Libanonban minden választást sorsdöntőnek kiáltanak ki. Aztán - ha utána nem tör ki fegyveres konfliktus - általában minden marad a régiben. A mostani eredmény is ezt mutatja. Politikai úton nem történhet változás, csak fegyveres harc árán - ez eddig alapvető törvényszerűsége volt e különös feudális vonásait őrző kis közel-keleti országnak, amely nyitott gazdaságának, szabad politikai klímájának köszönhetően mindig egyfajta barométere a térségben uralkodó erőviszonyoknak.
*
Libanon meglehetősen véres időszak után van. Rafíq Harírí miniszterelnök 2005-ös meggyilkolása óta nem telt el év összecsapások nélkül. Újabb Nyugat-barát politikusok estek merényletek áldozatául, 2006 nyarán a Hezbollah Izraellel vívott háborúja romba döntötte az ország déli részét, ám egy év múlva már az al-Káida helyi kirendeltsége ellen folytattak több hónapos küzdelmet a libanoni fegyveres erők. Tavaly a Hezbollah és szövetségesei egy nap alatt elfoglalták a fővárost. A konfliktust lezáró dohai egyezmény eredményeképpen az ellenzék is bekerült a kormányba, és azóta belülről akadályozza a munkát.
Ráadásul a választási kampányban egy csomó dolog segítette az ellenzéket: a Harírí-gyilkossággal foglalkozó nemzetközi bíróság megalapozott vád hiányában szabadon engedte a titkosszolgálatok négy vezetőjét, amivel egyelőre semlegesítette a kormányerők azon vádját, miszerint a libanoni és a szír titkosszolgálatok állnának a merénylet hátterében. Ezenközben jelentős, Izraelnek dolgozó kémhálózatot is felszámoltak, s ez ugyancsak az ország veszélyeztetettségét hangoztató ellenzéket erősítette. Ezzel szemben a kormányerők nemzetközi nagyágyúkkal, amerikai elnökhelyettes és külügyminiszter látogatásával igyekeztek külső támogatottságukat demonstrálni.
Az ellenzék a kormány leváltására készült. A közvélemény-kutatási adatok is a változásnak adtak nagyobb esélyt, így az eredmény mindenkit meglepett: az elmúlt húsz év legmagasabb, 54 százalékos részvétele mellett a kormánykoalíció viszonylag nagy arányban nyert; tizenöt képviselővel több helyet szereztek a 128 tagú parlamentben, mint az ellenzék.
Szunniták és keresztények
A kormányerők közös nevezője a pregnáns Szíria-ellenesség volt. Közülük a szunniták viszonylag egységesek is maradtak a milliárdos Harírí család ernyője alatt. A fiatal Szaad Harírí Jövő-mozgalma az általuk újjáépített fővárosban és a család székhelyén, a dél-libanoni Szajdában megkérdőjelezhetetlen erőt képvisel.
Ez az egység nem mondható el a vele szövetséges keresztény erőkről, amelyeket leginkább a hagyományos vezető családok közötti rivalizálás oszt meg. A köztársasági elnököt is adó Dzsemajel család vezette Falangista Párt (amelynek létrejöttét még a múlt század harmincas éveiben Mussolini és Franco inspirálta) rivalizál a polgárháború alatt öntestéből kivált Libanoni Erők elnevezésű szervezettel. A LE vezetője, Szamír Dzsadzsa a kormányerők legradikálisabban szír- és Hezbollah-ellenes szónoka, okkal vélelmezhetően azért, mert a háborús vezetők közül egyedüliként töltött tizenegy évet rácsok mögött, konkrétan a védelmi minisztérium pincéjében.
E heterogén szövetséget a politikai status quóhoz való ragaszkodás tartja össze, aminek lényege az élet minden területén érvényesülő felekezeti megosztás, a konfesszionalizmus fenntartása. A keresztények - s köztük az említett két politikust is adó maroniták - létszámukat jócskán felülmúló arányban részesednek a hatalomból. Közülük kerül ki a parlamenti képviselők fele, ők adják a köztársasági elnököt, a hadsereg főparancsnokát, több titkosszolgálati csúcsvezetőt, a nemzeti bank és a stratégiai fontosságú statisztikai hivatal igazgatóját. Utóbbi pozíció azért is fontos, mert az utolsó népszámlálást a francia mandátum alatt, 1932-ben tartották, így a hivatal adatai a keresztények létszámáról újra és újra felfelé kerekedhetnek egy-egy választás előtt.
Az elmúlt két évtized azonban nemcsak a keresztények számarányának csökkenését hozta, hanem alsó középosztályuk lassú elszegényedését is. Nekik már nem elfogadhatók a hagyományos vezetők lózungjai, ezért új politikai mozgalomban kerestek támogatást. Õk adják az új erő, Michel Aoun Szabad Hazafias Irányzatának társadalmi bázisát. A volt tábornok, aki a polgárháború végén, 1989-ben - többek között Szaddám Huszein támogatásával - egy évig dacolt a megszálló szír csapatokkal, majd tizenöt évig franciaországi emigrációban élt, de hazatérése után nem talált mozgásteret a hagyományos családok uralta keresztény palettán. A leszakadó réteget maga mögé állítva 2006 februárjában váratlanul szövetséget kötött a síita Hezbollahhal. Az együttműködést általános csodálkozás kísérte. Pedig a konfesszionalizmus felszámolása, a felekezeti hovatartozástól független többségi arányos választási rendszer mindkét erő alapvető érdeke. Aoun ezáltal realizálhatná tényleges támogatottságát a keresztények körében, a síiták pedig - lévén a legnagyobb létszámú felekezet - többséget szerezhetnének a parlamentben. A szövetség ellentmondásos voltát az adja, hogy míg Aoun a szekularizált libanoni társadalom megteremtéséért fárad, a Hezbollah nem tett le végső célkitűzéséről: az iszlám köztársaság megteremtéséről.
Síiták
A választási kampány során az ellenzéket sűrűn érte a vád, hogy győzelme esetén rögtön harmadolná a politikai hatalmat a keresztények, a szunniták és a síiták között (ellentétben az eddigi keresztény-muszlim 50-50 százalékos felosztással). Ez egyébként megfelelne a keresztények és szunniták egymáshoz mért arányának, ám a lakosság jóval több mint egyharmadát kitevő síiták még így sem járnának jól. A független Libanon azonban a keresztények és szunniták közötti Nemzeti Paktumon alapul, amiből - akkori gyenge szervezettségük miatt - kimaradtak a síiták. A paktum módosítása még túl sok politikai szereplő érdekeit sértené.
A radikális változások rémétől megrettent tradicionális politikai osztály - miként évszázadok óta mindig - végül győzött. Továbbra sincs azonban válasz a demográfiai változásokra. A létszámában legnagyobb felekezet, a síiták a politikai hierarchia harmadik fokán állnak, miközben szervezettségük, egységük talán a legnagyobb. A Hezbollah fegyveres szárnya, az Iszlám Ellenállás révén saját katonai-biztonsági szervezettel rendelkeznek. Haszan Naszrallah főtitkár a választási kampányban kijelentette: a Hezbollahot tapasztalatai alkalmassá teszik Libanonnál sokszorosan nagyobb állam vezetésére is (legfőbb támogatójukra, Iránra utalt). Muhammad Allús politológus szerint politikai baklövésnek látszik a főtitkár másik megszólalása is, amelyben a tavalyi összecsapásokat dicsőséges napoknak nevezte. 2008 májusában a Hezbollah és szövetségesei egy nap alatt megszállták a fővárost, először használván az Iszlám Ellenállás fegyvereit közvetlenül belpolitikai célokra.
A síita társadalom nagyobb része meglehetősen militarizált, az Izrael elleni három évtizedes küzdelem mélyen rányomja bélyegét a közösség mindennapjaira. A Hezbollah és szövetségese, az Amal-mozgalom viszonylag egységesen fedi le a síita társadalmat. A kormányerők ezt akarják megtörni a tradicionális síita családok támogatásával, de miként fő reménységük, Rijád al-Aszad teljes veresége mutatja, nincs sok keresnivalójuk a Hezbollah térfelén.
Ha nem integrálja őket jobban a gyenge állam, a síiták továbbra is a társadalmat feszítő erő maradnak. A választásokon győztes Szaad Harírí első beszédében kezet is nyújtott a Hezbollah felé, javaslatot téve egy újabb egységkormány létrehozására. Ez azonban a jelen helyzet prolongálása lenne, s újabb évekre bénítaná meg az ország (politikai) életét. A hagyományos vezetők, akik cégeiken keresztül a gazdaság legfőbb szereplői is, nem érzik a síiták nyomását: a világszerte gondokat okozó recessziónak itt nyoma sincs, a GDP idén is több százalékkal nő, a kereskedelem virágzik, a bankszektor bővül, a munkanélküliség alig pár százalék. A világpolitikai trendeket is kedvezőnek ítélik: Obama kairói beszéde, a közel-keleti feszültség csökkenése, az iszlamizmus világszerte érezhető gyengülése is magabiztosságot ad.
Mindezzel szemben az iráni választások nem végződtek jól, hiszen egy reformista győzelem - libanoni olvasatban - a Hezbollah erejének valamelyes gyengülését hozhatta volna. Mint tudjuk, nem hozta.
