Kedves vendégünk

Mikhaël Hers: Éjszakai átutazók

Vörösbe öltözött, vörös zászlókat lengető fiatalok tömegei ünneplik a párizsi utcákon François Mitterrand 1981-es választási győzelmét. Ahogy a főszereplő csonka család ámulattal, egy autó belsejéből szemléli a tömeget, sejthetjük, hogy Mikhaël Hers szándéka nem a mély politikai analízis. A hosszú Mitterrand-éra megmarad hangulatos háttérnek, miként a 80-as évek zenéje és kulturális szövete is. Ami azt illeti, a rendezőt az érzelmi mélyfúrások sem izgatják túlzottan; bár évtizedes léptékkel dolgozó, küzdelemmel terhes családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, az Éjszakai átutazók meglepően könnyedén és könnyű szívvel tekint a Davies família sebeire és gyógyulására.

Pedig drámai helyzetek akadnak bőven: a középkorú Elisabethnek nemcsak a mellrákkal, hanem a válással is meg kell birkóznia, miközben kamasz gyerekei, Matthias és Judith még épp a kirepülés előtt állnak. Férje mellett nem kellett dolgoznia, ám most hirtelen rászakad az álláskeresés terhe is. Szerencséjére magányos, álmatlan éjszakáin Vanda Dorval (Emmanuelle Béart) rádióműsorát hallgatja – innen a film címe is –, amelyben hozzá hasonló átlagpolgárok rebegik az éterbe szívfájdalmaikat. Ismeretlenül beállít a stúdióba, és félszeg, de empatikus személyisége megérinti a karakán Dorvalt, aki azonnal munkát ajánl neki. Egy éjjel a hajléktalan fiatal lány, Talulah (Noée Abita) érkezik a stúdióba, hogy életéről meséljen, de az adás végével a rádió munkatársainak szolidaritása is véget ér – Elisabeth az egyetlen, akit érdekel a lány további sorsa. Ideiglenesen magához veszi, és ezzel (a film visszafogott hangvételével arányos) vihart kavar az épp válásból gyógyulgató családja mindennapjaiban. Ám Talulah-nak mintha varázsereje volna; lassan mindenki szívébe belopja magát. Még Elisabeth jól nevelt középosztálybeli csemetéit is cinkossá tudja tenni csínytevéseiben.