Ilyen volt például annak a mogadisui szinkronstúdiónak az esete, ahol indiai tucatfilmeket tesznek át szomáli nyelvre - kérdés, hogy miféle keresletre számítva a világ egyik legrégebb óta legszegényebb országában, ahol idestova másfél évtizede lényegében megszűnt az államiság. Igaz, hogy a helyszíni tudósítók légkondicionált szállodák létezéséről és a legújabb típusú mobiltelefonok széles körű használatáról is beszámolnak - bár az is igaz, hogy tapasztalataikat az őket kísérő-védő nagyszámú fegyveres köréből merítik, akik nélkül aligha jutnának épségben messzire. Ezek a fegyveresek pedig belőlük - a külföldiekből - élnek.
Az országban nincs közigazgatás: az egykori minisztériumi épületek egy része menekültek számára biztosít átmeneti tömegszállást a káosz kezdete, 1991 óta becslések szerint duplájára duzzadt, jelenleg kétmilliós fővárosban. Igazságszolgáltatás sincs - pontosabban már
formálódik, csak éppen
nem laikus, állami, hanem mohamedán vallási bíróságok keretében. Ezek köré a jogérvényesítés érdekében milíciák is szerveződnek, és egy ilyen csoport dúlta föl az említett stúdiót, mondván, hogy az iszlám tiltja a videózás alantas szórakozását. De megtámadják és lerombolják a kábítószerárusok és a szeszcsempészek raktárait is, felszámolják az emberrabló bandákat, ami nem kis rokonszenvet ébreszt irántuk a lakosság körében.
Talán csak a nagyvárosban tevékenykednek ilyen határozottan, talán élvezik az ideiglenes kormányzat támogatását is - tény viszont, hogy távolabbra, a parti vizekre nem terjed ki az akciósugaruk. Nem úgy kell persze képzelni a dolgot, hogy magányos desperádók viharedzett kis csoportjai kalandoznak halálfejes lobogó alatt az Adeni-öböl térségében, Afrika szarvát kerülgetve. Fürge motoros hajókon bukkannak föl alig tucatnyian, és ha a megtámadott teherhajó legény-sége nem engedelmeskedik a felszólításuknak, használatba vétetik a korszerű gránátvető. Ezután már csak a váltságdíj érkezésére kell várnia a legénységnek (habár a minap kiszabadult matrózok munkaadói állítják, hogy nem fizettek). Az éhező szomáliaknak pedig például arra a rizsszállítmányra, amelyet egy, a múlt héten elfoglalt hajóról rakodtak volna ki ENSZ-segélyként.
Maguk a kalózok - minden bizonnyal - valamelyik
helyi hadúr
megbízásából dolgoznak, nem saját zsebre. Magas váltságdíjakról szólnak a bizonytalan hírek, de hadúrnak lenni Szomáliában is fölöttébb költséges dolog: elsősorban is rengeteg drága fegyvert igényel, amit az embargó miatt csak csempészáruként lehet beszerezni. Márpedig az élet nem áll meg, a férfiági leszármazási láncolatokra épülő klánok között többnyire rövid távú és ingatag szövetségek jönnek létre, majd bomlanak föl a pillanatnyi hatalmi viszonyok függvényében. Ezeket a viszonyokat ugyanakkor nem a hagyományok, hanem a haszonszerzés lehetőségei mozgatják. Amikor Musze Szudi Jalahou mogadisui hadúr a minap bejelentette, hogy lövetni fog minden Kenyából érkező repülőgépre, amelyet nem az általa ellenőrzött leszállóhelyre irányítanak, a rakomány után neki járó sarc fájó elmaradása lebeghetett a szeme előtt. Mogadisuba csak khat-cserjéből (ajzószerként rágják a levelét, amfetamint tartalmaz és rabul ejt) naponta tucatnyi szállítmány érkezik légi úton. Elég sok ahhoz, hogy lehessen rajta fogni egy jelentősebb összeget.
Mindamellett egy éve van már egy - a legújabb - hivatalban lévő, ideiglenes kormánya az országnak. A hasonló kísérletek az elmúlt másfél évtizedben, a hidegháború idején Moszkva kebelére vont, majd eltaszított diktátor, Sziad Barre elmenekülése (1991), majd az amerikai vezetésű ENSZ- béketeremtők sikertelen jelenléte és távozása (1995) után eddig csődöt mondtak. Tavaly novemberben Kenyában alakult meg a kabinet, az oda összehívott ideiglenes nemzetgyűlés jóváhagyásával. Abdullahi Juszuf Ahmed államfő és Serif Hasszán parlamenti elnök azonban már abban sem tudott megegyezni, hogy a fővárosba térjenek-e vissza vagy (a megállapodást ellenző mogadisui klánoktól tartva) egy kisebb városba, Baidoába. A végleges megoldás azóta is késlekedik. A külvilágot viszont aggasztja, hogy a zűrzavar eszményi helyzetet teremt terroristakiképzésre, amire, mint hírlik, kézzelfogható bizonyítékok vannak. Az országnak ez természetesen csak rossz, hiszen az elszigetelődés fokozódása nemcsak a segélyek leállításához vezet - ilyen döntést már korábban is hozott a világszervezet -, de elapaszthatja az egyik jelentős bevételi forrást, az emigránsok hazautalt összegeit is.
Szomália közállapotai tehát végletesen cseppfolyósak: még
az sem dőlt el, mekkora
az ország. Északi egyharmada, amely korábban brit gyarmat volt (a déli többnyire olasz), már 1991-ben önállósította magát Szomáliföld néven. Az egyoldalú lépést senki sem ismerte el diplomáciai szinten, ugyanakkor egy hónappal ezelőtt parlamenti választásokat tartottak, amelyek költségeit jórészt az EU állta, sőt megfigyelőket is küldött. És a két térség határán ott toporog Puntföld: önálló nem akar lenni, de egy szomáliai államszövetség egyenrangú része annál inkább. Csak éppen ez az állam és szövetség nincs sehol.
