Bár az Õrök Tanácsa eddig azt hangoztatta, hogy az eredmények véglegesek és hivatalosak, lapzártánkkor Ali Khámenei legfelső vezető utasította a szervezetet, hogy vizsgálja meg ismét az adatokat, és tekintse át a csalásról szóló vádakat. A balsejtelmek szerint ez inkább csak arra szolgál, hogy az engedmény látszatával lecsillapítsa a tiltakozókat, aztán minden folytatódik, mint eddig. De kicsoda Khámenei, és mi az Õrök Tanácsa?
A közel-keleti országokban jobbára vagy nincsenek választások, vagy ha vannak, az eredmény borítékolható. Ehhez képest az Iráni Iszlám Köztársaság történetében a parlamenti és köztársasági elnöki választások mindig is viszonylag szabadnak minősültek. Teljesen demokratikusnak persze nem tekinthetők, hisz már a jelölteket is előszűrik. Az Õrök Tanácsának nevezett, a rendszerhez hű civil és vallásjogászokból álló 12 fős testület kedvére értelmezhető gumiszabályok alapján dönti el, ki lehet alkalmas az ország képviseletére. A parlamenti választásokkor több ezer embert szoktak diszkvalifikálni, a mostani elnökválasztáson a 475 jelöltből csak négyet engedtek indulni. Általában kizárnak minden szekuláris, liberális vagy vallási kisebbséghez tartozó jelöltet, legtöbbször a nőket is.
Az eddigi választások Iránban általában rendben zajlottak le, nem voltak jellemzőek a csalások, a visszaélések a szavazólapokkal. A mindenkori elnök egyszer választható újra, s ez eddig minden államfőnek sikerült. A 2005-ös választás kivételével mindig az első fordulóban dőlt el a szavazás: kérdés, hogy ez most is így lesz-e.
Az államfő önmagában kevés befolyással rendelkezik az ország politikai irányvonalára. Úgy kell elképzelnünk, mint a francia félelnöki rendszerben a miniszterelnököt, akinek a feladata a napi irányítás. (Jóllehet szemben a francia példával a nemzetközi színtéren az iráni államfő képviseli az országot.) Ki áll akkor Ahmadinezsád mögött, kinek van a kezében a szinte korlátok nélküli hatalom? Ez a személy az idén 70 éves Ali Khámenei ajatollah, akit húsz éve választottak meg erre a posztra az Iszlám Köztársaság alapítójának, Ruollah Khomeini ajatollahnak a halála után. Az Iránban egyszerűen csak a legfelső vezetőnek (rahbar-e moazzam) titulált Khámenei halálig tölti be a posztját. Bár az alkotmány bizonyos körülmények között lehetőséget teremt az elmozdítására is, személye lényegében megkérdőjelezhetetlen. Némi leegyszerűsítéssel: azt, hogy Teherán atomprogramja békés célú vagy katonai lesz-e, nem az erről egyébként sokat nyilatkozó Ahmadinezsád dönti el, hanem a kérdésben a nyilvánosság előtt a legritkábban megnyilvánuló Khámenei.
Kár a benzinért
A kampányban ennek dacára nem galacsinnal gurigáztak. A négy jelölt televíziós vitákban mérte össze programját, a Facebookon gyűjtötte és tájékoztatta szimpatizánsait, volt roadshow, sms-kampány és ígérgetés minden szinten. A kihívók elsősorban Ahmadinezsád gazdasági inkompetenciájára igyekeztek rámutatni (magas a munkanélküliség, az életszínvonal stagnál), míg az államfő a szegények nemtőjeként, a nemzeti érdekek védelmezőjeként, az iráni gazdaságot informálisan hatalmában tartó, a lakosságot kisemmiző felső és középosztály ellen harcoló politikusként pozicionálta magát. Szimbóluma a nemzeti trikolór volt, szlogenje az Obama-kampány yes, we can-jének perzsa változata. A választás előtti utolsó napokban a negatív kampány is élesbe fordult. Az ellenzéki jelöltek kijelentéseit az államfő Hitler lejárató kampányaihoz hasonlította, a fő ellenlábasának tartott Mir-Hoszein Muszavi feleségének (aki férje oldalán kivette részét a szavazók megszólításából) pedig tudományos tevékenységét vonta kétségbe.
Mind Iránban, mind külföldön a 63 éves, az ország miniszterelnöki posztját 1981-1989 között betöltő Muszavit tartották a legerősebb jelöltnek. Az építész végzettségű, az elmúlt évtizedet az aktív politizálástól távol töltő kihívó korántsem tipikus karizmatikus politikus. (Az ő színe a zöld - most ezt viselik a tiltakozók a teheráni utcákon.) Beszédeiben azt hangsúlyozta, hogy nem tekinti magát kifejezetten a reformerek jelöltjének, számos konzervatív értéket is magáénak vall. A reformtábor szavazataira számított viszont a 72 éves Mehdi Karrubi hodzsatoleszlám, aki már 2005-ben is elindult: akkor 17 százalékot, s ezzel bronzérmet gyűjtött be. Méretes populizmusa dacára Karrubi nézetei számítanak a legprogresszívabbnak Iránban. A konzervatív negyedik jelöltet, Mohszen Rezait a futott még kategóriába sorolta mindenki.
Mit tudott velük szemben Ahmadinezsád felmutatni? Azt, amivel már 2005-ben is sikerült győznie. Az államfő minden megnyilvánulása az establishmentellenességet sulykolja. Egyszerű származású, vidéki, vallásos, szerény, de törekvő férfi ő, akinek nincsenek magas kapcsolatai, viszont megvesztegethetetlen, s távol tartja magát a szürke- és a feketegazdaságot uraló korrupt elittől. (Mely korrupció a legmagasabb körökig ér - sugallja Ahmadinezsád.) Lehet, hogy a nyugati világ fórumain esetlenül jár-kel, ám otthon az alsóbb, szegény rétegekkel kiválóan megérteti magát. És bár talán valóban félrekezelte a gazdaságot - két számjegyűvé vált az infláció, és a világ negyedik legnagyobb olajtermelőjeként Irán behozatalra szorul benzinből -, elődeitől eltérően csökkentette az alapvető élelmiszerek árát. Ez a sokmilliónyi létminimum környékén élő iráni számára a választási ígéretek beteljesítése volt.
Bocsánat, ez az eredmény
A múlt pénteken a majd 42 milliónyi választásra jogosult 85 százaléka részvételi rekordot döntött. A szavazóhelyiségek nyitva tartását négy órával, este tízig meg kellett hosszabbítani. Sokan attól tartottak, hogy a hatalom megpróbálja befolyásolni az eredményeket, ezért a 45 ezer szavazóhelyiség szinte mindegyikében jelen voltak a négy jelölt megfigyelői (igaz, 15 ezer mozgóurnát lehetetlen volt ily módon ellenőrizni). Muszavi még a szavazóurnák lezárása előtt bejelentette, hogy ő nyert, ennél már csak az volt furcsább, hogy a választási bizottság nem sokkal később hivatalos végeredményt hirdetett. Szerintük Mahmud Ahmadinezsád kapta a szavazatok 62,6, Muszavi pedig 33,7 százalékát.
Az adatok nemcsak azt jelentették, hogy az előző elnökválasztáson ötmillió szavazatot begyűjtő Karrubinak furcsamód most csak háromszázezer szavazatot sikerült szereznie (csak aktivistájuk volt ennyi - állítják hívei), hanem azt is, hogy második fordulóra már nem lesz szükség. Muszavi és Karrubi hívei egyelőre nem fogadják el az eredményeket, a fővárosban állandósultak a tüntetések. Az eredmények és tálalásuk körül annyi szokatlan epizód van, hogy nagy valószínűséggel állíthatjuk: a hatalom ezúttal komolyan beavatkozott a választási folyamatba.
Hisz az ország jövője szempontjából - bármilyen korlátozott is legyen az államfő hatalma - korántsem mindegy, hogy ki irányíthatja Iránt az elkövetkező négy évben. A Nyugat szemében Ahmadinezsád mégiscsak az a politikus, aki a nukleáris kérdésben vállalt kijelentéseivel, a holokausztot tagadó megnyilvánulásaival, és általában, a Nyugattal folyamatosan konfrontációt vállaló magatartásával a végletekig fokozta a feszültséget. Ha a választási eredmény érvényben marad, ez az állapot nem változik, sőt az államfő még magabiztosabb lesz győzelmének tudatában. Muszavi viszont nem csak az iráni társadalom jelentős részében keltett reményt a változásra. Programja és megnyilatkozásai azt sejtetik, hogy az országot 1997 és 2005 között irányító Mohamed Khátamihoz hasonlóan a feszültségeket inkább tompítaná. Bár Khátami nyolc éve is inkább reményekkel volt teli, s nem hozott valódi politikai változásokat, az ő mandátumához köthető a véleményszabadság kiterjesztése, a nemek szigorú elkülönítésének mérséklése és a mosolydiplomácia a Nyugat felé. Gyökeres fordulatot Muszavi győzelme sem jelentett volna, ám abban szinte biztosak lehetünk, hogy az új teheráni vezetés nyitottabban viszonyult volna az Obama-adminisztráció által tett gesztusokhoz, és a bezárkózás, a visszarendeződés helyett progresszívabb válaszokat adott volna a fiatal és egyre türelmetlenebb iráni társadalom problémáira is.
