Tarolt a filmes szervezeteknél a Minden, mindenhol, mindenkor

Mikrofilm

A film történelmi győzelmet aratott a Színészek Céhénél. Már tényleg csak az Oscar hiányzik neki.

Magyar idő szerint március 13-án hétfő hajnalban rendezik meg a 95. Oscar-gálát, mivel azonban már túl vagyunk a Brit Filmakadémia (BAFTA) és a legnagyobb céhek díjátadóján, egyre tisztábban látszanak az esélyek.

A díjszezon korai szakaszában, tavaly szeptemberben még arról adtunk hírt, hogy Steven Spielberg önéletrajzi ihletésű családi drámájának, A Fabelman családnak áll a zászló. Azóta azonban változtak a szelek: mára az Oscar legnagyobb esélyesévé egy függetlenfilm vált, amely a sci-fitól kezdve az akción át a vígjátékig és a drámáig valamennyi műfajt magába olvaszt. A Minden, mindenhol, mindenkor nem nevezhető tipikus díjesélyesnek: egy mosodát üzemeltető kínai származású családról szól, akiknek az amerikai bürokráciával, az identitásuk jelentette kihívásokkal és kamasz lányuk lázadásával is meg kell küzdeniük, miközben dimenziók között ugrálnak néha kungfuhősökké, máskor virsliujjú teremtményekké változva.

A film eddigi karrierje pont olyan őrült és szabálytalan, mint története: tavaly márciusban mutatták be a South by Southwest fesztiválon, majd szép lassan engedték mozikba, ahol szárnyra kapott a híre. Terjesztéséért az A24 nevű csodastúdió volt felelős (őket itt mutattuk be), az okos stratégiának köszönhetően pedig hamar az év egyik legsikeresebb indie mozijává vált, meghaladva a 100 millió dolláros bevételt. Ez a közönségsiker, na meg a kritikusok egyöntetű éltetése kellett ahhoz, hogy bekerüljön a díjszezon vérkeringésébe, ahol azóta is sikert sikerre halmoz. Az Oscar-jelöltek idei kihirdetésekor már senkit nem lepett meg, hogy a Dan Kwan és Daniel Scheinert rendezte alkotás szedte össze a legtöbb, tizenegy nominációt.

Az Oscar egyik legfontosabb előrejelzőjének a BAFTA számít, hiszen a Brit Filmakadémia az amerikai Akadémiához hasonlóan több ezer szavazóból áll. Ráadásul a tagság jelentős része egybe is vág, azaz rengetegen vannak, akik a BAFTA-ra és az Oscarra is szavaznak. Ahogy azt mi is megírtuk, a britek a Nyugaton a helyzet változatlan című német háborús mozit díjazták, a szakértők szerint ez azonban nem feltétlen jelenti az Oscar-álmok végét a Minden, mindenhol, mindenkor számára: az európai szavazók keze egyébként is gyakran hajlik saját maguk felé – inkább az volt a meglepő, hogy a Remarque-adaptációt és nem A sziget szellemeit szórták meg díjakkal.

A BAFTA-hoz hasonlóan jelentős Oscar-előrejelzésnek számítanak a legnagyobb amerikai filmes szakmai céhek díjai – ezek között pedig valósággal tarolt a Minden, mindenhol... Győzött a Producerek Céhénél (PGA), sőt, Spielberget megelőzve a Rendezők Céhénél (DGA) is elvitték a fődíjat; a legnagyobb skalpjukat azonban csak most gyűjtötték be.

Magyar idő szerint hétfő hajnalban adták át a Színészek Céhének (SAG) díjait. Ez a legnagyobb filmes szakmai szervezet, amely több mint 200 ezer tagot számlál (a szervezetet ebben a cikkünkben mutattuk be bővebben). Az általuk kitüntetettekre azért is érdemes odafigyelni, mert az Oscarról szavazó Akadémia közel 10 ezres szavazóinak legnagyobb része ugyancsak színész, akik szinte mind tagjai a SAG-nak is. Vagyis azok, akik a SAG-ot odaítélik, pár hét múlva az Oscar sorsába is beleszólnak.

A Minden, mindenhol, mindenkor valósággal tarolt az ide SAG-on is: nemcsak a fődíjnak számító legjobb szereplőgárda díját hozták el, de valamennyi kategóriában győzött, ahol jelölték. Michelle Yeoh a legnagyobb esélyesnek tartott Cate Blanchettet (Tár) legyőzve a legjobb női főszereplő lett; Ke Huy Quan (portrécikkünket itt olvashatják) győzött a férfi mellékszereplők között; Jamie Lee Curtis pedig az Oscar-várományos Angela Bassettet (Fekete párduc 2.) és saját szereplőtársát, Stephanie Hsut megelőzve vitte a pálmát a női mellékszereplőknél. A díj történelme során még egyetlen film sem hasított így. A Minden, mindenhol... diadala mellett Brendan Fraser (A bálna) lenyomta Austin Butlert (Elvis); a sorozatoknál az Abbott Általános Iskola és a Fehér lótusz vitték el a főbb elismeréseket.

Tavaly mind a négy SAG-ot nyerő színész ismételni tudott az Oscaron is (Will Smith, Jessica Chastain, Troy Kotsur és Ariana DeBose), ahogy meglepetést okozva a legjobb színészgárda díját megnyerő CODA is elvitte a legjobb film Oscar-díját – a filmet épp a SAG-győzelme után kezdték sötét ló helyett titkos favoritként kezelni. Ettől sokkal gyakoribb azonban, hogy legalább egy díjban véleménykülönbség van a Színészek Céhe és az Akadémia között: előbbi Chadwick Bosemant (Ma Rainey: A blues nagyasszonya) díjazta Anthony Hopkins (Az apa) helyett; Viola Davist (Ma Rainey: A blues nagyasszonya) Frances McDormand (A nomádok földje) helyett; Denzel Washingtont (Fences) Casey Affleck (A régi város) helyett; vagy épp Idris Elbát (Hontalan fenevadak) Mark Rylance (A kémek hídja) helyett, hogy csak néhány példát mondjunk a közelmúltból.

Előfordulhat tehát, hogy a Minden, mindenhol... valamelyik szereplője üres kézzel távozik az Oscar-gáláról (Jamie Lee Curtist és Stephanie Hsut eleve egy kategóriában jelölték),

az azonban egyre biztosabbá válik, hogy Kwan és Scheinert mozija a legjobb film egyértelmű esélyese.

A nagyobb céhes díjak közül hátra van még az Írók Céhének (WGA) elismerése, amit március 5-én adnak át: a film az eredeti forgatókönyvek között versenyez A Fabelman családdal, A menüvel, a Nem-mel és a Tár-ral, sikere pedig szinte előre borítékolható – már akkor elsősorban forgatókönyvét dicsérték, mikor még kevesen gondoltak arra, hogy nagyobb díjakra is esélyes lehet.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk

Dobosviccek

„Srácok, van kedvetek meghallgatni a szerzeményeimet?”, szól az egyik legelcsépeltebb dobosvicc csattanója. A közvélekedés szerint a dobosok tipikusan háttérbe húzódó, nem túl izgalmas figurák, de ahogy Dave Grohl, Phil Collins, Don Henley vagy akár Szikora Róbert példája mutatja, megfelelő tehetséggel és szorgalommal belőlük is lehetnek nagy sztárok. Az elmúlt hetekben két neves angol zenekar dobosa is szólóalbumot jelentetett meg – mindkét lemezre érdemes időt szakítani.

Hordta a jelet

  • - minek -

Mátyás Attila számos zenekaron és zenei korszakon átívelő, lassan négy évtizedes pályafutásában különleges epizód a rövid ideig létező Agnus Dei (Isten báránya) zenekar.

Intimebb invenciók

Bacsó Kristóf legutóbbi szerzői anyaga nem konceptlemez, a szaxofonos nem szokott ilyeneket készíteni. A gondolatok, a képzetek, a keresztutalások sokkal összetettebben bontakoznak ki dallamaiból és témáiból, mint hogy kiragasszon egy képet középre, és a körül motozzon a lemez végéig. Bacsó az irányadó jazzalkotók közé emelkedett a rá jellemző nyugodt, intellektuális megközelítéssel; a saját együttesein kívül elsősorban a Modern Art Orchestra szaxofon szólamvezetőjeként és a Zeneakadémia jazz tanszékének élén.

Dehogy vagyunk egyedül

A vígjáték műfaja lefelé tartó pályájának igencsak a végét járja már, s mint számos híres képviselője, mára elgyengült, fárasztó, és ha mond is valamit, az gyakran kellemetlen vagy csitítgatni való. Elég csak az utóbbi idők tömeggyártott spin-off sorozataira gondolnunk, ha az eredetiek színvonalának revíziójával nem is szívesen zaklatnánk fel magunkat.

Tekintetek tüzében

  • Révész Emese

Czene Márta technikai tudása kivételes, nem sajnálja az időt és a fáradságot a részletek megmunkálására, vékony festékrétegei, kifinomult vonalrajza, kimért kompozíciói a reneszánsz fénykorát és a fotórealizmus legjavát idézik. Önmagában ez vajmi kevés lenne azonban ahhoz, hogy érdekes legyen a kortárs szemlélőnek.

Purcell zongorája

Az 1695-ben elhalálozott Henry Purcellnek természetesen nem volt zongorája, hiszen Bartolomeo Cristofori csak egy évtizeddel később találta fel a zongora ősének tekinthető fortepianót, majd újabb 60–70 évnek kellett eltelnie, amíg ez a hangszer lassan egyeduralkodóvá válva kiszorította billentyűs társait. „Purcell, a zongora poétája” – kommentálta a koncert előtt egy barátom kissé helytelenítő mosollyal Szokolov műsorát, aki a koncert teljes első félidejét az angol mesternek szentelte.

Az az űzött hang

„A csapat a Váladék nevű kocsmában gyűlt össze, hogy levonja a nap tanulságait”, olvassa fel színtelen hangon, hadarva A hosszú nap című tárcanovellájának első mondatát Tar Sándor valamikor 1993-ban. Hova sietett vajon? Vagy inkább honnan menekült? Semmi érzelem nincs a hangjában, és mégis zaklatottnak tűnik, talán a gyorsan eldarált szavak, a szinte fuldokló lélegzetvételei miatt. Hallgatni is felkavaró.

Az élet értelme

Ferdinand von Schirach izgalmas szerző: jogászból lett író, ami a hazánkban is játszott két színdarabján meg is látszik. A Terrort a Katona József Színház mutatta be 2016-ban, az Istent most láthatjuk először. Mindkettő zárt tárgyalás formáját ölti, a Terror a tárgyalóteremben játszódik, s bár az Istenben elhangzik az intelem, hogy „ügyvédnő, nem a bíróságon vagyunk”, és látszólag egy nyílt pódiumbeszélgetésen veszünk részt, valójában teljesen nyilvánvaló, hogy de, most is a bíróságon vagyunk. Ahol mi, nézők vagyunk bírók, és a felsorakoztatott számtalan érvből kell levonnunk a végső következtetést, majd szavaznunk kell arról, hogy támogatjuk-e Kertész Tibort abban, hogy orvosi segítséggel vessen véget az életének.

Korszerűtlen elmélkedések

  • Zelei Dávid

„Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”, nyilatkozta egyszer a portugál José Saramago. Magyarul eddig hiányzó regényét, a Festészeti és szépírási kézikönyvet kézbe véve pedig minden eddiginél jobban mögé láthatunk e Nobel-díjasként azért álszerénynek ható kijelentés miértjének.