„Goebbels, Goebbels” – zúgta a talán százfős tömeg múlt héten a zágrábi parlament előtt, amikor megérkezett az új konzervatív kormány kultuszminisztere, Zlatko Hasanbegović. A tüntetők szerint a horvát államiság lényegét adja a 2. világháborúban győztes antifasizmus – márpedig Hasanbegović éppen ezzel szemben határozná meg magát. A történész végzettségű miniszter szerint a horvát nép történelme során „először” az 1992–95-ös horvát–szerb háborúban győzedelmeskedett. Azaz sem az 1., sem a 2. világháborút nem tartja győzelemnek.
A 2. világháború aztán bent, a Szábor üléstermében is folytatódott. Az eddigi szocdem miniszterelnök, Zoran Milanović például azon háborgott, hogy a Híd (Most) nevű új párt végül nem őt, hanem „egy usztasabarát kormányt” választott partnernek. Az usztasák voltak a nácik horvát szövetségesei, akik 1941 és 1945 között Független Horvát Állam néven, német felügyelet alatt üzemeltették a horvát történelem legnagyobb kiterjedésű államalakulatát. Az usztasák – akiket a húszas-harmincas években csak Mussolini és Horthy támogatott –, uralmuk idején nemcsak a zsidók és a romák, de a horvátországi szerbek jelentős részét is kiirtották a jasenovaci haláltáborban. Velük szemben harcoltak a jugoszláv partizánok, akik pedig 1945 elején a szlovéniai Bleiburgban hajtottak végre vérengzést a partizánok elől menekülő horvátok és szlovénok között. „Jasenovac” és „Bleiburg” a mai napig aktuálpolitikai vádaskodások végső érve a horvát közéletben. Ahogy a zágrábi Globus c. hetilap írta: míg a Nyugatról hazahívott Tihomir Orešković technokrata kormányfő 2020-ban él, a két nagypárt, a nemzeti-konzervatív Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) és a Szociáldemokrata Párt (SDP) vezetői, Karamarko és Milanović „megragadtak 1941-ben”.
Egy nap hosszú idő
Horvátországban tavaly november elején tartottak parlamenti választásokat: a hosszú ideig favoritnak számító HDZ-nek nem sikerült ellenzékből legyőznie a szocdemek vezette közös listát. A valódi nyertes egy új, fiatal párt, a Híd (Most) lett, amelyet pár éve alapított Božo Petrov, egy déldalmát kisváros, Metković polgármestere. A párt a horvát közéletet átható korrupció, protekció ellen és bizonyos szakpolitikai reformok mellett kötelezte el magát. Mivel egyre több horvát választónak lett elege a konzervatívok és szocdemek negyedszázados ideológiai küzdelmeiből, a Híd rögtön tíz százalék feletti eredménnyel robbant be a zágrábi parlamentbe. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy noha a párt gazdasági értelemben inkább jobboldali-liberális, végül a szocdemekkel áll össze. Decemberben aztán el is készült a szocdemek és a hidasok koalíciós tervezete – mire a Híd hirtelen kirúgta maga alól a széket, és lényegében egyetlen nap leforgása alatt a HDZ-vel kötött szövetséget. Az okokat csak találgatni lehet. A jóhiszemű magyarázat szerint a Híd belátta, hogy liberális gazdasági reformjait mégiscsak a HDZ-vel tudja könnyebben keresztülverni; ám sok naivság kell ahhoz a feltételezéshez, hogy a horvát politikában szakpolitikai alapon születnek a döntések. Valószínűbb verziónak tűnik ezért, hogy a Horvátországban felettébb befolyásos katolikus egyház hatott oda: Božo Petrov már korábban kapott egy ingatlant a katolikus egyháztól, egyik közeli rokona pedig befolyásos vatikáni diplomata. Márpedig a katolikus egyháznak felettébb elege volt már a magát nyíltan ateistának valló Milanovićból. A Híd így végül a konzervatívokkal kötött koalíciót, az új kormányfő pedig az eddig teljességgel ismeretlen Tihomir Orešković lett. Orešković Kanadában nőtt fel, majd tanult kémiát és közgazdaságtant. A gyógyszeriparban futott be jelentős karriert: amszterdami igazgatói állását cserélte le most a horvát kormányfőségre.
A szocdemek és a balliberális Néppárt (HNS) négyéves uralma alatt megduplázódott az ország adósságaránya, a munkanélküliség továbbra is az EU-ban az egyik legmagasabb, és a növekedés csak tavaly indult be szerény fél százalékkal. (Ennek a fél százaléknak aztán Milanović annyira megörült, hogy a szocdemek vezette többpárti választási listáját rögtön „Növekvő Horvátországnak” nevezte el.) Oreškovićra az a feladat vár, hogy pártpolitikai szempontok felett állva, technokrata közgazdászként hajtson végre kemény reformokat. Ez a szociális jogok megnyirbálásával, a Horvátországban a mai napig elég nagy állami szektor radikális csökkentésével fog járni, amit onnan is lehet sejteni, hogy a HDZ már most nagy szakszervezeti ellenállásra számít. Orešković kormányát a müncheni neoliberális, eurókritikus közgazdászprofesszor, Hans-Werner Sinn kutatóintézete fogja segíteni. A HDZ gazdasági programját eleve Sinnék írták, és a gazdaságpolitikára az aprócska, nevével ellentétben neoliberális Horvát Szociálliberális Párt (HSLS) fog jelentős hatást gyakorolni: a párt a Hayek- vagy Friedman-féle radikális államellenesség képviselője. Oreškovićot azonban honfitársai sokszor nem értik. És nem csak azért, mert tényleg döcögve beszél horvátul. Értetlenség övezi technokrata stílusát is, miniszterelnöki beszéde például inkább hasonlított egy multinacionális vállalat félévértékelőjére: Orešković gyakorlatilag PowerPoint-vetítést tartott. Ingrid Antičević-Marinović HDZ-s képviselőnő az egészből csak annyit értett meg, hogy az új kormányfő sok „piramist” (azaz statisztikai ábrát) mutogat. Fel is szólalt hát gyorsan „a szabadkőműves és illuminátus jelképek” használata ellen.
Orešković unalmas bemutatkozása elől a show-t két minisztere, a már említett Hasanbegović és Mijo Crnoja veteránügyi miniszter vitte el. (Veteránok alatt itt az 1992–95-ös háborúk katonái értendők.) Hasanbegović kultuszminiszterként a baloldali kultúrfölény megtörését ígérte. A politikus fiatalkorában a Horvát Tiszta Jogpárt (HČSP) ifjúsági szervezetét vezette, onnét lépett át nemrég a HDZ-be. A HČSP történelmi elődje a múlt század elején klerikális, habsburgiánus párt volt. Ma a szokásos kelet-európai kommunistaellenes szélsőjobb platformon fut, például Horvátország kilépését szorgalmazzák az EU-ból és erősen rokonszenveznek az usztasa mozgalommal; két fiatal delegátusuk – az egyik egyenesen az ifjúsági szervezet elnöke, és ebben a minőségében Hasanbegović utódja – nagy büszkeséggel vett részt hétvégén Vona Gábor évértékelőjén.
Crnoja listája
Hasanbegović egykori pártfunkciója és egyes megfogalmazásai miatt az usztasa állam mosdatásának gyanújába keveredett; de minthogy a horvát nemzeteszme bizonyos, nem is marginális leágazásai szerint a muszlim bosnyákok „a legtisztább horvát faj”, Hasanbegović nyugodtan lehet egyszerre a zágrábi mecset egyik világi elöljárója és horvát nacionalista. Történészi munkái – így például a zágrábi (bosnyák) muszlim közösség történetét feldolgozó monográfiája – valóban értékes tudományos művek. Egykoron a jugoszlavista történettudomány zsidó származású atyjánál, Ivo Goldsteinnél doktorált Zágrábban, és ismerői a mai napig „igazi értelmiségiként” írják le. Kultuszminiszterként most „kulturális forradalmat” akar. Egyik fő ellenfele – az állítólag balos sajtó mellett – a fiumei nemzeti színházat vezető Oliver Frljić. Rijeka (Fiume) eleve szálka a horvát jobboldal szemében, már Karamarko is sajnálkozott amiatt, hogy a tengerparti város „nem horvát, csak horvátországi”. Frjlić keményen egyház- és nemzetkritikus rendezéseit Hasanbegović szerint nem szabad a horvát költségvetésből finanszírozni. A boszniai születésű rendező körül így a hagyományos Zágráb–Rijeka ellentét valódi kultúrharccá válhat.
Frljić lett volna az első név azon „hazaárulók listáján”, amire az új kormány veteránügyi minisztere, Mijo Crnoja tett javaslatot. A HDZ szerint listát kell készíteni „a kommunistákról” vagy azokról, akik „egykoron Jugoszláviát támogatták”. Ez a retorika még a tudjmani évekhez képest is meglepő: Franjo Tudjman történészként és államfőként ugyanis egy olyan nemzeteszmét hirdetett, aminek partizánok, usztasák, kommunisták és antikommunisták egyaránt a részesei lehettek. (Morbid javaslatként azt is felvetette, hogy a jasenovaci és a bleiburgi áldozatok csontjait egy közös nagy sírba dobálják össze Zágrábban.) Crnoja végül mégsem tudta a listáját befejezni, pedig számos zágrábi baloldali értelmiségi önként jelentkezett „hazaárulónak”. A politikus hatnapnyi miniszterség után lemondott, Orešković és a Híd ugyanis megelégelte az ideológiai őrjöngést. Persze mind a baloldali ellenzéknek, mind a HDZ-nek jól jönne egy kultúrharc – addig se kell azon létező súlyos gazdasági és társadalmi problémákról beszélniük, amiket az elmúlt negyed században közösen hoztak össze.
