Mindig öröm, ha egy új arc bukkan föl. Ennek az 1963-ban Izraelben született fiatalembernek érdemes megjegyezni a nevét. Pedig saját bevallása szerint rossz helyre és rossz időben született. Egy kicsit nacionalista faluban nőtt föl, egy olyan időszakban, amikor az a zenei nyelv, amit a legjobban értett, éppen leszálló ágban volt. Ezért aztán a Földközi-tenger partján ücsörögve olasz filmzenék és afroamerikai dallamok jártak a fejében, és arról álmodozott, hogy hidat kéne verni a nyugati kultúra és a saját gyökerei között.

Mindig öröm, ha egy új arc bukkan föl. Ennek az 1963-ban Izraelben született fiatalembernek érdemes megjegyezni a nevét. Pedig saját bevallása szerint rossz helyre és rossz időben született. Egy kicsit nacionalista faluban nőtt föl, egy olyan időszakban, amikor az a zenei nyelv, amit a legjobban értett, éppen leszálló ágban volt. Ezért aztán a Földközi-tenger partján ücsörögve olasz filmzenék és afroamerikai dallamok jártak a fejében, és arról álmodozott, hogy hidat kéne verni a nyugati kultúra és a saját gyökerei között.

Szorgalmasan gyűjtötte a fekete-fehér filmeket, aztán bevonult katonának, amit nagyon utált. Szerencsére bekerült a sereg big bandjébe, ahol legalább megtanult szvingelni. Aztán amikor leszerelt, elhúzott Londonba, filozófiát tanulni. Esténként dzsesszklubokban múlatta az idejét mint hardcore bebop szaxofonos, és közben jónevű pop-producerré nőtte ki magát. Felvételeket készített, illetve koncertezett a brit szcéna olyan jeles tagjaival, mint Ian Dury, Robbie Williams, Sinead O´Connor, Shane MacGowan és Simon Fisher Turner, meg film- és balettzenéket komponált.

Közben megismerkedett egy Asaf Sarkis nevű izraeli dobossal, aki újra fölkeltette az érdeklődését a közel-keleti, észak-afrikai és kelet-európai zenék iránt. Bevettek a csapatba két brit kollégát, a zongorista Frank Harrisont és a bőgős Oli Hayhurst, és 2000-ben kiadták Orient House néven az első albumot. A minőség már itt is megvan, de a 2001-ben megjelent Nostalgico című album már egy reveláció. Felszabadult, érett anyag, sajátos hangütés. Első osztályú dzsessz, keleties ízekkel fűszerezve, de nem a szuvenír szintjén, inkább emocionálisan. Elegánsan keveredik itt Duke Ellington, Nino Rota, Sidney Bechet, Kurt Weill, George Gershwin, szóval a huszadik század, mint az egyik kompozíció címe is jelzi. Táncos darabok követik a lamentálós részeket, Atzmon darabjai keretezik a klasszikusokat.

Atzmon tónusa a szaxofonon telt és erőteljes, de igazán az a király, amikor klarinétra vált. Az In a sentimental moodot kevesen tudják ilyen fájdalmasan szépen játszani. Az izraeli exkatona megérkezett, igaz, egy általa csak elképzelt világba, amit hívhatunk nosztalgiának, és ahol a koncertjein együtt játszik Adel Salameh palesztin lantművésszel. Sokat fogunk még hallani róla.

Dr. Kolbász

Enja Records/Zenesegély 2001