Aki látta az 1999. augusztus 11-i napfogyatkozást, föl tudja idézni, hol volt éppen, mit hagyott félbe arra a néhány percre.
Konrád György a Balatont nézte egy Szent György-hegyi présház tornáclépcsőjéről: „vártam a teljes elsötétülést, volt bennem egy kevés remegés, el tudtam képzelni, hogy ez a nappali sötétség itt marad”. Ez nem valami nagyapai póz. A könyvben haladva meg lehet ismerni a Konrád család történetén és a sötétség árnyalatain keresztül sok mindent, amitől ez az aggodalom egy életvidám ember alaptermészetének részévé vált.
Konrád fikció nélkül, mindennapi és fantasztikus emlékeit szűrve és vegyítve meséli el a saját, a nővére, szülei, a közelebbi rokonság életét a második világháború előtt, és utána a férfivá válást.
Összetartó család az övé, amely a törvények által üldözött zsidósághoz és a jómódú, tanult kisebbséghez tartozik. A Konrád rokonság jobb közösség, mint a külvilág, legalábbis jót sugároz kifelé, a gyerekek biztonságban érezhetik magukat. A családi történetek mindig idilliek, függetlenül attól, hogy szereplői épp gyarapítják vagy elrontják az életüket. A párbeszédek, helyzetek akár mostaniak is lehetnének, s közben mind megannyi lassított felvétel a zuhanásról. A kis történetek végén megtudjuk sok rokonról, később hol, hogyan pusztították el. A berettyóújfalui vaskereskedő gyerekei Budapesten, védett helyen vészelik át a háborút, aztán a rokonokhoz kerülnek, és várják a szülőket. Többen is megkérdezik tőlük, el tudták-e rejteni szüleik a család vagyonát, de a fiú és nővére némi tanácskozás után eldönti, kivel szabad csak megosztani a titkot. A kifosztott berettyóújfalui házban a megadott helyen megtalálják, ami az újrakezdéshez kell. Jellemző a neveltetésükre, hogyan élik meg a találkozást a deportált szülőkkel, akik szintén megmenekültek:
„Végre felhangzott az ismerős kocsi búgása, az ajtók csapódása, több ember hangja, legerősebben Lacié, aztán egy női hangot is hallottam, igen, ez az anyám. Csomagokat cipeltek kimelegedve, rohantam, hogy kivegyem anyám kezéből a táskát, Évike is feltűnt, és le akarta venni apánkról a hátizsákot, és a vita, hogy ki mit vigyen, egy kissé lefékezte az egymásra borulás lendületét, azok a csókok kis ideig még hadd száradjanak. Jönnek be a kertbe, apám hunyorog az erős júniusi napfényben, és a háttérbe húzódik. Anyám kitárja a két karját, nagyokat kell nyelnem, igen, ők azok.”
A vaskereskedő apa hisz abban, hogy újra lehet kezdeni az életet, ha már maradt ehhez valamennyi pénz. Aggályoskodás nélkül vissza lehet ölelni azokat a vevőket, akik így üdvözlik, holott az elválás nem volt ennyire szívélyes. Pedig minden furcsa körülöttük, és ők is azok, mert az egyetlen család, amely épen úszta meg az üldöztetést. A fiú nemegyszer hallja, hogy a többiek helyett él. Megijeszti ez az emlékmécseslét, mert érzi, nem csak szólam, és nem is rosszallásból mondják. Tényleg azt várják el tőle, hogy úgy viselkedjen, ahogy az elpusztított rokonok viselkednének. Ezzel a szereppel nem lehet azonosulni: ki tudná megmondani, mit szólna ez vagy az a rokon, ha élne és látná mindezt?
Konrád regénye a háború utáni világot, az ötvenes éveket is rövid történetekkel, erős képekkel örökíti meg. Van például két pillanatfelvétel a sarki kávéházról, ahová 1945 januárjában és később is benéz az üvegablakon át. Először a mennyezetig tele van a gettóban lelőtt emberek holttestével, a második alkalommal a falakon napraforgókkal telefestett vászontapéta virít. Az Andrássy út 60. alatt működő állami szerv belakja a szomszéd cukrászdát is, amelynek ablakán onnantól nem lehet belátni, viszont az üzlet benn tovább működik, marad a berendezés is. Eltölthetnek benne egy kis időt azok a foglyok, akiket az ávósok már megdolgoztak a koncepciós perekhez. A cukrászda később megint megnyílik az utca felé, nőkkel lehetett ott találkozni.
Az emberek arcán szigorú részegség ömlik végig, a zsarnokság pedig sértődékeny, bármely tisztviselője a szelíd gúnytól is halálosan elkomolyodik, begombolkozik, az emberi hitványság áldozatának érzi magát, és ha eddig kicsit ütött, most már nagyot üt, mert bántották.
Sokan elmennek innen a családból és a baráti körből 1945 után és 1956 után is. Konrád marad, elmagyarázza, miért. Itt akarja, amit akar, függetlenedni, legalábbis nem függeni egy új osztálytól, amelybe kapaszkodni kellene. Dolgozni akar, az a kevés, amit adnak a munkáért, elég. Nem akar gazdag lenni, mert az már volt, és nem különösebben érdekes. Itt próbálja folytatni szabadságvállalkozását, nagyrészt írással, akár a publikálás reménye nélkül is. Ami nem jelenhet meg, azt elrejti, kicsempészik, megjelenik külföldön, vagy itthon illegálisan. A szamizdat a rendszer lakmuszpapírja: szabad világban az írás nem számít cselekvésnek, szóval Magyarország az idő tájt nem szabad.
A hegymagasi présház lépcsőjéről úgy látszik, a hatalom is naiv volt, nem csak azok, akiket üldözött, mert azt hitte, hogy akit vegzálnak, az előbb-utóbb elmegy, a többiek pedig visszarettennek. De hát ennél sokkal többféle megoldás és menekülőút adódott. Konrád önarcképe 1974-ből: volt felesége lakásában rejtőzik, olvas, elnézi a madarakat és a szemközti tetőn a kényelmesen dolgozó tetőfedő munkásokat, akik meg őt nézik, mert valójában nem munkások. Kollégája, Szelényi Iván a csillaghegyi uszoda szaunájában ül háromnegyed órát, mert jól bírja. Mellette az a két férfi, akit az elfogására küldtek, izzad, szenved, de csak akkor karolnak bele, amikor már kilépett az uszodából.
„A gyerekek okosak, először sok mindent nem kívánnak tudomásul venni. Amikor letartóztattak, és Julinak sokat kellett jönnie-mennie, hétéves Miklós fiunkat Fehér Feri és Heller Ági vitte el, hogy náluk aludjon. Nekik is volt egy Gyuri nevű hasonló korú fiuk. Miklós egész délután játszott Gyurival, de este félrehúzta Ferit, és kicsit raccsolva megkérdezte: »Mondd, te rendes ember vagy?« Feri nagyjából értette ezt a kérdést, és azt felelte: »Igen, Miklós, azt hiszem, az vagyok.« »Jó, akkor alszom nálatok.« – mondta Miklós.”
A döntés, hogy marad, annak tudatában születik meg, hogy Konrád sejti, milyen az életük az elismert kelet-európai értelmiségieknek mint hálás bevándorlóknak Nyugaton. Amikor a nyugati szabadságban hosszabb ideig része lehet, él a lehetőséggel. Szeret New Yorkban, ahol az utcai lámpaárus simán bekéredzkedik vele a rendőrségre, bebizonyítani, hogy a lámpa, amit árul, igenis világít. Mégis hazajön, és azt is dokumentálja, ahogy már Budapesten valutát akarnak venni tőle az utcán, mert még külföldinek látszik. Jó pár hét után tűnik csak el arcáról, mozdulataiból az utazó bámész elfogulatlansága.
Ott jó élni, ahol nem akarnak minket agyonütni. A regény alapján ehhez a jó élethez hozzátartozik a megfigyelés szabadsága, amiért az ember türelemmel fizet, a másokra rászánt figyelemmel, azzal, hogy nem siet ítélkezni, lehetőleg tartózkodik az agresszivitástól. Látja, ki az, aki megsértődik a kritikáért, és megtanulja becsülni azt, aki elviseli, aki nem félti a tekintélyét, nem áll bosszút. Nem muszáj bántani az egykori ifjúkommunistát, aki nemzeti konzervatív lett, és annyiban maradt hű önmagához, hogy most is ugyanazt a liberálist utálja.
Megvettem ezt a könyvet, beleolvastam az elejébe, eltettem azzal, milyen jó lesz majd egyszer folytatni. Belelapoztam költözéskor, festéskor, amikor dobozba került vagy vissza a polcra. Nemrég munkaügyben jártam Hegymagason, és a borász házigazda megmutatta a kilátást a Balatonra, a teraszt, amit azért építtetett, hogy esküvőket lehessen tartani a szép panoráma előtt. Rémlett, hogy erről a Szent György-hegyi kilátásról olvastam. Az is kiderült, hol, amikor a gazda megemlítette, hogy szeretett beszélgetni Konrád Györggyel, amikor épp itthon volt. Akik ugyanígy várakoztatják a könyveiket, tudják, ilyenkor jön el a tovább olvasás ideje.
A regényben betűhibát nem lehet látni (korrektor: Sződy Macó). Hibátlan könyv, ez szokatlan mostanában.
Konrád György: Fenn a hegyen napfogyatkozáskor, 2003, Noran Kiadó
