Kultúra

A film történelmi győzelmet aratott a Színészek Céhénél. Már tényleg csak az Oscar hiányzik neki.

A valóságnál nem létezik jobb forgatókönyvíró.

Olyan elődök nyomába léphet, mint Stephen King, és persze Bram Stoker.

Kilépett, visszatért, kilépett, visszatért: 2019 decembere óta John Frusciante ismét a Red Hot Chili Peppers tagja, azóta Budapesten is játszottak és két albumuk is megjelent. De hogyan teltek a szólóévei? 2004-ben készült interjúnkat idézzük fel az Ásatásban.

A Fenn a hegyen napfogyatkozáskor fikció nélkül, fantasztikus emlékekből épült regény.

Előzménysorozat készül az Az-hoz, Stephen King örömmel fogadta a hírt. 

Egy filmfranchise mind fölött!

A magyar fantasztikus irodalom egyik atyjáról, Zsoldos Péterről elnevezett elismerés közönségdíját regény kategóriában osztják ki.

A vállalati eszközökön. A döntést kiberbiztonsági kockázatok alapozták meg.

Hetvenhárom éves volt, otthonában, tragikus hirtelenséggel érte a halál. 

Spielberg korábban készített már filmet a Ragyogás rendezőjének ötletéből – ezúttal minisorozatban gondolkodik.

Rövidre szabott rádióhallgatói/rádiókritikusi megpihenésünk után a visszatérés rögtön egy időhurokba vezetett. A Kossuth rádió közelmúltidéző műsorának címe szerint 30 éve szabadon élünk, de valójában inkább 33 éve vagyunk abban, amiben, ha tetszik szabadságban, bár a címnek ezt a felét is erősen lehetne ellenérvelni manapság. Alighanem a 2020-ban indult műsorfolyam címe ragadt ott idétlenül az egyes adások felett. Szerencsésebb cím lenne a „30 éve történt”, ha már. (Emlékezetünk szerint volt már hasonló címhelyzet ugyanezen a frekvencián, csak akkor még 25 évről volt szó, szintén több éven át. Tudjuk jól: kemény dió az emlékezés.)

Vörösbe öltözött, vörös zászlókat lengető fiatalok tömegei ünneplik a párizsi utcákon François Mitterrand 1981-es választási győzelmét. Ahogy a főszereplő csonka család ámulattal, egy autó belsejéből szemléli a tömeget, sejthetjük, hogy Mikhaël Hers szándéka nem a mély politikai analízis. A hosszú Mitterrand-éra megmarad hangulatos háttérnek, miként a 80-as évek zenéje és kulturális szövete is. Ami azt illeti, a rendezőt az érzelmi mélyfúrások sem izgatják túlzottan; bár évtizedes léptékkel dolgozó, küzdelemmel terhes családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, az Éjszakai átutazók meglepően könnyedén és könnyű szívvel tekint a Davies família sebeire és gyógyulására.

Vannak olyan alakok Hollywoodban, akiktől a néző a korábban átélt extrém magasságokat (és mélységeket) várja. Ilyen alak, sőt az egyik legilyenebb Darren Aronofsky, azon kevés rendezők egyike, akinél a filmjeire adott „soha többet nem nézném meg” nem negatív kritika, hanem dicséret. Nem csoda tehát, ha minden megmozdulására ugrik a közönség, rá­adásul a függők öt éve kapták legutóbbi adagjukat – igaz, az Anyám! kis híján aranylövés lett. Az elvárások tehát az egekben, ami sok rendező számára a bukásnak ágyazna meg, Aronofskynak azonban nem szokott gondot okozni a túlzott PR. És A bálnával sem ez volt a gond. Hanem az, hogy a tőle megszokott dolgok helyett ezúttal egy giccsel felütött drámát kapunk, amely sokak számára ugyan még így is óriási élmény, de akadnak páran, akik a film után másnap megmagyarázhatatlan fenéktáji fájdalommal ébrednek.