Hogy New York nem csak annak a szimbóluma, aminek most a terror-támadások nyomán és okán beállítódik, olvasóink előtt aligha szorul bizonyításra - Baudrillard az Amerikában már rég megírta,

Lo•c Wacquant: A nyomor börtönei

Hogy New York nem csak annak a szimbóluma, aminek most a terror-támadások nyomán és okán beállítódik, olvasóink előtt aligha szorul bizonyításra - Baudrillard az Amerikában már rég megírta, hogy NY bolond város. Wacquant szerint pedig Manhattan egyenesen az új büntető ész kohója is sok egyéb más mellett.Amagyarul nemrégiben, eredetiben 1999-ben megjelent Wacquant-mű persze (és főleg) nem csak az események miatt aktuális, bár így még inkább érdekesnek tűnik, éppen a jelképkreálás miatt. Az USA-ban is oktató fiatal francia szociológus-politológus kötetéhez Tamás Gáspár Miklós írt értő és fölöttébb dicsérő előszót, s ez utóbbiból nem von le téves következtetést az, aki arra gondol, hogy Wacquant és munkája balos (ha e szónak még van pontos értelme). De ez biztosabban következik abból, hogy a szerző Pierre Bourdieu-vel is írt/interjúzott már össze könyvet - ami a szociológiában azért igencsak jó ajánlás -, így habitusát, politikai-szociológiai gondolkodásmódját látatlanban is körülírhatják a vállalkozóbb szelleműek. Bourdieu főleg arról ír, hogy a gazdagokból és hatalmasokból hogyan lesz még azabb, a szegényekből és elnyomottakból meg még emezebb. Nos, Wacquant is ezen az úton halad, és jól teszi.

Én azért megkockáztatnám, hogy A nyomor börtönei mégsem egy nagyon egzakt tudományos okoskodás: Wacquant néha egyenesen fröcsög, amikor nekiesik az újkonzervatív thinkthankeknek, olykor pedig - legalábbis a hangnem tekintetében - nemhogy a politológián, de még a publicisztikán is túl van.

De ettől függetlenül jó kis könyv ez, nézzük is röviden, miről szól: "a szabad piac/egyéni felelősség/patriarchális értékek" szentháromságának mai következményeiről.

Bővebben: Arról, hogy az egykori jóléti állam rengeteg területről kivonul ugyan - a gazdaságból pláne, de egyre kevesebbet szán az oktatásra, az egészségügyre, a szociális kiadásokra -, ám egyben erőteljesen nyomul: a büntetés terén. A gondoskodó államból büntető lesz, amely a nincsteleneket, hajléktalanokat, kéregetőket, munkanélkülieket nem segíti, hanem bünteti és fegyelmezi, hisz a javukat érdemtelen nyomorgónak tekinti. Olyan már nincs is, hogy érdemes szegény (ti. hogy valaki önhibáján kívül, a körülmények miatt került volna hátrányos helyzetbe). Aki nem tud vagy esetleg nem akar beilleszkedni, az bűnöző, segélyre ne, csak közmunkára számítson, ha még söprögetni se hajlandó, irány a dutyi. S mindez történik "a szabad társadalom civilizálása" érdekében - jó lesz ez nekik is, de nekünk meg pláne.

Wacquant szerint ez az esztelen gondolkodás, a "zéró tolerancia" elve, melyet a nyolcvanas évekbeli, Reagan és Thatcher által levezényelt újkonzervatív fordulat alapozott meg, az elmúlt évtizedben már hivatalos állásponttá merevedett. Washingtonból és NY-ból indulva ez a doktrína az egész fejlett világban, de Mexikóban és Dél-Amerikában is elfogadottá vált, elsőként a most hősként tisztelt Rudolf Giuliani polgármester vezette be NY-ban. A megemelt létszámú rendfenntartó erők szabad kezet kaptak a kis stílű bűnözők, koldusok és hajléktalanok kisöprésére a város centrális részeiből. "Mi itt New Yorkban tudjuk, hol az ellenség" - mondották a kilencvenes évek közepén: kicsiben dolgozó kábszerkereskedők, prostik, koldusok, graffitifestők, no és persze azok a hajléktalanok, akik az útkereszteződéseknél egy kis apróért felajánlkoznak az ablak lemosására. A rendőrség "értelemszerűen" ránézésre dolgozott, úgyhogy NY-ban ma már több afroamerikai ül börtönben, mint ahányan közülük egyetemre járnak. Nesze neked, olvasztótégely!

Aki pedig látni akarja, hogyan működik mindez nálunk, nézzen ki tíz percre a Keleti pu.-ra, ahol a fokozott rendőri ellenőrzés, mint korábban a nem fokozott, azt jelenti, hogy az arabokat, romákat, hajléktalan kinézetű, egy nejlonszatyorral mászkáló (rosszabb esetben kukázó) szegényeket és a valamilyen szubkultúratagnak kinéző, de inkább szintén csak szegényes, kopottas öltözékű, ápolatlan hajú fiatalokat ellenőrzik nonstop. A fehéreket és a jobban öltözötteket meg sosem. Nos, ez a zéró tolerancia: gyanús az, aki eleve gyanús. Vissza Lombrosóhoz. Innen már csak egy ugrás, hogy a rendőr-adémiákon meghonosodjon a gyanús kinézetű elemek elnevezésű tantárgy.

NY-ban, "a rendfenntartás Mekkájában" a "jó" bűnüldözési mutatók persze nem maradhattak el, más kérdés, hogy azokban a városokban, ahol az angol típusú, úgynevezett közösségi rendőrség mellett maradtak, dettó csökkent a bűnözés. Ennek persze emitt ára is van: NY Kalifornia után az USA legnagyobb büntetőállamává vált, tíz év alatt 76 százalékkal növelte a börtönökre fordított kiadásokat, míg 29-cel csökkentette az egyetemi oktatásra szántakat. Az új, erős állam tehát már inkább egy "kérlelhetetlen erkölcsi gyámhoz" hasonlít, mintsem a gyermekeit gondosan nevelő-szocializáló szülőre, aki nemcsak a megbocsátásra, hanem a jutalmazásra is hajlamos. A zéró tolerancia csak büntet. De a megtért bárányt is inkább nyársra húzza, ha úgy szottyan kedve, ebben is különbözik a jó apától.

A Manhattanből világ körüli útjára induló doktrína további nemzetközi "sikerei" nyomon követhetők a kötetben, végezetül inkább magam is úgy ajánlanám a könyvet, miképpen TGM az előszóban: azért kell elolvasni, hogy szemügyre vegyük a világot, amelyben élünk. Megvallom, elég egyszerű és logikus, ily mód semmitmondó tanács ez, de NY tragédiája, s főképpen azután, ahogyan egyesek az elnyomottak üldözéséről papolnak ezzel kapcsolatosan, tényleg nem árt megnézni, mit is jelent az elnyomottak üldözése és a nyomor kriminalizálása.

Szerbhorváth György

Helikon Kiadó, 2001, 173 oldal, 1280 Ft; fordította Köböl Anna