Mathieu Kassovitz: Ez sajnos így van. A Gyűlöletet nagyon jól fogadták Franciaországban, mert egy addig nem ismert témát dolgozott fel. De egy film célja a szórakoztatás mellett az is, hogy elgondolkoztasson, és én nagyon szerettem volna, ha ez a film jobban elgondolkodtatja az embereket. Ezért idegesített annyira a sajtó és a média reagálása. Nem foglalkoztak a filmnek azzal a részével, amit igazán fontosnak tartottam.
MN: A Bíbor folyók csak egyszeri kitérő volt a populáris műfajok felé?
MK: A Bíbor folyók fontos kitérő volt a pályámon; meg akartam tudni, miként lehet ilyen típusú filmet csinálni. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy hátat fordítottam a Gyűlöletnek. A filmjeimet megpróbálom mindig a valóságból kiindulva készíteni, pontosabban mindig a valóságot próbálom filmes eszközökkel megmutatni. Ilyen szempontból tehát nem vagyok hűtlen a dokumentarista gyökereimhez. De ma már képtelen lennék a Gyűlöletet megcsinálni, mert nem vagyok olyan fiatal, nem ismerem többé azt a közeget.
MN: Többször felröppent a hír, hogy ön és Luc Besson az európai Hollywood létrehozásán fáradoznak. Hogy halad ennek a megvalósítása?
MK: Feladtuk. Nem lehet több embert, akinek ugyanaz a munkája, ugyanabban a teremben tartani, talán a sport az egyedüli kivétel, ahol ez működik. Minden más területen egymást kiegészítő emberekből kell létrehozni egy csapatot, nem olyanokból, akiknek ugyanaz a szakmájuk, és ugyanazt csinálják. Rendezővel, producerrel és színésszel létre lehet hozni egy filmet, de például három rendezővel semmit sem lehet elérni.
MN: Nem az iskolapadban tanulta ki a szakmát. Sosem érezte ennek hiányát?
MK: Az iskolának azok számára van értelme, akiknek nincs más lehetőségük a filmkészítésre, és nincsenek eszközeik. Számukra az egyedüli út bejutni ebbe a közegbe, ha iskolába járnak, és az így szerzett ismeretségeiken keresztül munkához juthatnak. Nekem erre nem volt szükségem.
MN: Ragaszkodott hozzá, hogy ittjártakor találkozhasson a közönséggel is. Ön szerint hogy sikerült a találkozó?
MK: Láthatta, nem volt túl nagy élmény. Egész egyszerűen az embereknek nem voltak kérdéseik, anélkül pedig nincs sok értelme.
MN: Az édesapja magyar, nagyapja Kassovitz Félix, a híres rajzoló. Mennyire kötődik ön Magyarországhoz?
MK: Erősen, bár nem beszélek magyarul, mert édesanyám francia, és a szüleim otthon mindig franciául beszéltek, így fölöslegesnek éreztem megtanulni ezt a nyelvet. Nem tudtam, hogy egy nap Budapesten fogok ülni és a filmjeimről meg magamról beszélgetni. Harminc éven keresztül szinte minden évben itt voltam nyáron vagy valamikor év közben, és érdekes látni a különbséget a mostani és a húsz évvel ezelőtti város között. Ma már Budapest európai nagyváros, de emlékszem, húsz évvel ezelőtt még probléma volt megvenni egy narancsot. Ami a nagyapámat illeti, vele igazán remek volt a kapcsolatom. Fontos lenne, hogy a rajzait összegyűjtsük; édesapám folyamatosan dolgozik is rajta, de sok közülük Izraelben van, így ez még hosszú időt vehet igénybe.
MN: A sajtótájékoztatón azt mondta, hogy a hollywoodi színészek közül Schwarzeneggerrel dolgozna a legszívesebben, a női főszereplő pedig egy hatalmas puska lenne vagy egy női Schwarzenegger. Az újságírók azt hitték: csak viccel. Mégis, milyen filmeket szeretne most csinálni?
MK: Nem vagyok se mérnök, se építész, hogy előre ki tudjam számolni, merre vezet az út ezután. Mivel az amerikai filmkultúrán nőttem fel, mint rendező amerikai filmeket szeretnék csinálni, és ezt Amerikában a legkönnyebb megvalósítani. Persze ez nem jelenti azt, hogy más típusú filmek nem érdekelnek. Stephen Frears rá a legjobb példa, aki Amerikában nagyfilmeket forgat, aztán visszatér Angliába kisebb filmeken dolgozni. Franciaország nagyon kicsi, egy idő után olyan, mintha az ember egy helyben topogna. Egy-egy film elkészítése többéves munka, és érthető, ha egy rendező azt szeretné, hogy a legjobb körülmények között dolgozhasson, a filmje a lehető legnagyobb publicitást kapja, minél több ember lássa, és a film világában ez csak Amerikán keresztül sikerülhet. Franciaországban remekül lehet kisebb munkákat végezni, de egy város megmozgatása az amerikaiakkal könnyebben megy. A Bíbor folyók forgatása alatt rájöttem, hogy egy ekkora filmhez eszközökre van szükség, és ezek csak ott elérhetők. Nem tartom magam abban az értelemben filmművésznek, hogy a saját művészi álmaimat szeretném megvalósítani mindenáron; a filmművészet ipar is, ezt pedig tudomásul kell venni. Fiatalon még mindenáron filmet akartam csinálni, de ez más, mint amikor valaki belép az iparba, azon keresztül az egész gazdaságba, ennek pedig megvannak a maga törvényei. Ilyenkor az ember mint művész kicsit másképp viszonyul a dolgokhoz, mint kezdőként. Schwarzeneggerrel kapcsolatban pedig csak annyit: tényleg tervben volt a közös munka, de a szeptemberi események közbeszóltak.
Jakab Kriszta
IC Press
