Kultúra

Odáig nem ragadtatnám a vágyaimat, hogy egy ország világzenéje belesrófolható legyen egy szimpla CD-be, de azért van vagy három kérdés, amelyre szeretek választ kapni, mielőtt lelkesednem kell. Mennyit bír felölelni a térségre jellemző stílusokból; a jelképes nevek mellé képes-e felsorakoztatni az újonnan érkezőket; no és végül, ugye, mennyire lopja a fülem szívébe magát, ami ebből összeáll?

Mindig öröm, ha egy új arc bukkan föl. Ennek az 1963-ban Izraelben született fiatalembernek érdemes megjegyezni a nevét. Pedig saját bevallása szerint rossz helyre és rossz időben született. Egy kicsit nacionalista faluban nőtt föl, egy olyan időszakban, amikor az a zenei nyelv, amit a legjobban értett, éppen leszálló ágban volt. Ezért aztán a Földközi-tenger partján ücsörögve olasz filmzenék és afroamerikai dallamok jártak a fejében, és arról álmodozott, hogy hidat kéne verni a nyugati kultúra és a saját gyökerei között.

Október 19-én, az illegális Beszélő indulásának húszéves évfordulójára szervezett a Zrínyi Nyomdába egy nosztalgiázásra és vidám aktuálpolitizálásra is alkalmat adó, egész napos bulit a folyóirat mai szerkesztősége; a Centrális Galériában pedig e héten nyílik az Artpool Művészetkutató Központ 1984-es képzőművészeti kiállításának rekonstrukciója egy korabeli ügynökjelentés és az akkori hivatalos országkép kontextusába helyezve.

hogy meghalt-e az avantgárd, illetve hogy milyen esélyei vannak manapság a szubverzív művészeti magatartásnak.

Magyar Narancs: 1985-ben mutatták be

Magyar Narancs: Egyszer azt nyilatkozta, hogy a

Mácsai és csapata cikkekkel és reklámokkal próbál válaszolni a címben feltett kérdésre: Mi újság, múlt század? Ilyenformán a kommentár maradna rájuk (erről szól a drámairodalom mellesleg), abból kellene színházat csinálni. Nehéz ügy, és még csak egy adott műfaj korlátai sem szolgáltak nekik keretül, mint Benedek Miklóséknak annak idején a remek Budapest Orfeumban.

Hogy New York nem csak annak a szimbóluma, aminek most a terror-támadások nyomán és okán beállítódik, olvasóink előtt aligha szorul bizonyításra - Baudrillard az Amerikában már rég megírta,

"Annak relatíve fogalma sincs rólam, aki engem bármi személyesre megkér. Főleg életelvárásaim arányáról; nekem már nem éri."

Az idei Korunk zenéje fesztivál (2001. szeptember 28-október 9.) műsorfüzetét lapozgatva az az érzésünk támad, hogy a kortárs zenei eseménysorozat jelentősége a rendszerváltás óta eltelt tizenegy évben erősen csökkent. Nemcsak azért, mert a zenei életben nem tölt már be olyan illusztris szerepet, mint a hetvenes-nyolcvanas években, hanem azért is, mert programajánlata nem eléggé izgalmas: éppen olyan, amilyen egy provinciális kisváros szűk anyagi keretből szervezett modern zenei fesztiváljáé lehet.

Muszáj New Yorkkal kezdeni, az összeomlással, előbb mégis, a biztonság kedvéért, már ha létezik ilyesmi, Európa. A mázlisták e napokban (Berlin: okt. 18., Basel: okt. 20., Milánó: okt. 21., Velence: okt. 22.) tanúi lehetnek, mihez kezd Laurie Anderson, New York kultúrájának egyik emblematikus alakja élesben, színpadon e képtelenséggel. Nem mintha feltétlenül kommentálnia kéne, de nehéz elképzelni, hogy ne lenne hozzá szava.

Feldolgozásokat készíteni sokféle módon lehetséges, de ahogyan Tori Amos teszi, úgy szerintem kifejezetten érdemes is. Mit csinál hősnőnk? Elemeikre szedi szét a dalokat, majd addig játszogat a darabokkal, amíg vastagon beborítják ujjlenyomatai, és akkor aztán szépen összefabrikál belőlük valamit. Egész pontosan új Tori Amos-számokat kreál, amelyek ilyen-olyan mértékig hasonlítanak ugyan az eredetijükre, de azért nem feltétlenül.

Miképp ismerhetők fel az amerikai nu-metál zenekarok? Elég egy pillantás. Fiatal, többnyire fehér, műkedvelő hip-hopperek bíbelődnek gitárokkal, látszólag maguk sem tudják, miért; színtelen-szagtalan, amit játszanak, rosszak, mint a bűn. Az Amerikában a grunge halálát követő legméretesebb mainstream rockzenei hullám - amelyben a Limp Bizkit- vagy Crazy Town-féle tökéletes nímandok alkotják az élvonalat - immáron sok éve sodorja magából kifelé az ilyesféle társaságokat. (Egyébként jó néhányuk csak azzal tudott befutni, hogy feldolgozott egy nótát valamelyik rémisztő nyolcvanas évekbeli popcsodától.) Ilyeténképpen aligha meglepő, hogy a jobb érzésű zenehallgató rögvest frászt kap, ha valahol nu-metált neszel. Én például hallani sem akartam eleinte a System Of A Downról. Éppen olyannak tűntek első olvasatban, akár a többi reménytelen szerencselovag. Hanem aztán láttam az egyik klipjüket (Sugar), és abból a pompás kis nótából nyomban kitűnt, hogy itten valami érdekesebb történetről van szó, én pedig szörnyen kiszúrnék magammal, ha kimaradnék belőle.