hogy vajon milyen következményei lehetnek egy esetleges amerikai kapcsolatfelvételnek. A pragmatisták az előnyöket szajkózzák (fizetőképes piac, technológiai transzfer stb.), a keményvonalasok attól tartanak, hogy az esetleges kiegyezéssel nem csupán a reformerek erősödnének meg, hisz ezután már nem lehetne árulónak bélyegezni őket, hanem egyfajta "bársonyos forradalom" is bekövetkezhet. A radikális konzervatívok úgy vélik, az amerikai-iráni enyhülés a szankciók feloldásával járna, s ez alapjaiban kérdőjelezné meg a keményvonalasok hatalmát, akik az ország gazdaságának jelentős részét tartják jelenleg ellenőrzésük alatt.

A külpolitikai és gazdasági kérdéseknél is fontosabb azonban az a belső küzdelem, amely a forradalmi elit régi és új generációja között látszik kibontakozni. Maga Ahmadinezsád személye, még inkább kormányzati garnitúrája egyfajta neokonzervatív hatalomátvételt hozott 2005-ben, mert több ponton is szembement a tradicionális konzervatív elittel. Korrupcióval vádolt több prominens személyiséget; egy ízben sógorát szerette volna első számú alelnökének kinevezni, és sokszor túl aktivista álláspontot fogalmazott meg a vallási kérdésekben. Ráadásul az elnöki tisztség nem kirakatintézmény, alkotmányos felhatalmazásainak, politikai szerepének, még inkább a közvetlen választás intézményének köszönhetően komoly befolyással és legitimációval rendelkezik az iráni hatalmi felépítményben.

A Rafszandzsáni vezette mérsékelt konzervatívok ellentámadásba lendültek, a választást megelőzően pedig úgy tűnt, hogy emberük, Muszavi sikert arathat. A legfőbb vezető azonban nem így gondolta, s Ahmadinezsádra szavazott. Vajon miért? Nos, egyfelől mert a Rafszandzsánival folytatott meccsben minden lojális "katonájára" szüksége van, s mert kellően erősnek gondolja, hogy vele csatába szálljon a veszélyes regionális vizeken. Ne feledjük, hogy Izraelben keményvonalas vezetés van, az amerikaiak nem tettek érdemi lépéseket, a szomszédos államok nagy része pedig igencsak instabil (Irak, Pakisztán, Afganisztán). A hírek szerint Rafszandzsáni azon ügyködik Kum szemináriumaiban, hogy valamiféle "puccsot" hajtson végre a legfelső vezetésben.

Hallgat a bazár

Az iszlám köztársasági rendszer jól vizsgázott a zavargások megfékezésében, a speciális erők (például a Baszídzs milícia) rendet teremtettek az utcákon. Ám a verseny még nincs lefutva, miként azt a Rafszandzsáni-beszédre összegyűlt ellenzékiek is jelezték. Mindkét tábornak komoly támogatói bázisa van. Azt azonban már most állíthatjuk, hogy valami megváltozott az iszlám köztársaságban. "Az üveg öszszetört" - fogalmazott egy libanoni lap, arra utalva, hogy az elnökválasztási mizériának köszönhetően megrepedt a forradalmi vezetés körüli védőburok. A kritikák nagy része most már közvetlenül a legfőbb vezető ellen irányul, lett légyen szó akár fiatal tiltakozókról vagy egykori bizalmasokról (például Ali Laridzsáni). A tiltakozók és vezéreik a legfőbb vezető tiltásával mit sem törődve vonultak utcára. Sokan vannak azok is, akik a régi lemezt veszik elő, s Khamenei vallási potenciálját veszik tűz alá (mint például Hosszein Ali Montazeri nagyajatollah). A "turbános sah", ahogyan sok ellenzéki nevezi Khameneit, óvatlan volt, amikor nyíltan Ahmadinezsád mellé állt, mivel így nem sok helyet hagyott magának a politikai manőverezésre. Khamenei, aki mindig is küszködött a hátország hiányával, könnyen meglehet, hogy épp saját politikai sírját ásta meg a tiltakozások véres elfojtásával. (Egyes beszámolók szerint a halálos áldozatok száma közel 200-ra tehető.) A tiltakozókkal szemben alkalmazott túlzott erőszak, de még inkább a szavazás hivatalos korrekciója komoly legitimitásvesztést eredményezett. Választási visszásságok ezt megelőzően is előfordultak, de az eredménnyel most nagyon nincs kibékülve a társadalom egyik fele, s nem is alaptalanul. (Két tartományban is 100 százalék "feletti" volt a részvétel, a választást követően a voksok számolása a megszokottól "eltérően" zajlott, és több szabálytalanságot is megállapítottak.) Hasonló esetre az iszlám köztársaság 30 éve alatt nem került sor. Most sokan érzik úgy, hogy a szavazatukat elvették, s panaszkodnak, hogy "Irán eddig iszlám köztársaság volt, de ezután csak iszlám lesz!". A szavazás mindig is fontos eleme volt a rendszernek, miként erre maga Rafszandzsáni is rávilágított pénteki szónoklatában: "Az iszlám köztársaság a részvételre épül... s az emberek szavazata nélkül nem működik!" (Beszédében egyébként az elnökválasztást övező heteket válságosnak nevezte.) S valóban: az iráni politikai rendszer három évtizedes sikertörténetének egyik eleme a "népi részvétel", ami súlyos csorbát szenvedett most, és ha végérvényesen elvész a népszuverenitás látszata, úgy a rendszer is könnyen válságba kerülhet. Hisz a másik elem (az "egységes vezetés") szintén rogyadozik; az eliten belül is szélesednek a törésvonalak, s élesednek a frakcióharcok.

Khamenei ajatollah a megállapodást a gyengeség jelének tekinti, így aligha várható, hogy visszakozzon, s új választásokat írjon ki. Ha mégis megtenné, a befolyása jelentősen csökkenne. Amennyiben kitart protezsáltja, Ahmadinezsád mellett, a frakcióharcok elhúzódását és a társadalmi mozgolódásokat kockáztatja, amelyek nemhogy a saját hatalmát, de a rendszer stabilitását is veszélyeztetik. A széles körű elnyomás a "zöld mozgalom" szervezettségét és kitartását látva nem tűnik könnyű feladatnak. A helyzet komplikáltságát növeli, hogy az igazán nagy kérdések még nem dőltek el, a vallási szemináriumokban még komoly vita zajlik az események értelmezéséről, a klérus állásfoglalásáról és pártválasztásáról. Csöndben maradt eddig a bazár és a középosztály jelentős része is, miként a kulcsfontosságú olajiparban sem került sor komolyabb mocorgásra. Az iszlám köztársaság jövője bizonytalanabb, mint valaha.

Neked ajánljuk