Zavargások Iránban - A nép nevében

  • Wagner Péter
  • 2009. június 18.

Külpol

A múlt pénteki elnökválasztás óta tízezrek tüntetnek Teheránban és más iráni városokban: egyetemisták Molotov-koktéllal és kővel dobálják a rendfenntartó erőket, ezek könnygázzal és gumilövedékekkel kínálgatják a tiltakozókat. Az utóbbiak a minden jel szerint ellopott választást követelik vissza. Wagner Péter
A múlt pénteki elnökválasztás óta tízezrek tüntetnek Teheránban és más iráni városokban: egyetemisták Molotov-koktéllal és kővel dobálják a rendfenntartó erőket, ezek könnygázzal és gumilövedékekkel kínálgatják a tiltakozókat. Az utóbbiak a minden jel szerint ellopott választást követelik vissza.

Bár az Õrök Tanácsa eddig azt hangoztatta, hogy az eredmények véglegesek és hivatalosak, lapzártánkkor Ali Khámenei legfelső vezető utasította a szervezetet, hogy vizsgálja meg ismét az adatokat, és tekintse át a csalásról szóló vádakat. A balsejtelmek szerint ez inkább csak arra szolgál, hogy az engedmény látszatával lecsillapítsa a tiltakozókat, aztán minden folytatódik, mint eddig. De kicsoda Khámenei, és mi az Õrök Tanácsa?

A közel-keleti országokban jobbára vagy nincsenek választások, vagy ha vannak, az eredmény borítékolható. Ehhez képest az Iráni Iszlám Köztársaság történetében a parlamenti és köztársasági elnöki választások mindig is viszonylag szabadnak minősültek. Teljesen demokratikusnak persze nem tekinthetők, hisz már a jelölteket is előszűrik. Az Õrök Tanácsának nevezett, a rendszerhez hű civil és vallásjogászokból álló 12 fős testület kedvére értelmezhető gumiszabályok alapján dönti el, ki lehet alkalmas az ország képviseletére. A parlamenti választásokkor több ezer embert szoktak diszkvalifikálni, a mostani elnökválasztáson a 475 jelöltből csak négyet engedtek indulni. Általában kizárnak minden szekuláris, liberális vagy vallási kisebbséghez tartozó jelöltet, legtöbbször a nőket is.

Az eddigi választások Iránban általában rendben zajlottak le, nem voltak jellemzőek a csalások, a visszaélések a szavazólapokkal. A mindenkori elnök egyszer választható újra, s ez eddig minden államfőnek sikerült. A 2005-ös választás kivételével mindig az első fordulóban dőlt el a szavazás: kérdés, hogy ez most is így lesz-e.

Az államfő önmagában kevés befolyással rendelkezik az ország politikai irányvonalára. Úgy kell elképzelnünk, mint a francia félelnöki rendszerben a miniszterelnököt, akinek a feladata a napi irányítás. (Jóllehet szemben a francia példával a nemzetközi színtéren az iráni államfő képviseli az országot.) Ki áll akkor Ahmadinezsád mögött, kinek van a kezében a szinte korlátok nélküli hatalom? Ez a személy az idén 70 éves Ali Khámenei ajatollah, akit húsz éve választottak meg erre a posztra az Iszlám Köztársaság alapítójának, Ruollah Khomeini ajatollahnak a halála után. Az Iránban egyszerűen csak a legfelső vezetőnek (rahbar-e moazzam) titulált Khámenei halálig tölti be a posztját. Bár az alkotmány bizonyos körülmények között lehetőséget teremt az elmozdítására is, személye lényegében megkérdőjelezhetetlen. Némi leegyszerűsítéssel: azt, hogy Teherán atomprogramja békés célú vagy katonai lesz-e, nem az erről egyébként sokat nyilatkozó Ahmadinezsád dönti el, hanem a kérdésben a nyilvánosság előtt a legritkábban megnyilvánuló Khámenei.

Kár a benzinért

A kampányban ennek dacára nem galacsinnal gurigáztak. A négy jelölt televíziós vitákban mérte össze programját, a Facebookon gyűjtötte és tájékoztatta szimpatizánsait, volt roadshow, sms-kampány és ígérgetés minden szinten. A kihívók elsősorban Ahmadinezsád gazdasági inkompetenciájára igyekeztek rámutatni (magas a munkanélküliség, az életszínvonal stagnál), míg az államfő a szegények nemtőjeként, a nemzeti érdekek védelmezőjeként, az iráni gazdaságot informálisan hatalmában tartó, a lakosságot kisemmiző felső és középosztály ellen harcoló politikusként pozicionálta magát. Szimbóluma a nemzeti trikolór volt, szlogenje az Obama-kampány yes, we can-jének perzsa változata. A választás előtti utolsó napokban a negatív kampány is élesbe fordult. Az ellenzéki jelöltek kijelentéseit az államfő Hitler lejárató kampányaihoz hasonlította, a fő ellenlábasának tartott Mir-Hoszein Muszavi feleségének (aki férje oldalán kivette részét a szavazók megszólításából) pedig tudományos tevékenységét vonta kétségbe.

Mind Iránban, mind külföldön a 63 éves, az ország miniszterelnöki posztját 1981-1989 között betöltő Muszavit tartották a legerősebb jelöltnek. Az építész végzettségű, az elmúlt évtizedet az aktív politizálástól távol töltő kihívó korántsem tipikus karizmatikus politikus. (Az ő színe a zöld - most ezt viselik a tiltakozók a teheráni utcákon.) Beszédeiben azt hangsúlyozta, hogy nem tekinti magát kifejezetten a reformerek jelöltjének, számos konzervatív értéket is magáénak vall. A reformtábor szavazataira számított viszont a 72 éves Mehdi Karrubi hodzsatoleszlám, aki már 2005-ben is elindult: akkor 17 százalékot, s ezzel bronzérmet gyűjtött be. Méretes populizmusa dacára Karrubi nézetei számítanak a legprogresszívabbnak Iránban. A konzervatív negyedik jelöltet, Mohszen Rezait a futott még kategóriába sorolta mindenki.

Mit tudott velük szemben Ahmadinezsád felmutatni? Azt, amivel már 2005-ben is sikerült győznie. Az államfő minden megnyilvánulása az establishmentellenességet sulykolja. Egyszerű származású, vidéki, vallásos, szerény, de törekvő férfi ő, akinek nincsenek magas kapcsolatai, viszont megvesztegethetetlen, s távol tartja magát a szürke- és a feketegazdaságot uraló korrupt elittől. (Mely korrupció a legmagasabb körökig ér - sugallja Ahmadinezsád.) Lehet, hogy a nyugati világ fórumain esetlenül jár-kel, ám otthon az alsóbb, szegény rétegekkel kiválóan megérteti magát. És bár talán valóban félrekezelte a gazdaságot - két számjegyűvé vált az infláció, és a világ negyedik legnagyobb olajtermelőjeként Irán behozatalra szorul benzinből -, elődeitől eltérően csökkentette az alapvető élelmiszerek árát. Ez a sokmilliónyi létminimum környékén élő iráni számára a választási ígéretek beteljesítése volt.

Bocsánat, ez az eredmény

A múlt pénteken a majd 42 milliónyi választásra jogosult 85 százaléka részvételi rekordot döntött. A szavazóhelyiségek nyitva tartását négy órával, este tízig meg kellett hosszabbítani. Sokan attól tartottak, hogy a hatalom megpróbálja befolyásolni az eredményeket, ezért a 45 ezer szavazóhelyiség szinte mindegyikében jelen voltak a négy jelölt megfigyelői (igaz, 15 ezer mozgóurnát lehetetlen volt ily módon ellenőrizni). Muszavi még a szavazóurnák lezárása előtt bejelentette, hogy ő nyert, ennél már csak az volt furcsább, hogy a választási bizottság nem sokkal később hivatalos végeredményt hirdetett. Szerintük Mahmud Ahmadinezsád kapta a szavazatok 62,6, Muszavi pedig 33,7 százalékát.

Az adatok nemcsak azt jelentették, hogy az előző elnökválasztáson ötmillió szavazatot begyűjtő Karrubinak furcsamód most csak háromszázezer szavazatot sikerült szereznie (csak aktivistájuk volt ennyi - állítják hívei), hanem azt is, hogy második fordulóra már nem lesz szükség. Muszavi és Karrubi hívei egyelőre nem fogadják el az eredményeket, a fővárosban állandósultak a tüntetések. Az eredmények és tálalásuk körül annyi szokatlan epizód van, hogy nagy valószínűséggel állíthatjuk: a hatalom ezúttal komolyan beavatkozott a választási folyamatba.

Hisz az ország jövője szempontjából - bármilyen korlátozott is legyen az államfő hatalma - korántsem mindegy, hogy ki irányíthatja Iránt az elkövetkező négy évben. A Nyugat szemében Ahmadinezsád mégiscsak az a politikus, aki a nukleáris kérdésben vállalt kijelentéseivel, a holokausztot tagadó megnyilvánulásaival, és általában, a Nyugattal folyamatosan konfrontációt vállaló magatartásával a végletekig fokozta a feszültséget. Ha a választási eredmény érvényben marad, ez az állapot nem változik, sőt az államfő még magabiztosabb lesz győzelmének tudatában. Muszavi viszont nem csak az iráni társadalom jelentős részében keltett reményt a változásra. Programja és megnyilatkozásai azt sejtetik, hogy az országot 1997 és 2005 között irányító Mohamed Khátamihoz hasonlóan a feszültségeket inkább tompítaná. Bár Khátami nyolc éve is inkább reményekkel volt teli, s nem hozott valódi politikai változásokat, az ő mandátumához köthető a véleményszabadság kiterjesztése, a nemek szigorú elkülönítésének mérséklése és a mosolydiplomácia a Nyugat felé. Gyökeres fordulatot Muszavi győzelme sem jelentett volna, ám abban szinte biztosak lehetünk, hogy az új teheráni vezetés nyitottabban viszonyult volna az Obama-adminisztráció által tett gesztusokhoz, és a bezárkózás, a visszarendeződés helyett progresszívabb válaszokat adott volna a fiatal és egyre türelmetlenebb iráni társadalom problémáira is.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.