| ||
magyarnarancs.hu: Három éve kiszálltál a szórakoztatóiparból? Miért?
Éder Krisztián: Ha nekem valaki öt évvel ezelőtt azt mondja, hogy nem fogok zenélni és a fotózás lesz a mindenem, kiröhögöm, épp, mintha 16 éves koromban valaki azzal állt volna elő, hogy Krisztián, te négy év múlva nem fogsz mindennap gördeszkázni. Szóval a visszavonulás egyáltalán nem volt tervezett dolog. Az utolsó évben egyszer csak kezdtem úgy érezni, valami gond van, valami nem úgy működik, ahogyan kellene.
magyarnarancs.hu: Mi romlott el?
ÉK: A hétvégi fellépések előtt már úgy szálltam be a turnébuszba, hogy rohadtul nincs kedvem az egészhez, és rendre alig vártam, hogy hétfőre letudjam a kvótát. Annak ellenére, hogy ment a szekér, a jogdíjaknak és fellépéseknek köszönhetően pedig anyagilag nagyon stabil hátterem lett, a popsztárosdi nem elégítette ki a kreatív igényeimet. Amit csináltam, egyre kevésbé éreztem önazonosnak, és bár továbbra is én írtam a szövegeket, a dalokat, már nem volt meg az a töltet, amely 18-19 évesen olyan erővel vitt előre. A tinédzserambícióim kikoptak, nélkülük pedig nem akartam folytatni.
magyarnarancs.hu: Hogyan szabadultál a tinisztár címkétől?
ÉK: A zenei karrieremmel szinte párhuzamosan fejlődtek a fotózási tanulmányaim: mikor kiléptem az underground hiphop közegből, és nekiláttam popzenét csinálni, épp felvettek a MOME-ra (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), felköltöztem Budapestre, hogy fényképészetet tanuljak. A popszakmával való szakításomhoz nagyban hozzájárult, hogy a mainstream zenei pálya egy idő után összeegyeztethetetlenné vált az egyetemi közeggel. Akárhogy is, fura, sőt kényelmetlen szituációkhoz vezetett, hogy MOME-s egyetemistaként engem rotációban játszott a Viva Tv, és heti rendszerességgel vigyorogtam a matinéműsorokban. Hozzátenném, nagyon távol áll tőlem ez az alter, mélyművész sznoboskodás, inkább elmegyek három Story-gálára: ugyanúgy utálom, de az legalább szórakoztat. A fotózás végig ott lapult a háttérben, még ha sokáig nem is tudtam, hogy fotós, operatőri, rendezői irányba mozdulok-e, csak abban voltam biztos, hogy nekem ezzel professzionális szinten kell foglalkoznom.
magyarnarancs.hu: Nem te a vagy az egyetlen, aki kedvet kapott a sztárok között a fotózáshoz.
ÉK: Nagyon kiakasztott, hogy amikor bejelentettem, felhagyok a zenéléssel, az emberek rögtön előjöttek azzal, hogy na, most akkor te is celeb fotós leszel, mint a Debreczeni Zita meg a Kasza Tibi? Annyi bizonyos, hogy kellett egy kis idő ahhoz, hogy mindenki számára elkülönüljön a két korszakom.
magyarnarancs.hu: Ez most „karakter-öngyilkosság” volt?
ÉK: Tudatos karaktergyilkosságról biztosan nincsen szó. Mindenki átesik a kamaszkoron, annyi különbséggel, hogy ezt nem a nagyközönség előtt teszi. Utólag végiggondolva is mindig oda érkezem, hogy teljesen rendjén volt az akkor, abban az életszakaszomban. Nem akarok semmit elfelejteni, nem akarok semmit elfeledtetni. Önazonos voltam akkor is, amikor bő gatyában osztottam az életbölcseleteket 16 évesen, és akkor is, amikor borzasztó fura mozgáskultúrával próbáltam elhinni, hogy én vagyok a magyar Timberlake. Ha ma megnézem a klipjeimet, megmosolygom őket, de büszke vagyok rájuk. Arról nem is beszélve, hogyha nem zenéltem volna, nem ismerek meg sok olyan embert, akik ma meghatározzák a mindennapjaim, legyen szó munkáról vagy a magánéletemről.
magyarnarancs.hu: Miért pont a divatfotó?
ÉK: Mikor kamaszként először fényképezőgép került a kezembe, evidens volt, hogy én embereket fotózok. A tárgyak, a statikus táj egyszerűen nem mozgatta meg a fantáziámat, így pedig három lehetőségem maradt: dokumentarista, esetleg portréfotós leszek vagy divatot fényképezek. Igaz, a ruhák sosem érdekeltek igazán, de nagyon szeretek arcokat, szép lányokat esztétikus környezetben, esztétikusan világítva fotózni. A plasztikusság az, ami lenyűgöz.
magyarnarancs.hu: Művészetnek vagy iparosmunkának tekinted a divatfotózást?
ÉK: Onnantól kezdve, hogy egy anyagon érződik a fotós személyes impressziója, a modell személyisége, számomra az művészeti alkotás. Esetemben két út lehetséges: vagy megrendelésre fotózok adott ötletre, vagy kitalálok egy koncepciót, amit saját magam viszek végig azzal a stábbal és azzal a modellel, akit én szeretnék. Ilyenkor semmilyen szinten nincs megkötve a kezem, a legutolsó részletekig mindent én találok ki. Jó esetben előfordul, hogy magazinok megvásárolják ezeket az anyagaimat is. A hosszú távú cél természetesen az, hogy gyakorlatilag minden alkalmazott anyagom bekerülhessen a portfóliómba, ehhez viszont el kell érnem a szintet, mikor a legtöbb felkérésre azt mondhatom, köszönöm, nem kérem.
magyarnarancs.hu: Eddig hogyan szelektáltál?
ÉK: Volt másfél-két év, amíg nagyon daráltam, szinte minden felkérést elfogadtam, ma már elég szigorúan válogatok a melók között. Többek között azért is kacsintgatok a külföld felé, mert azt szeretném, hogy azoknak a magazinoknak dolgozhassak, amelyeket 16 éves korom óta etalonnak tartok, és amelyek fotósai számomra a szakma csúcsát jelentik.
magyarnarancs.hu: Magyarország hol tart e tekintetben?
ÉK: Bárhol érvényes, hogy a tehetség önmagában nem biztosíték arra, hogy észre is vegyenek. A brand és a promóció legalább annyira fontos, mint az, hogy hogyan világítasz, komponálsz, retusálsz. Ha az első másfél évben nem bombázom divatanyagokkal az elképzelhető összes képszerkesztőt, lapvezetőt, biztosan nem dolgoznak velem, csak mert popzenészként mondjuk szerepeltem az újságjukban. Ebben a szakmában nem igazán működik a felebarátosdi: ha egy munka nem megfelelő, az egyből kibukik.
magyarnarancs.hu: Mennyiben különböznek a külföldi és a magyar lehetőségek?
ÉK: Ez erősen szubjektív dolog. Van jó pár magyar fotós, akiket nem csak ide köt a családjuk, de jól is érzik magukat ebben a közegben, amelyben jó melókat is csinálnak nemzetközi minőségben. Engem viszont nem elégít ki az, hogy ugyanannak a három magazinnak ugyanazzal az öt lánnyal és két sminkessel, ugyanazzal a fodrásszal, stylisttal, ugyanazokon a helyszíneken dolgozom. Én szeretnék új emberekkel, új koncepciókkal topmodelleket fotózni. Vonz ez a relatív ismeretlen, egyben rettegek attól, hogy megismétlem önmagam. Mert lehet szépíteni a dolgokat, de Magyarországon egy adott szint után egyszerűen nem tudsz hova fejlődni, nincs perspektíva: itthon – hiába vagyunk tele olyan modellekkel, mint Axente Vanessa, Mihalik Enikő vagy Palvin Barbi – nem lehet nagy költségvetésből, top stábbal top márkáknak dolgozni. A tudat, hogy óhatatlanul ismételned kell magad, kölcsönöz egyfajta monotonitást a munkának, erre pedig én nem lennék képes életművet felhúzni.
magyarnarancs.hu: Milyen irányba érdemes indulni?
ÉK: Tavaly voltam először New Yorkban, ahonnan olyan töltettel, új energiával jöttem haza pár hét után, mely azóta is meghatároz. Jelen pillanatban New York az a hely, ahol el tudom képzelni a munkám és az életem. Sokan mondják, hogy ez a város első körben túl nagy falat lesz számomra, érdemesebb lenne kezdőlépésként a német vagy a török vagy más, meghatározó, ám kisebb piac felé nyitni, én mégis úgy érzem, muszáj nagyot gondolnom. Ha nem is tudom kint megvetni a lábam, pár év alatt annyi minden ragadhat rám, annyi új ambíció és lehetőség, hogy abból egyszerűen nem jöhetek ki rosszul. Persze, bármikor bármi megtörténhet, de az tény, hogy most nagyon tudatosan igyekszem kerülni mindent, amely hosszú távon Magyarországra köthet.
